huszonkilencedik virág

huszonkilencedikvirág – átváltozás

Nem tudom, hogy mi a fenének csináljuk ezt az egészet: csak azt tudom, hogy Sarang megcsókol, én is visszacsókolom, miután a nadrágot lefejtem, a bugyit is, ő nyöszörög, miközben az ujjaim a testének legdélibb pontját keresik, majd Ivory a kulcscsontomba temeti az arcát és úgy nyögdécsel. A gyomrom összerándul, ahogyan felkapom, a derekam köré kulcsolja vékony lábait és az ágy felé viszem őt, hogy mindketten függőlegesbe kerüljünk a lepedőn.

Még mindig ujjazom és a csiklóját kényeztetem, ő pedig úgy ficánkol a karjaim között, mint még soha senki; Namjoonnak szólít, ahogyan leveszi rólam a pólót, majd nemsokkal, másodpercek múltán már a fogaim segítségével a nyakát szívom ki, majd újból a nőiességével foglalatoskodom: ám most a kezeimmel bal mellét és nyelvem hegyével érintem a sikamlós hüvelyét. Ujjaival pedig a szőke hajamba akaszkodik, és csípőjét előrenyomja, a számnak. Még mindig nyöszörög, élvezi, hol azt mondja, hogy dugjam már be, hol pedig azt, hogy „neh", olyan szexis és eléggé kéjes hangon.

Mohón nézek rá, és ő is vissza rám, ám a legnagyobb meglepetésére nemes egyszerűséggel a hasára fordítom, és a fenekét kezdem simogatni. Egy hangos sikkanással érzékeli azt, ahogyan a férfiasságomat belényomom, és még hangosabbal fejezi ki az irántam érzett hirtelennyi szeretetét. A bal karommal még jobban az ágyékomhoz rántom a formás popsiját, hogy mélyebbre hatolhassak. Sarang élvezi azt, ahogyan a fenekét markolászom, azt, ahogyan a saját haja a homlokába és az arcába hull, ahogyan én élvezkedem és sóhajtozom, ahogyan Sarangnak szólítom, ahogyan továbbra is becézem. Mindketten élvezzük azt, ahogyan vékony térdkalácsa valamennyire belesüpped az ágyba, és úgy szorítom magamhoz, egyre jobban, hogy beléférkőzzek, hogy végre-valahára benne legyek, a lehető legmélyebben úgy, ahogyan senki más. Egyre és egyre inkább magamhoz húzom és szorítom, ahogyan egyik kezemmel a melleit, a másikkal pedig a csiklóját kényeztetem.

Egészen idáig nem igazán tudatosul bennem, hogy mit művelek – gőzöm sincs, hogy hogyan fajulhattam idáig, hogyha ezelőtt Ivory, vagyis Sarang, vagy Shin Hana szinte kirúgott a saját házából. Akkor döbbenek rá, hogy mi is ez az egész, mikor aki a karjaimban fekszik, elélvez, az ágyra dől, előbb hasára, majd utána a hátára, és a vékony talpával a büszkeségemmel kezd játszadozni.

Szinte kitisztulok ettől az egésztől – mitől is? Mi az anyám kínja történt, hogy megint szexeltem Soyeonnal? A bokájánál fogva közelebb húzom magamhoz, hogy inkább megkíméljem magamtól a lábszexet (ami nem lenne ellenemre ebben az állapotban, de nem tehetem meg) és inkább megcsókolom Soyeon csókoktól megduzzadt száját.

Majd egy hangosabb „bocs" kíséretében valamilyen oknál fogva felhúzok egy bokszert, azt mondom, hogy még dolgom van, majd ettől az egésztől megint elmegy a kedvem, magától az élettől, és a gyomrom felfordul még magamtól is, mialatt a valóság képei továbbra is fel-le mozognak, mintha...

Aztán eszembe jut Hoseok, akinek persze mondtam, hogy azért mentem az Északi Fénybe, hogy jól érezzem magam. Hirtelenjében dühös leszek rá, amint eszembe jut az alkoholos ital, amibe biztos, hogy tett valamit a hülyéje. Néha képes őrültségeket csinálni. Amint ezen gondolkozom, kimegyek az erkélyre, és rágyújtok – mikor Shin Hana szinte elment az orrom előtt a saját házában, akkor sírva elmentem egy dohányboltba, majd úgyszint sírva kértem cigarettát, sírva adtam pénzt, meg borravalót a dohányárusnak, majd rágyújtottam, egészen hazáig cigiztem. Utána márcsak arra emlékszem, hogy Sarangot képzeltem Soyeon orcája helyébe.

Aztán dugtunk. Nem tudom mennyit, mert csak perceknek tűnt. Abban vagyok ebben a momentumban teljesen biztos, hogy az alkohol miatt kicsit tovább bírtam a kelleténél – két óra lehetett? Vagy csak egy? Nem tudom, de kikészíthettem Soyeont, mert egészen az erkélyig hallatszik a halk zokogásom mellett a még halkabb szuszogása.

A fal mellé ülök, és az egész dobozból elszívom az utolsó szálakat, ahogyan csak Sarangra próbálok és tudok csak gondolni. Az elutasítására, a beszélgetésünkre, a hiányra, amit jogosan hagyott itt. Aztán ott van Haneul, akit meg imádok, és Soyeon is, akit persze most csak úgy megdugtam, és azt is tudom, hogy iránta nem érzek semmit.

Csak mindig ott van az a kétségbeesés, amit nem tudok hová tenni magamban. Ettől a kétségbeeséstől érzem magamat annyira elveszettnek, hogy azt sem tudom, hol van az az én, akinek itt kellene lennie. Szerintem az egész épület reng a zokogásomtól. Hogy ez a harminchat éves férfi gyerekként ül itt, a lakás erkélyén, és, hogy nem találja az otthonát, mert az otthon nem képes visszafogadni őt.

***

– De esküszöl arra, hogy tényleg nem fájt a hajadnak?

–  Haneul, mondtam már – egyre türelmetlenebbül mosolygok rá. –, nem fájt.

–  Oké. Kicsit aggódok érte.

Haneul a kezében szorongatja az úgy kapott plüss jegesmedvét, ami a Medvetesók Jegesét ábrázolja, az egyik kedvenc karakterét. Igazándiból neki a szörny, Charlie a kedvence, de belőle nem volt plüss, így maradtam Jegesnél, akit a legjobban szeret a macik közül. Két napja már nincsen szénszarvas, mert az óvodai foglalkozáson egy mesedélután alkalmával teljesen rákapott a Medvetesókra.

–  Anya akkor ma nem lesz otthon?

–  Nem.

–  Ennyire megutálta a hajadat?

– Nem.

–  Akkor?

–  Elment Hwarinhoz.

–  Pizsipartit tartanak, mint mi az oviban?

– Igen, valami olyasmit.

–  Akkor mi is tartunk pasis pizsipartit?

–  Lehet róla szó.

