kilencedik virág

kilencedik virág – vége?

A bajok akkor kezdődtek igazán, mikor eltelt egy hét, és két hét, és három – és végül egy hónap, én meg mindig a telefonom kijelzőjét bámulom, mikor ír vissza. Nem azt mondom, hogy beleszerettem, mert ez nem volt igaz – inkább úgy mondanám, hogy vele töltöttem el az eddigi legkellemesebb beszélgetéseket. Ez nem volt probléma, egészen addig, ameddig el nem érkeztünk a harmadik hét végéig, amikor a drágalátos feleségem panaszkodásba kezdett egy családi ismerősünknél, hogy nem keresek munkát (valójában: nem találok), hogy állandóan a telefont nyomkodom (valójában: igaza volt) és, hogy mennyire nem törődök Haneullel (valójában: elvittem Haneult oviba)… Itt be kellett vallanom magamnak, hogy baj van.

Orbitálisan nagy baj. Eleinte nem akartam magamnak beismerni, de időről-időre észrevettem, hogy Soyeon – most az egyszer – igazat beszél. Már nem szexeltünk annyit, mint régen, eddig csak az elmúlt hónapban kétszer történt meg. Ennek ellenére jóval többet veszekedtünk és biztos voltam benne, hogy Haneul depresszív érzelmi állapotának nem csak én vagyok az oka, hanem a szüleinek a kapcsolata is.

Amint ez tudatosult bennem – Soyeon szavainak igazsága, és Haneul elmondhatatlanul nagy „gyerekkori” (ahogyan Soyeon mondaná) szomorúsága –, valahogy az én érzelmi állapotom is újból kezdett nulla lenni. Nem tehettem róla. Ivy hiába kérdezgetett róla, hallgattam erről, vagy éppen kitaláltam valami nagy hülyeséget – ugyanakkor folyton-folyvást felvidított, de nem bírtam nem azon agyalni, hogy családom van, kissé „illegális”, hogy ezt művelem, hogy a fiam szomorú (és az esetek többségében: miattam) és a legfontosabb: hogy mennyire szeretnék vele találkozni.

Az utolsó héten igyekeztem Soyeon szavai ellen tenni, amit nem is bizonyíthatott volna jobban a jelenlegi, kellő odafigyelésem. Sokkal több időt töltöttem el Haneullel, amit persze élveztem – hogyne élveztem volna? –, ugyanakkor fájt a szívem, hogy kevesebbet beszéltem így ivy-vel – holott: ő is nagyon hiányolt engem.

Szerettem volna vele már élőben beszélgetni. Kíváncsi voltam rá, hogy vajon ugyanolyan-e, mint chaten, vajon úgy képes-e azt mondani, hogy „apuci”, hogy közben engem figyel, vagy, hogy milyen lehet karjainak szorítása a derekam körül. Szerettem volna vele tölteni egy órácskát egy kávézóban, vagy éppen az ágyban feküdni mellette, anyaszült meztelenül, úgy, hogy mindenét ölelem, megízlelni nyelve hegyét, nézni, ahogyan a kakaótól barna lesz a szájának a széle – lecsókolni onnan az édes italt, majd azon agyalni, vajon a csókja édesebb, vagy a hideg ital?

Ugyanakkor nem mertem neki említést tenni a találkozásról. Nem tudtam, hogy elég érettek vagyunk-e rá, illetve féltem, hogy jobban érzem magam vele, miközben chatelünk, de a legjobban attól féltem igazán, hogy mi van, ha még jobban a szívemhez nőtt? És mi van akkor, ha olyan, mint Haewon?

Jut eszembe: Haewon. Néha összefutok vele az óvodában, mert ő hozza Sowont. Sokszor bocsánatot kért eddig – összeszámolásaim szerint vagy huszonötször SMS-ben és élőben, de én egy fejrázással, egy „nem” szóval inkább magára hagytam.

A vacsora előtt egy gyors pillantást vetek a telefonom kijelzőjére, hogy megnézte-e már, amit reggel, a Haneullel való reggelizésem előtt írtam neki. De semmi. Igazándiból, gőzöm sincs, mit csinálhat ilyenkor, pedig mindig vissza szokott írni. Pár üzenetet visszaolvasok, megnézem, hány üzenetet küldtünk egymásnak, mióta beszélünk, mi a profilképe, hányszor írta azt, hogy „apuci”, hányszor szólított nj-nek (kevesebbszer, mint az előbbit!), és hányszor mondtam azt rá, hogy „Sarang”.  A legtöbbször viccelődtünk és pajzánkodtunk, néha előfordult egy kis szomorú filózás az élet legmélyebb és legnagyobb értelmeiről, beszéltünk erről az elbaszott társadalomról, az evilági emberi problémákról és pszichéről. Igazándiból: ivy/Sarang minden egyes alkalommal megnyugtatott ám én egy alkalommal sem mondtam azt neki, hogy sajnálom. A feleségem miatt, a gyerekem miatt, az „apucizás” miatt, az orrhangzatos telefonbeszélgetések és hangüzenetek miatt.