Haneul érzékeli rajtam a boldogtalanságom, szóval az oviból hazamenet az út további részén inkább nem szólal meg, hanem csak csöndben az ujját szopja, vagy pedig Jegest, az új plüssöt szorítja magához. A visszapillantó tükörből rápislantok, és nézem a tanácstalan pofiját. Azt, ahogyan az ujjait, a kis kezét nézi.

– Otthon társasozhatnánk – én mondom most ezt neki, mert bűntudatom támad amiatt, hogy ilyen taplón viselkedtem vele.

–  Tényleg?

– Igen! Építhetnénk bunkit, legózhatnánk, megnézhetnénk pár Medvetesó részt, meg társasozhatunk. Na, mit szólsz hozzá?

És a visszapillantó tükörből csak azt látom, hogy Haneul mennyire vigyorog, mennyire szopja az ujját és mennyire bólogat.

***

–  Apa! Mondtam már, hogy oda elég lesz öt könyv!

Én ragaszkodtam a hathoz, de most Haneul a lábujjhegyére állva veszi el onnan a legfelsőt – a takaró pedig majdhogynem kicsúszik az öt könyv közül, amint próbálja sok vaskos mesekönyv odatapasztani a pulthoz a vékony takarót. Már csak ennek kellene következnie, ez lenne az utolsó lépés, hogy a takaró kifeszüljön a pult egy-egy végénél és a széknél. A szék és a pult közti réseket pedig nagyobb kartondobozokkal zártuk le, egyetlenegy kinyitható ajtót „szejeltünk fel". A „közös lakásban" nincs más, mint a laptop, már beidőzítve annál a Medvetesók résznél, amit még Haneul nem látott; takaró, és párnák, amikre fekhetünk; a laptop töltője, elemózsia és „tábori nasi"; és egy kis zsebelemes olvasó lámpa egy megmaradt, ám kisebb cipős dobozban. És már kora este magunkra húztuk a pizsamát. Elterveztük, mi ketten, férfiak, hogy legyen bármi, érkezzen haza Soyeon bármikor, akár hajnalban, hadd lássa ezt az étkező és konyhai kuplerájt, de mi akkor is itt alszunk.

– Látod? – kinyitja az egyik fejezetnél. – Ebből olvasni fogsz nekem, lefekvés előtt. Nem tehetjük oda!

– És ha most odatesszük, aztán majd elvesszük onnan, lefekvés előtt?

Haneul az ép kezébe veszi a könyvet, nagyokat sóhajtozik, majd bólint, és visszaadja, mert neki nincs szíve a könyvek tetejére tenni.

Majd mindketten a bunki alá bújunk. Haneul szinte rám fekszik, a lábam pedig kilóg a szék „ablaka" alatt, de nem mondom neki, tudom, elkezdene rendezgetni, hogy az apja lába menedékben legyen a rengeteg képzeletbeli bomba, meg a képzeletbeli szörnyeteg elől; meg amúgy is: kisgyerek még, ez a kis bunki meg – ahogyan bebújtunk ide – neki biztos vagyok benne, hogy minden, csak nem kicsi, még akkor is, ha az apjában kapaszkodik.

Az elmúlt napokban a kicsit megnagyobbodott sörhasamra fektetem a laptopomat, és megnyitom a Medvetesók aktuális részénél. Mivel Haneulnek Jeges a kedvence, ezért két Jeges részt nézünk egyfolytában. Ő Yurival együtt mondja az aktuális rész szövegét, én pedig a chipset középre emelve akarva-akaratlanul is Sarangra gondolok, meg arra a Hyeonmis beszélgetésre, ami másnap lezajlott köztünk, tulajdonképpen arról, hogy ne legyek türelmetlen, és várjam meg Hanát. Nem akartam neki mondani, hogy Ivory-t egyáltalán nem érdeklem, és most már ezt is tudom, és tisztában vagyok vele.

Csak némán, majdnem zokogva bólogattam, miközben a feleségem azt a magas sarkút vette fel, amit Hwarinnal együtt vásárolt, mit sem tudva arról, hogy Hyeonmi éppen az ex-szeretőm hogylétéről adott felvilágosítást: nem tudja milyen kép van Shin Hanánál, és abban sem biztos, hogy kidobta-e, vagy sem. Mindenesetre már nem sír annyit, mint régen.

Aztán egyszer csak arra eszmélek fel, hogy másodszorra kezdünk bele a „Yuri és a medve" című részbe a „Jeges éjszakák" után, és Haneul horkolását vélem meghallani magam mellett. Haneul szuszogása mellett pedig újból és újból reményt lel a szívem, hogy még, utoljára, talán mégis beszélhetnék vele.

Talán még van esély arra, hogy bocsánatot kérjek tőle, személyesen is – csak erre bírok gondolni, mikor elmenekülök Haneul kicsi karjaiból, a nappali felé, hogy újból felvegyem a napi ruhámat.

***

Fél Szöult átutazva, azon gondolkodom, vajon mit is mondhatnék, azon kívül, hogy szeretem, és azon kívül, hogy haragudna is rám. Igaz, a harag részét megértem, teljesen, de fáj, nagyon, hogy nem tudok vele beszélni erről. Hogy nem tudom neki elmondani, mit jelent nekem ő, a feleségem, Haneul. Hogy nekem ő az egész mindenség, nem pedig a feleségem.

Nem tudom, hogy mennyi idő kell, hogy odaérjek az Északi fényhez, de biztos vagyok benne, hogy nem csak az a szokásos negyed-fél óra, hanem kicsit több. Egy verssel akarom lenyűgözni őt, vagyis, pontosabban szólva, jó lenne, ha újból a bizalmába férkőzhetnék. Egyetlenegy utolsó próba. Ha most nem, akkor feladom. Akkor nincs értelme beszélgetést kérni, ha nem fog meghallgatni. Annyi esélyt próbálok adni magamnak, feleslegesen – vagyis: kettőnknek – de ő nem tud, ami érthető. Hogy tudna, hogyan bízhatna egy olyanban, aki átvágta őt?

Mielőtt az Északi fénybe lépnék, többször is kifújom magam, többször elismétlem a verset angolul, az anyanyelvén, amit szeret, majd belépek. Igyekszem nem nagy hűhót csapni a belépésemmel, de többen rám figyelnek, még a hirtelen tátott szájjal előttem álló Min Yoongi is, aki nem szól semmit sem Shin Hanának, hogy megjöttem, inkább csak Hoseoknak tölt még egy sört, aki sötét szemekkel vizslatja Shin Hana alsó végtagjait.

Leülök Hoseok mellé, és ahelyett, hogy társulnék Sarang bámulásába, inkább csak az ujjaimmal kocogtatom a pultot, és várok, hátha hátra néz a munka közben. Suga a torkát köszörüli, megböki Sarangot, aki persze folyamatosan visszabeszél Yoonginak, hogy fejezze be.

Aztán megfordul, és találkozik a tekintetünk. Én rá nézek, ő rám, mind a ketten, egymásra, jó hosszan. Nem tudom, mit szólhatnék, vagy mondhatnék, de Yoongi egy kicsit meglöki Hanát a vállával, így közelebb esik hozzám. A száján egy rosszalló fintor, majd megremegnek az ajkai. Az előbbi Yoongi, az utóbbi pedig miattam.

– Mit... keresel itt? – Egy nagy sóhaj a részéről, beszívja a tüdejébe a levegőt, majd kiszívja. Alig áll meg a lábán.

– A barátom kocsmája – mondom neki, le nem véve a pillantásom a fekete csőnadrágról. Az jár az eszemben, hogy milyen észbontó volt még régebben ribancharisnyában. Hogy mennyire szerettem volna most is megérinteni, a lábát, a mindenét, a lelkét is. – Egy K.O-t.

– Felejtsd el – vág vissza, a lehető legszemtelenebb módon.

– Shin Hana! – néz rá rosszallóan Yoongi. – Mindegyik vendéget ki kell szolgálnod.

– Suga! – szól rá idegesen, aztán elharapja a mondandója végét, mint aki tudná, hogy mi lesz vele, ha visszabeszél. – Jó. Oké, megcsinálom.

Aztán nem emeli rám egyszer sem a pillantását, mintha holmi leprás lennék: a kezei folyamatosan járnak, csinálja nekem a kért italt. Aztán, mikor végez, flegmán felém tolja az alkoholt, ezzel jelezve, hogy mennyire nem kíváncsi a társaságmra. Csakhogy megfogom a csuklóját, erőteljesen tartom, szorítom a markomban, egészen addig, ameddig az aranyos, őzikebarna tekintete el nem lágyul a pillantásomtól.

Itt már én is állok, és a térdeim is megremegnek, ahogyan a csuklóját szorítom. Érzem Hoseok tekintetét magamon, hogy mennyire értetlen. Aztán valahogy csak úgy kicsúsznak az angol szavak a számból:

–Rossz voltam, de te azt mondtad, hogy jó vagyok – nézem a reakcióját. Ha ezzel nem tudom egy kicsit se megnyerni, akkor nincs miért küzdenem. – Csúf, de te gyönyörűnek találtál. – A szemébe könyek szöknek. – Mindig végig hallgattad, amit mondtam – Látom rajta, hogy a karját ki akarja erőszakolni a szorításomból, most már végleg. – Halandóból így lettem halhatatlan.

Még egy ideig nézem a reakióját, azt, ahogyan egy kicsit megijed – mint ahogyan egy őzike tenné, amikor a vad fogságába kerül –, majd engedem a csuklóját, hadd menjen. Hallom a zokogását visszhangozni, magamon érzem Hoseok számonkérő tekintetét, miközben némán pislogok Sarang után. Min Yoongi értetlenül bámul rám, és elindul a lány után, aki valahol keservesen sírhat. Magam is megepődök a gesztusán.

Talán itt lenne az ideje feladni – talán végérvényesen. Már nem kellene ezt az egészet nyögni, ilyen erőltetetten. Várok pár percet még azért Sarangra – szeretnék abba bízni, hogy lehet még valami, hogy nem veszítettem el teljesen, de ahogyan az idő telik, rá kell döbbennem arra, hogy mégis így lehet. Már nem vagyok elég fontos. Vagy ha mégis, joggal teszi azt, hogy nem szeretne kötődni. Én is ezt tenném. Fájna, sajogna minden belsőszervem az egész fránya szerelem miatt.

Hoseok az, aki továbbra is értetlenül méreget engem, kissé talán féltékenyen. Egyből legurítom a híres-neves K.O-t, amit legelőször rendeltem tőle, megismerkedésünk napján – az ízek aránya még mindig pocsék, de imádom, csak azért, mert Sarang készítette.

Nem sokkal később pedig, távozom, tudván azt, hogy az utolsó próbálkozásom is felejtésre méltó és értelmetlen.

huszonnyolcadik virág

huszonnyolcadikvirág – hasoo

Több napnyi várakozás után még mindig nem történik semmi: Soyeon utálja a szőke hajamat, Haneul haragszik egy kicsit még a „sájga" hajfestékre, Hyeonminak folyamatosan beszélnie kell a fejemmel, nehogy valami őrültséget csináljak Ivory-val kapcsolatban – mert Ivory nincs felkészülve arra, hogy velem beszéljen. Mindeközben minden negyedik órában nézem a Kakaotalkot, az SMS-eimet, hátha csak egy tévedés lehet – rossz a wifi-jelszó, rossz a wifi kapcsolat, és csak emiatt nem érkezett üzenet tőle, de minden egyes ilyen alkalomkor csalódnom kell. Mert Sarang nem ír semmit. Nem küld orrhangzatos hangüzenetet. Gőzöm sincs, hogy hiányzom-e neki. Hogy valóban fontos volt-e neki ez az egész. Az az egyetlenegy kapaszkodóm – mert másban kapaszkodni nem lehet, képtelenség, hogy talán egy idő után ő is rájön, hogy az a Namjoon, aki ott, előtte voltam, egyedül, az csak egy valamiben hazudott, és az a család kérdése volt.

Ahogyan telt-múlt az idő, a napok, lassan már egy egész hét, Sarang hiánya újból és újból felértékelődött, volt, hogy egyszer jobban, mint a máskor, és úgy éreztem néha, hogy az óvodába menet ott szed szét ez a szerelemhiátus. Hogy volt valaki, akit szerethettem volna, egy csodálatosabbnál csodálatosabb lehetőség, és mégsem éltem vele úgy, ahogyan kellett volna, vagy megengedhettem volna, hogy éljek vele.

Több napnyi várakozás, türelem után a türelmetlenség győz: eszméletlen idióta módon most ott állok a hatalmas ház előtt, abban reménykedve, hogy nincsenek itthon a munkamániás szülők. A lámpa egyetlenegy helyen ég – nem tudom igazán, hogy miért, meg hogy melyik szobából, de ha nem tévedek (és ha magam elé képzelem azt, amikor ott voltam Shin Hana szobájában), akkor az a lámpa az ő helyiségében van.

Aztán jön egy elég jómódú, fekete autó, sötétített ablakokkal. Három srác ül benne, fiatalok. Az egyik kezet fog a másik kettővel, és az az egyik aztán kimászik. Nem ismerem az illetőt, de mielőtt elmenne ez a kocsi – gondolom a barátai lehettek azok –, az az „egyik" rácsap a járműre, és hangosan felröhög. A dülöngélő járásából csak arra tudok következtetni, hogy a fiatal, jól kinéző férfi eleget ivott. A srác talán egyetemistakorú lehet, magas, talán fél fejjel magasabb nálam, arcába lógó, félhosszú haj, pelyhedző borosta. Az arca pedig felettébb ismerős, mintha láttam volna már valahol.

Egy ideig a másikat nézzük, majd röhögve csapja a kezét az enyémbe, és én is igyekszem feloldódva röhögni, ügyelve arra, hogy Sarang könyve nehogy kiessen a kezemből és kiessen a könyvből az a fotó, amit belebiggyesztettem. Nem szólok semmit, vagyis: mondanám a nevem, de csak némán nézem a fiatal pasast, aki Shin Hanáék lakása felé indul.