Igyekeztem nem arra rángatni, amerre én akartam, nem akartam rosszat tenni vele, megbántani. De folyamatosan úgy éreztem, hogy bántom.

A vacsorát mint mindig, most is Haneullel töltöm. Utcán vett disznóhúsos palacsintát eszünk, miközben Haneul mondja, mondja és mondja az újabbnál újabb óvodai történeteket, a Sowonnal való kibékülését, az újabb filozofálós gondolatait. A telefonom éppen akkor jelez az újabb értesítésről, mikor leteszem az asztalra, de Haneulre nézek, és nem igazán tűnik boldognak. Így nem nyúlok a telefon után, pedig erős késztetést érzek rá.

Egyszer csak Soyeon lép ki az étkezőbe: kétségkívül csinos, és nem csak én bámulom meg, hanem Haneul is. Vékony alakjára egy feszülős, tengerkék ruha simul, ami kiemeli kisebb idomait. Ezt egy magas sarkúval párosítja éppen, amivel velem egy magas lehet. Nem állok fel, hogy megdicsérjem, milyen jól néz ki. Nem állok fel, hogy megcsókoljam. Csak őt bámulom.

̶     Ne nézz – mondja egyszer csak.

̶     Hova mész? – kérdi Haneul, majd az anyja rátekint és mosolyog. Magas sarkúban közelebb lép hozzá, hogy egy puszit nyomjon a feje búbjára. Mintha a fiunk csalódott lenne.

̶     Hwarinhoz. Majd este jövök.

Hwarin Soyeon egyik legjobb barátnője a sok közül. Soyeon olyan nő, akinek sok barátja van, és még többükkel meg tudja tartani ezt a baráti kapcsolatot – akár tisztességes, akár gonosz módon.

̶     Múlt héten voltál nála – mondom neki halkan, az utolsó palacsintámba beleharapva.

Soyeon és Hwarin közti szabály: havonta találkozni – de nem hetente. Furának tartom, éppen ezért felvonom a szemöldököm és ráncolom a homlokomat.

̶     Ne féltékenykedj – erőltetetten rám vigyorog, erőltetetten felkacag, és erőltetett csókot nyom a homlokomra.

A hamis „szeretlek” után felkapja a táskáját, és kilép az ajtón. Itt törik el a mécses, mert Haneul hátrébb tolja a tányérját.

̶     Tessék megenni.

̶     Nem akajom – bazsalyogja undorító módon. Tudom, hogy direkt csinálja.

̶     Most meg mi a baj? – kérdezem tőle.

̶     Az, hogy mindig egyedül hagytok – fakad ki. – Te is, meg anyu is. Nem figyelsz.

A szívem szakad meg, mikor sírni kezd előttem. A fejéhez nyúlok, hogy ezzel valamennyi vigaszt nyújtsak neki, de sírva elviharzik a szobájába. Hangosan becsapja az ajtót.

Nem tudom mi a baj. Hogy mi a baj Soyeonnal, hogy mi a baj velem. Egyszerűen csak annyit tudok az egészről, hogy minden úgy csattan, akár az ostor. És nem Soyeonon, nem rajtam – hanem a gyerekünkön. A kezeimbe temetem az arcomat, majd később – mikor egy újbóli üzenetet kapok, és tudom, hogy Sarang az –, a telefonért nyúlok.

Nem olvasom el az üzenetet, mert alig látok a könnyeimtől.

nj: szeretnék veled találkozni

ivy: tessék?

Hirtelen éri a kérdésem. Megértem, hogy miért mondja ezt. Én is éppen így reagálnék.

nj: kérlek… nagy-nagy-nagy szükségem lenne az élőbeni talákozásra.

ivy: okés

nj: tényleg?

nj: akkor mikor találkozunk?

Nézem, nézem és nézem a kijelzőt. De Sarang nem válaszol. Újból írok neki.

nj: na, akkor mikor találkozunk?

ivy: nem tudom…

nj: de majd találkozunk, ugye? elvégre te akartál tanító bácsit…

ivy: persze-persze, majd mindenképpen.:)

nj: ez nem volt valami meggyőző.

nj: hahó

nj: hová mentél?

nj: Sarang, hová tűntél?

nj: kérlekkkkk gyere vissza

nj: SARANG

nj: ÍRJ VISSZA

nj: basszameg…….