„A bátyusom most gyakran nincs itthon", itt pedig végig mosolygott, egyenesen rám, miközben az arca közel volt az enyémhez. Majd hozzátette: „Tudod, ő eltervezte, hogy apu nyomdokaiba lép, és híres sebész lesz, de eközben meg folyton bulizik."

Ezért bámulom azt nagy szemekkel, ahogyan valahonnan és valahogyan kirángatja a lakáskulcsot a zsebe mélyéből, az ajtót pedig nemes egyszerűséggel kinyitja. Én meg nem merem a számat kinyitni, mert teljes egészében felötlik minden egyes olyan itt töltött pillanat, amit együtt töltöttünk. Nem mintha olyan sokat jártam volna itt – valóban: túl keveset. Ennek ellenére mégis több volt annál, mint egy-pár kellemes óra. Hana bátyja, akinek gőzöm sincs, hogy mi a neve, most felhúzott szemöldökkel bámul rám.

– Jössz? – Most én vagyok az, aki értetlenkedik. – Tesa, vedd úgy, hogy meghívlak. – És újból röhög.

Én csak tétován állok – néha olyan, mintha az ajtó felé közelednék, de aztán meggondolom magam, és arra jutok, hogy a legjobb lehet, hogy a menekülés lenne. Elvégre ég az a lámpa, Iv szobájában. Bármikor lejöhet, bármikor megláthat, ez pedig egyenlő lenne egy öngyilkossággal, vagy pedig azzal, hogy kellemetlenséget okozok neki és magamnak is. Vagy kitessékkel, ő meg kifakad a bátyusának. Hiszen ahogyan ő beszél róla, biztosan több mint egy szimpla báty. Akkor nem bátyus lenne a másik szájából.

De azért mégis megindulok. Egyrészről azért, mert látni akarom – több mint látni –, másrészről kíváncsi vagyok a véleményére. A másik indok az, hogy a könyv, ami az övé, a saját kézírásával, az még nálam van. Így keveredek be egy tágas konyhába, melyből most a báty – mint kiderült, Hwang Hasoo – egy elég márkás borért megy ki, a spejzba. Feszengve nézek körül: a helyiség még mindig túlságosan is üresnek hat, annyira nagy és hatalmas. Soyeonnal, még mikor nem volt Haneul, sokat főzőcskéztünk: de sosem egy ilyen tágas konyhában.

És akkor most jön az a kérdés, hogy de hát egy híres írónak sok pénze kell, hogy legyen. De egy író és orvos közti fizetés között különbség van; másik, hogy az ember rengeteg mindent képes feladni a családért és a több költekezésért csak Haneul miatt. Vagy a mindig elégedetlenkedő feleség miatt.

Hasoo egy valóban márkás borral érkezik. Nincs merszem benézni, hogy mégis mennyi ilyen lehet, mert hangosan becsapja az ajtót egy talán még hangosabb „hupsz" kíséretében, meg a figyelmemet elvonja az, ahogyan a bor francia nevét leolvasom.

–  Hm... – mondja, mialatt dülöngélve elővesz két pezsgős poharat az üvegszekrényből. – Szóval, Kim Namjoon... Ismerős. Nagyon ismerős, tesó.

–  Író vagyok.

Itt még inkább felvonja a szemöldökét, majd elmosolyodik a maga jellegzetes részeg módján.

–    Ah, akkor ja, gondoltam, hogy valami ilyesmi. Nem igen szeretem a könyveket amúgy – Hasoo felkuncog. – Nincs is nagyon időm olvasni az egyetem miatt, tudod... A húgom nagyon csipáz téged amúgy, tőle ismertem fel a neved, vagymi.

„A húgom". Sarang ritkán mesélt Hasooról. Valójában soha nem beszélt róla, gőzöm sincs, hogy miért, sosem kérdeztem rá; nem igazán tartottam fontosnak. Egy kicsit mindig is azt hittem, hogy nem igazán szereti Hasoot, de rá talán mégsem így van. Hiszen az, hogy „bátyus", meg „hugi", tiszteletről árulkodnak.

–  Idősnek tűnsz.

–  A negyvenhez közelebb.

–   Baszki. – Most már az arcáról lefagy az a Hasoo-s, felolfalas somolygás. – Baszki. Ne hari. Baszki, tiszta tapló vagyok, hogy tegezlek, baszki.

De csak legyintek.

–  Nincs bajom az alkalmazkodással.

És megint csak mosolyog, de inkább megkönnyebbülten, mint máshogy. Lajhárlassúságú és még mindig dülöngélő mozdulatokkal vesz elő két boros poharat, míg én a konyhapultra teszem Sarang verses kötetét.

–  Még nem láttalak ezen a környéken – a nyelve két helyen botlik meg.

Én meg valahol mélyen megrendülök, mert fönt ajtónyitódás és csukódás hallatszik, léptek, és az egyetlen, akihez ezt kötni tudom, az nem más, mint Ivory. Aztán gondolom, a vécébe igyekszik, mert újabb ajtó kinyitás és csukódás, a gyomrom megremeg, ahogyan Hasoo kérdőn pislant rám, majd még inkább értetlenül bambul, én meg hallgatom, ahogyan Ivory fent lehúzza a vécét, aztán folyik a csapból a víz, a nadrág összeszűkül, két ok miatt is: Ivory hideg és izzadságtól nyirkos tenyere a testem legintimebb pontján, vagy pedig már csak a csókja a számon.

–   Csak... izé... sétálgattam.

–  Ülj csak le, na – annyira tüsténkedik a két borral a kezében, hogy én az étkezőben leülök, ő meg majdnem a csempére lötyögteti a bort. – Eléggé eltűnődve néztél a házunkra.

–  Ja, nem, izé, csak szép, meg ilyenek – és itt a tarkómat vakarom, miközben koccintunk. Én előbb csak ízlelgetem a hazugságom a borral együtt, mikor apró talpka csattogását vélem hallani.

Az üveg távolodik a számtól, mikor a lépcsőn lefelé egyre közelebbről hallgatom a lábak halk neszét. Hasoo pedig egyből kiissza a bort, és belekezd abba, hogy hogyan ízlik ez a bor, amit egyébként Franciaországból, a borok országából rendelt, majd észreveszi a nekem csak vállamig érő, aprócska Ivory-t – aki tág szemekkel bámul rám, egészen meglepetten, vörös, kisírt íriszekkel, és most is megremeg a szája sarka, amit később eltüntet a bátyja pólójába, mikor megölelik egymást.

Tudtam, hogy csak fogadott testvérek, de túl irigy vagyok ebben a pillanatban Hasoo-ra, aki az egészből persze mit sem sejt.

–  Menj fel!

–  De itt van most egy vendég ööööh – aztán Hasoo kétkedve rám pillant –, bocsesz, de hogyan is hívnak?

–   Kim...

–  Bátyus, holnap lesz egy zh-d, ne kelljen rád szólnom megint.

–   Ó, a picsába, baszki, tényleg – mondja Hasoo, teljesen elfeledkezve rólam, a borról, a buliról, és szinte fut is felfelé.

Aztán csak mi vagyunk ott, ketten. Nem tudom, melyikünknek remeg jobban a lába, vagy melyikünknek remeg jobban szinte minden egyes porcikája. Ebben a momentumban csak abban vagyok teljesen biztos, hogy Sarang kicsit sértetten néz rám (megértem), szomorúan (megértem), dühösen (megértem) – mintha minden egye spillantásával azt akarná sugározni, hogy mennyire nem akar látni. Félreértés ne essék: ezt is megértem.

–  Visszahoztam a könyved.

Egy ideig egészen értetlenül bámul rám, majd mintha rájönne arra, hogy mit művel: elkapja a szembogarát az én orcámról, hogy arrafele nézzen, amerre biccentek. A pulton méregeti a könyvet egy hosszú ideig, Ted Hughes válogatásai címet a borítón. A karját simogatja, és én tudom, hogy azon gondolkozik ebben a pillanatban, hogy hogyan utasítsa vissza a könyvet, meg engem, vagy engem ebből a házból, de én csak meg akarom neki magyarázni őszintén azt, hogy bizonyos esetekben a megcsalás nem megcsalás, vagyis, annak tűnik első látásra, de el akartam neki mondani akkor is, már napok óta, hogy szerintem őt csalom Soyeonnal. Félek kimondani, mintha a szavak lekúsznának a torkomon, ahogyan továbbra is őt figyelem: később átkarolja magát, a padlót nézegeti, próbálkozik nem sírni, és még jobban próbálkozik túllépni rajtam.

Szerintem mind kettőnk tudja, hogy nem ezért jöttem. Lehet, hogy ő jobban, mint én. Ebben azért vagyok biztos, mert ha valóban menni akarnék, ha valóban csak ennyit akarnék, már rég elindultam volna.

–  Ami történt...

–  Nem vagyok kíváncsi a magyarázkodásodra – köt belém, most már dühösebben a kelleténél. – Gyűlöllek.

–  Hiányzol.

– Ne hazudj – újból elkapja a pillantását.

–  El akartam mondani.

–  Nem. Mind a ketten jól tudjuk, nem akartál róla beszélni. Soha nem akartál erről mesélni. És én nem akarok erről veled beszélgetni – és itt már zokog, egészen hangosan, és nekem akarva-akaratlanul is fáj, hogy ezt látom. Hogy egyáltalán nem is érhetek hozzá.

–  Csak szeretném, ha megértenél... Hogy ez az egész nekem is fontos volt.

– Ez? Fontos? Pont neked? Ne röhögtess már, Kim Namjoon. – A tenyerével törölgeti a könnyeit. – Ne nézz hülyének, bassza meg. Nem akarok én lenni a második.

–  El akartam mondani, még aznap. Kérlek, Sarang, értsél meg, könyörgöm.

–  Ne mondd ezt, hogy „Sarang". Nem az idióta játékbabád vagyok, vedd már észre.

Farkas szemet nézünk a másikkal. Én a megbocsájtásáért esedezem, ő pedig azért, hogy menjek el már a fenébe. Teljesen megértem, hogy miért viselkedik velem úgy, ahogy. Folyton az jár a fejemben, hogy mennyire magamhoz akarom húzni, hogy mennyire is akarok vele szeretkezni, mennyire el akarom neki mondani, hogy milyen fontos nekem.

–  Ha nem lennél fontos, akkor...

–  Menj el. – A számat nyitom. – Menj el. – Megint. – Ha nem mész el, hívom a rendőrséget. Akkor is, ha továbbra is zaklatni mersz.

Itt felemeli a könyvet, amiből nemes egyszerűséggel kicsúszik egy fotó. A közös képünk. Nem a miénk, ami az enyém, meg Ivory-é, hanem az, amin csak ketten vagyunk rajta: én, meg Haneul. Persze, Iv egyből felveszi a földről és egészen addig nézegeti, ameddig rá nem döbben az arcokról – az, hogy Haneul arca hasonlít az enyémre, hogy az én, meg a fiam vagyunk. Ketten, ahogyan Haneul még fiatalka, talán három éves. Ha jól emlékszem, ez a születésnapján készült, és itt erőteljesen kapaszkodik az apjába. Itt még talán fülig szerelmes voltam a feleségembe.

Aztán Sarang arcán végig megy valami, amit nem tudok hová tenni. Talán még inkább kétségbeesettebbé válik, talán valamennyire elfogadóbb: aztán az a kép, ami nekem az egyik legfontosabb, később a mellkasomról a padlóra pattan.

–  Dugd fel magadba az egész pereputtyod.

És felviharzik.

És én meg tudom, hogy nem futhatok fel utána, csak azt a képet pásztázom a földön, amin én és Haneul vagyok rajta. Nem sokkal később felemelem a padlóról, majd a pultra helyezem. Tudom, hogy majd reggel, ha kérdőre vonják Sarangot, hazudni fog, azt mondja, ez csak egy könyvjelző volt annak, akinek kölcsön adta a könyvet.

Nem azért adtam oda neki, hogy rosszabb legyen mindez Hanának. Hanem azért, hogy rájöjjön, Haneul mennyire fontos nekem. A pereputtyból csak Haneul. Nem Soyeon. Csak ő.

Meg Sarang.

huszonhetedik virág

huszonhetedik virág – egy újabb családapa

A kocsiból mustrálom Sarang tökéletesnek egyáltalán nem mondható arcát: a rengeteg zokogástól felpuffadt pofit, amit annyiszor és annyiszor megcsókoltam. Hyeonmival beszélget – gőzöm sincs miről. Az ember azt hihetné, hogy egy idegesítő voyour vagyok, pedig csak várok valakit – még mindig nem Ivory-t. Ő hallani sem akar rólam. Viszont Hyeonmi még szeretne velem beszélni. Igazándiból csak azt mondta, hogy beszélni akar velem, semmi mást, kérdezgethettem tőle bármit is. Viszont van egy olyan sanda gyanúm, amiben biztos vagyok, hogy fejmosást fogok kapni. Hiszen Hana legjobb barátnője Hyeonmi – bármilyen furcsa is ez. Eresszünk össze egy olyan lányt, aki bármire kapható; egy olyannal, aki könnyűszerrel beviszi őt a rosszba. Nem mintha én nem vittem volna bele Ivet semmi rosszba, mert megtettem.

Megcsaltam vele a feleségem, és már ő is tudja.

Ivory szerencsére nem vesz észre. Idióta fiúk ahelyett, hogy kikerülnék őt, inkább a vállának mennek, hogy a mappák kiessenek a kezéből. Azonnal kicsatolom az övemet, és sietek oda hozzá, hogy segítsek neki. A kocsiajtót kinyitom, és óráknak tűnő percek alatt jutok el Ivory-hoz, aki már majdnem az utolsó mappát szedi fel – ha nem én lennék az, aki felveszi.