A telefon kijelzőjét bámulom. De semmi. Sarang nem ír vissza. Még öt, tíz, majd húsz perc és fél óra után sem. Ez van egy óra múlva is. Tudom, hogy Sarang sosem tenne ilyet. Tudom. Persze, néha nem írt vissza, de sosem megy el köszönés nélkül, legalább egy órára. Igazságtalan.

Tanító bácsit akart elvégre.

Akkor mi a baj? Mi a baj velem?

***

Nem tudom, hogy mi ér előbb: az ordítás, vagy pedig a telefonos értesítés. Félkómás állapotban viharzok Haneul szobájába, mert tudom, hogy ő ordít. Még mindig félkómás állapotban látom, hogy a nappali ruha van rajta, nem a pizsama, és mennyire meg van ijedve. A lehető leggyorsabban magamhoz húzom, hogy abbamaradjon a kiáltás utáni zokogása. Mikor végre kijózanodom az álomittasságomból, és ő is csak szipog, a kicsi arcát a tenyereimbe veszem, hogy könnyes szemeit nekem mutassa, és még inkább megnyugodjon.

̶     Mi történt?

̶     Azt álmodtam, meghalok, és ti nem szerettek. – A lehető leggyorsabban megölel, és én is őt.

̶     Haneul – sóhajtok fel, teljesen kétségbeesve. – Te vagy az egyik legjobb barátom, miért ne érdekelnél?

̶     Tényleg?

Fáj a hátam, ahogyan felállok vele. Nem azért, mert öregszem (noha amiatt is lehetne), hanem azért, mert az asztalon aludtam az előbb. Haneullel együtt lépek ki a szobájából, az étkezőbe. A pultra ültetem, és előveszem a buddhás bögréjét (amihez annyira, de annyira ragaszkodott, amióta rájött, hogy ő „budista” akar lenni), majd teletöltöm teával és megmelegítem.

̶     Persze, hogy érdekelsz. Fontos vagy nekem, ezt sose felejtsd el.

̶     Csak – itt kiveszem a bögrét a mikróból, és Haneul kezébe adom –, anya tényleg olyan, mintha mással foglalkozna, te meg mindig telefonozol.

A telefon.

Gyorsan odasietek az asztalhoz. Persze ivy üzenetét várom, de a legnagyobb meglepetésemre Soyeon írt egy SMS-t. Azonnal megnyitom, persze csalódott vagyok.

„csak holnap megyek haza”

Nagyot sóhajtok, ahogyan az órára tekintek. Már hajnali kettő van.

̶     Már megint a telefont nyomod – sóhajtja fáradtan és szomorúan Haneul.

̶     Ne haragudj, csak anyád írt.

̶     Nem hiszek – rázza meg a fejét makacsul.

A pult elé sietek, hogy az orra alá tegyem a telefont, és szépen lassan elolvassa az egy mondatos üzenetét. Haneul „oh”-zik, de aztán felderül az arca, mert el tudta olvasni az üzenetet.

̶     Anya tényleg Hwarinnál alszik?

̶     Úgy tűnik – morgom szomorú mosollyal, amint hamar gyorsan megnyitom a közös üzeneteimet ivy-vel.

Aztán ráklikkelek a profiljára. A sírás fojtogat.

̶     Apa, ma nálam alszol? – Csak bólintok, attól félek, ha válaszolok, ráborítom óceánom. – Már megint a telefon…

̶     Nem, dehogy. – Lezárom a képernyőt. – Már nincs szükségem rá, Haneul… Megittad a teát?

A hangom végtelenül szomorú, még akkor is, mikor viccelődünk egymással. A tea nem akar kiürülni a bögréből, de az az igazság, hogy én vele akarok lenni, az ágyban, hogy az igazak álmát aludjam. Szeretnék holnap arra kelni, hogy az egész egy rossz vicc.

Hogy Haneul tényleg a fiam, hogy van egy csodálatos feleségem, aki mindig megért, és nem csak veszekedés utáni szexben részesít. És, hogy soha nem állok szóba egy ivy nevezetű és Sarangnak becézett lánnyal. Remélem, arra fogok ébredni, hogy minden rendben van az életemmel – sikeres író vagyok, rendezett családi háttérrel.

Igyekszem mindent kiverni a fejemből – főleg ivy-t.

Igyekszem a kijelzőt is kiverni az agyam egy részéből. De nem megy. Sehogyan sem.

úgy tűnik, ez a felhasználó nem létezik, vagy letörölte magát.

Hát tényleg vége lenne?