̶     Köszönöm – mondja elég halkan, de éppen annyira hangosan, hogy behatároljam, a lelkivilága most eléggé labilis ahhoz, hogy bármi történjen köztünk. Ez a hang csak azt érezteti velem, hogyha hozzáérek, akkor szétfolyik és megfoghatatlanná válik.

Én nem szólok semmit, hallgatom a szívem erőteljes ütemét a torkomban, illetve érzem Hyeonmi szúrós tekintetét magamon, meg az arcomon – ahogyan ingázik a két szempár között, akik később ketten egymást bámulják hosszasan. Az egyikük reménykedve, a másikuk sértetten. Aztán hosszas tűnődés után kikapja a mappát a kezemből, és szó nélkül elviharzik mellettem. Pedig el akartam neki mondani, hogy „sajnálom”.

̶     Ezt most miért kellett? – förmed rám Hyeonmi akkor, mikor Ivory balra indul, és látom, ahogyan tenyerével a könnyeit törölgeti, még most is. – Baszki, rohadt bosszantó vagy.

̶     Ez legyen a legkevesebb.

̶     Meg egy undorító fasz is vagy, aki tönkrebassza a barátnőmet lelkileg. – Szomorúan, önironikusan felkacagok.

̶     Erre inkább nem is mondok semmit.

Mind a ketten elindulunk az autóm felé: ő a jelenlegi szituációt véve sokkal határozottabb. Most furcsamód, én vagyok az, aki nem meglepő módon ki van szolgáltatva. Udvarias módon kinyitom az anyósülés felőli ajtót, és most nem csak azért, mert úgy érzem, hogy ő van jobban fölényben, hanem ez alapvetően férfias kedvesség a részemről.

Hyeonmi bevágódik, és nem sokkal később én is mellé keveredek.

̶     Kérsz? – felém nyújtja a cigarettás dobozát, én pedig önmagam bekötése után bólintok, és elveszek egy szálat. Hyeonmi gyújtja meg.

̶     Gondolom, erről akarsz velem beszélni. – Bólint. – Gondolom, most dühös vagy rám.

Cigarettával a számban tolatok ki a parkolóból, és a szemem sarkából is észreveszem, hogy Hyeonmi bólogat. Lehúzom az anyósülés felőli ablakot egy kicsit, meg a sofőr felőlit is, hogy a füst kimenjen. Egy ideig csend van.

̶     Igazándiból most szívesen megkeresném, betuszkolnám a kocsiba, és életem végéig ölelném – mondom egyszer csak.

̶     Az őrültség lenne a részedről. – Rondán sandítok rá. – Ne érts félre. Egy utolsó gecinek tartalak, és a jelenlegi kapcsolatunkhoz most az sem segít, hogy jóképű vagy, meg híres író. És nem is azért tartom ezt az ötletet bolondságnak, mert – itt köhög a dohánytól –… szóval nem azért tartom ezt őrültségnek, mert családod van. Hanem azért, mert nem hagynád egyedül.

̶     Igazad van.

̶     Most erre van szüksége. Adj neki időt, míg feldolgozza ezt az egészet. Előbb-utóbb úgy is keresni fog szerintem.

̶     Gondolod?

̶     Be nem áll rólad a szája, szerinted? Tudja, hogy ez rossz, meg szerinte ennek az egésznek innentől kezdve nincs értelme, de ettől függetlenül szeret téged. Istenkém, te nem láttad?

̶     Mit?

̶     Ne légy már hülye! – Keresek a közelebbi parkolóházban egy nyugisabb helyet. – Ahogyan nézett rád, te jó ég! Hát azt hittem, én szülök oda a fájdalomtól, amit érez irántad, meg amilyen szeretetteljesen néz rád.

̶     Idióta egy metaforáid vannak – csóválom a fejemet, ő meg csak mosolyog.

A parkolóház teljesen sötét, egyedül csak a cigarettacsikkek világítanak a feketeségben. Én azonban élvezem, hogy egyedül vagyok Hyeonmival – nem is zavar, hogy Sarang barátnője, az egyik legjobb, szimplán csak jó, hogy valaki olyannal beszélhetek erről, aki ismeri őt, aki tudja, hogy még lehet valami beszélgetés köztünk, akivel nem is vagyok igazán baráti kapcsolatban.

̶     A ti döntésetek, hogy akarjátok ezt, vagy sem. – Én dobom ki előbb a csikket, majd az ajtót kinyitom, és rátaposok.

̶     Miért vagy ezzel így? El kellene ítélned, hiszen a feleségemet csalom. Bocsánat: a családomat. Sarang meg jóformán kikezdett egy családapával.

̶     Oké, Hana a világ legjobb barátnője. Az utóbbi időben nagyon jóba lettünk, és tudod, az ember egy kicsit képes egyre jobban értékelni az őt körülvevő embereket, ha már többször átverték az állítólagos legjobb barinők, vagy mik. Hana más. Úgy értem, ő tényleg próbál nekem segíteni, még a leckékben is, sokkal inkább jobban odafigyel dolgokra, mint én. Szóval huh, tényleg nagyon szeretem őt, és tényleg, a családom. – Hyeonmi annyira nagyon magyaráz, meg gesztikulál, és annyira élvezettel mesél Sarangról, hogy nem is igazán tudom hová tenni a viselkedését. Még sosem hallottam őt ilyen szenvedélyesen beszélni bárkiről is: még akkor is, ha a legjobb barátnőjéről van szó.

̶     Arra akarok kilyukadni, hogyha nekem ő a családom, akkor téged is köteles vagyok elfogadni, és te is a családom része vagy, ha akarod, ha nem. Másrészről: Hana tele van szeretettel. Úgy értem, hogyha valaki nagyon képes őt szeretni, akkor ő is viszontszereti az illetőt. Nem szólhatok bele a döntésébe, ha a döntései tényleg szívből jövőek. Harmadrészt pedig, mert igen, még nem végeztem. – Itt röhög és köhög, vagy köhög és röhög, de kidobja ő is a csikket. – Ezt még nem mondtam neki sem. De tudom, hogy hogyan érez. Nekem is volt egy szexi családos férfim – kínosan felnevet, és ahogyan a sötétben kirajzolódik az arca, mintha végigmenne a tekintetén a fájdalom.

Várom, hadd folytassa, mert kíváncsi vagyok, nagyon. De az arcát elnézvén – ahogyan most a ki-kibukkanó könnyeit törölgeti, úgy érzem, az ő szerelmi története nem végződött valami jól.

̶     Mi történt? – érdeklődök halkan, miközben egy zsebkendőt keresek a zsebem mélyéről, de egy sincs olyan, ami normális lenne.

̶     Szóval, én az elejétől kezdve tudtam, hogy itt valami nem kóser, és én hamarabb is megtudtam róla, hogy van valakije. Van két kislánya, meg egy csodás felesége, aki huh, fitneszedző, vagy mi a franc, szóval elég nagy bomba a nő. Meg az a két kislány, te jó ég! Az egyikük már iskolás volt. Mindegy is. Erőszakoskodtam, hogy azért mégis legyen valami. Két hónapig tartott, mert a felesége gyanút fogott. Aztán kitett. Nekem pedig itt volt az ideje felfogni, hogy ez egy szép, meg egy csodás álom volt. – Itt mélyen rám néz, szipog, és a legszívesebben átölelném, mindeközben meg félek megtenni. – Emiatt nagyon féltem Hanát. Főleg, hogy sokkal mélyebben tud érezni bárki másnál. Tud felelőtlen lenni, azt alulírom, de ettől függetlenül egy csodálatos barátnő. Másrészről pedig szurkolok nektek, mert Hana nem a lepattintást érdemli.

̶     Nem akarom lepattintani. Sohasem akarnám.

̶     Tudom. Látom rajtad. Tudod, ez a különbség köztetek, meg ami köztünk volt. Hogy te meg akarod tartani Hanát, mert meg akarod tartani. De Hyuk, ha döntenie kellett volna, a családot választja.

̶     Hidd el, ha tehetném, egyből elválnék a feleségemtől, és Ivory-t egy puccos családi házba költöztetném Haneullel együtt. Csak ha elválok, Haneult veszítem el. Bárkit is választok, elvesztem a másik legjobb embert az életemből. Tudod, apa vagyok, és ha van gyereke, és a sajátja, akkor a legjobbat igyekszik megteremteni neki.

̶     Értelek, de nem ezen van a hangsúly. Hanem azon, hogy Hyuk a feleségét sem hagyta volna ott csak miattam.

Biccentek, hogy igaza van.

Sosem gondoltam volna ezt Hyeonmiról: hogy neki is épp úgy volt valakije, egy olyan valakije, mint amilyen Sarangnak én voltam. Magam elé képzelem Hyukot: egy kicsit idősebb lehet nálam: negyven éves, lehet, hogy félig-meddig kopaszodó, egy edzett férfiról beszélünk, aki nem író, nálam jobban áll két lábon, sokkal inkább a realitás talaján van, mint én. Egy olyan férfiról beszélünk, aki ezerszer többet adhat a feleségének, mint én – ha a felesége fitneszedző, akkor neki milyen állása lehetett? Tanár? Ügyvéd? Egy fitneszedző általában sikeres, a sikeresek meg nem tűrik meg az olyanokat, mint engem: akik egy kicsit depresszívebbek, mint az átlag.

̶     Köszönöm, hogy ezt elmondtad. Hálás vagyok érte. Azt hittem, nagyon utálsz.

̶     A helyzeten ez még mindig nem változtat, mert utállak – és itt kiröhög, és én is kinevetem saját magam.

̶     Hiányzik Ivory – fejezem be azért mégis a kacagást. – És szeretném, ha tudnád, hogy amióta smároltam Ivvel, azóta egyáltalán nem szexeltem. Ő nagyon erősködött – itt megint felnevet, és a fejét csóválja. –, és tudod, vele én is akartam, csak nem tartottam vele szemben ezt fairnek.

̶     Ezt azért majd tudasd vele is, mert szerintem, ha először nem is fogja elhinni, minden bizonnyal értékelni fogja.

Bólintok. Lehet, hogy ilyen szempontból igaza van Hyeonminak.

̶     Igazándiból ezt a feleség dolgot én is egy kicsit bánom, meg ilyen szempontból Hanát is, mert anyum tényleg oda van érted, és tök menő lenne, ha lenne egy öcsém.

̶     Ne akarj egy ilyen apát magad mellé.

̶     Öcsit kértem, nem apát – kiölti a nyelvét. – Aranyos a fiad. És nem nyalizásként mondom ezt. Hanem mert tényleg cuki.

Hyeonmira mosolygok. Aztán valaki hív engem, és a telefon kijelzőjét bámulva nagyot sóhajtok. A feleségem az. Egy gyors bocsánatot kérve Ivy barátnőjétől, a fejemet oldalra fordítom, és Soyeonnal beszélek. Azt mondja, ma menjek kicsit korábban Haneulért a kelleténél – függetlenül attól, hogy ezt elmondta reggel is. Kicsit feszengve érzem magam, mert az arcomon érzem Hyeonmi kíváncsian fürkésző tekintetét, és valahogyan azt érzem, hogy mennyire elsüllyednék szégyenemben, mert ugyebár mégis a feleségem, én meg elvileg „kavartam” az ő legjobb barátnőjével. Mikor végre leteszem, akkor még ezernyi bocsánatot kérek Hyeonmitól, főleg azért, mert itt kell hagynom.

̶     De mivel ilyen kedves voltál hozzám és még cigarettát sem voltál rest adni grátiszba, ezért elviszlek haza, ha gondolod – mosolygok rá, a lehető legkedvesebben.

̶     Kapsz még egyet, ha lehet egy másik témához kapcsolódó kérdésem.

̶     Benne vagyok – mondom neki, miközben becsatolom az övemet. Már nyújtja is felém a cigarettás dobozt, mint mikor elhoztam a sulitól.

̶     De ne nevess ki! – újból a cigaretta végéhez tartja az öngyújtót, és feszülten mosolygok. Megcsóválom a fejem. – Szóval… Mit tudsz Yoongi nőügyeiről?

Majdnem felvihogok. De csak majdnem. Egyrészt azért, mert Hyuk után nem gondoltam volna, hogy beleszeret Hyeonmi valaki olyanba, aki nem családapa, és nincs is fitneszedző barátnője. Másrészről, azért nem nevetem ki, mert a kérdése túlontúl komoly volt – és kétségbeesett. Aztán ki is derül, hogy miért, noha én nem nagyon szólok közbe a mesébe (Hyeonminak tökéletes érzéke volt a meséléshez, nem is hagyja a másikat nagyon szóhoz jutni), hanem bőszen hallgatok.

De Hyeonmin látszott, hogy a dolog nagyon frusztrálja, és mivel azért mégis nőből van, természetes, hogy már csak egy csók is életmentő lehet. Egy fiatal nőnél legalábbis biztosan.

De lehet, hogy egy családapánál is.

huszonhatodik virág

huszonhatodik virág – szőke

Alig aludtam az éjszaka, és másnaposan az embert eléggé frusztrálja az, hogy az öt éves gyereke csak mosolyogva pásztázza müzlis szájjal az apja arcát, míg az anyja inkább rászól, hogy: „fiam, kérlek, ne édesapádban gyönyörködj, hanem a reggelidet edd!”. A szokásos reggelek: zoknikeresés, szénszarvasok, megfojtanám-Soyeont-egy-kanál-vízben érzés, ami szerintem életem végéig nem fog elmúlni, és az, hogy a kisfiam puha orcáját tanulmányozván  nem az jut eszembe, hogy milyen szép – hanem az, hogy kitől lehet.

Igyekszem különbségeket keresni köztünk. Ezt azért csinálom, mert ha még sincs köztünk annyi hasonlóság, ami kellene, hogy legyen, inkább Soyeonra fogom, hogy megcsalt, félrelépett, ennyi volt, utálnám őt, a gyerekemért meg rohadtul fájna a szívem, de egy ok lehetne az, hogy visszaszerezzem Sarangot.

Undorító vagyok, hogy a saját fiamban keresve a negatív dolgokat akarok megszabadulni Soyeontól – mondom magamnak, aztán el is megy az étvágyam az öngyűlölettől. Nem szabad átesnem a ló túloldalára – teszem hozzá magamban.

Mielőtt elindulnánk az oviban, küldök Ivnek egy üzenetet a következővel: „kérlek, hadd magyarázzam meg.”

De ezt is nehezen küldöm el.

A napi rutinhoz hozzátartozik az, hogy elviszem Soyeont és Haneult kocsival. Egy-egy érdekpuszi az arcomra, majd egy-egy szeretetpuszi Haneultől. Majd konstatálom magamban, hogy mekkora fasz vagyok, meg őrült, meg egy hülye buzi, hogy Haneulre rámerek fogni ilyeneket, hogy nem a saját fiam. Annyira ki vagyok akadva, magamtól, az igazságtól és a hazugságtól is, hogy nem sok hiányzik ahhoz, hogy elkezdjek sírni az óvodából kifelé jövet. Egyedül az akadályoz meg, hogy Haewon toppan be Sowonnal, aki Haneulhoz hasonlóan az ujját szopja – jobbjában pedig ott a szénszarvas, amit Haneul adott neki.

Mindketten meglepődünk. Nem bírom levenni a szemem Haewon tejföl szőke hajáról, karcsú, pompás és formás testéről sem. Gyengéden rángatja kishúga kezét, aki pedig sietősen szedegeti a tappancsait, ugyanakkor egyből, mikor meglát, tágabbra nyílnak a szemei, és megtorpan. Aztán egy csábos mosoly a részéről, és elmegy mellettem. Már mennék kifelé, mikor a hátam mögött megszólít.

̶     Utána beszélhetnénk? – És én akarva-akaratlanul is, bólintok.

***

Egy valamit megtanultam az élettől, mégpedig azt, hogy a múlt megismétli önmagát, és ezt gyakran is teszi. Haewon megköszöni a cukormentes kóláját, amit úgy hoznak ki neki – erre összerándul a gyomrom. Olyan, mintha Sarang egy részét látnám magam előtt, noha tudom, ő sosem cukormentes kólát kért. Emlékszem, mikor már egy hete beszélgettünk chaten, akkor mondta azt, hogy nem hisz a cukormentes kólákban. Szerinte ugyanolyan károsak, mint a sima kólák. Voltaképpen igaza van, ezt én is olvastam már, egyéb ismeretterjesztő internetes oldalakon.

Haewon most is igyekszik elcsábítani: elég ránéznem, és tudom, hogy ez lesz. Az a vicces, hogy a férfi ösztöneimen kívül, nem kellene másra. És van bennem annyi tartás, hogy még egyszer ne kövessem el azt a hibát, amit. Még ha Sarangért teljes szívemből odavagyok.

̶     Mizu Shin Hanával? – Először eszembe se ötlik, hogy Shin Hana az Sarang, annyira a gyomromban, illetve a torkomban lévő gombócra összpontosítok. Egy idő után Haewon felvonja a szemöldökét, a maga módján türelmetlenül várja a választ. Aztán tetőzi köztünk a hangulatot a következő szavaival: – Még nem szopott le?

̶     Nem. – Komolyan mondom neki, a lehető legridegebb hangnemben. – Csak párszor találkoztunk, és ennyi.

̶     Pedig nem úgy tűnt még pár nappal ezelőtt.

̶     Haewon, családom van.

A gyomrom újból megrándul az idegességtől, meg az egyre inkább vaskosodó hazugságoktól. Kezd már a fejem fájni tőlük, hogy Haewonnak azt mondom, családom van, Sarangba meg menthetetlenül beleszerettem. A kólára összpontosítok.

̶     Kérsz te is? – És a szájába veszi az üveg felső részét. A nadrágom meg újfent összeszűkül. Mintha évek óta nem dugtam volna már, pedig csak pár hete nem szeretkeztem senkivel sem. Nem mintha a Soyeonnal töltött, ágybéli órák olyan szeretnivalók lennének. Érzelmek nélkül dugni nem az, amire én vágyom.

̶     Kösz, nem.

̶     Mi ez a hidegség? – egyre több homlokránc jelenik meg az arcán.

̶     Semmi – a vállamat vonom. Nem tetszik, ahogyan beszél Sarangomról, meg ahogyan engem figyelembe vesz. Csak egy újabb préda vagyok. A kólát nyújtja. Vannak olyan pillanatok az életben, mikor egy nőnek hiába van szép arca és tényleg modellalakja, a tulajdonságai végett ostobának tűnt. Na, ilyen volt ő is. Számomra nem túl megnyerő. – Barátod van.

̶     Kyungjae? – visszahúzza a kólás üveget.

̶     Aham.

̶     Már nem.

̶     Hogy-hogy? – lepődök meg. Kicsit értetlen vagyok.

̶     Nem tudom – a vállát megrántja. – Talán szeretnék egy kicsit olyan szerencsés lenni, mint Shin Hana, aki elég közel férkőzött hozzád.

̶     Ezt honnan veszed?

̶     Láttalak titeket a kocsiban.

Gúnyos somolygással mered rám. Mi is történt akkor?

Aztán mintha az égbolt szakadt volna rám, úgy jövök rá. Hogy aznap az ölembe húztam és megpusziltam. Még csak nem is csókolóztunk.

̶     Részeg volt – a vállamat vonom. Ezt próbálom nyomós oknak felhozni.

̶     Kíváncsi vagyok, hogyha részegen én ülnék az öledbe, ahhoz mit szólnál.

̶     Haewon, fogd be a szád. – Nem nagyon emlékszem arra, hogy mikor beszéltem utoljára ilyen rondán egy nővel. De Haewon most túlzottan undorítóan viselkedett. – Sarang csak a barátom, semmi több. Hyeonmi szólt aznap, hogy vigyem haza, mert pocsékul van. Meg amúgy is: mit vársz egy tizenhét évestől?

Ezeket tudom okként felhozni, de bűntudatom van. Arra a kólára rápillantva pedig rájövök, hogy olyan, mintha ezt az egészet Sarang hallotta volna – mintha most fakadna ki sírásban előttem, a kóla személyében, amit most Haewon iszik. Elkap a bűntudat.

̶     Jó. Lehet, hogy igazad van. – Valamelyest megnyugszom. – Ne haragudj.

Az, amit kinézek Haewonból, az az, hogy nem hiszem, hogy neki szokott lelkiismeret-furdalása lenni. Ő egy akaratos személyiség, aki mindig is a saját javát szerette volna – ilyen szempontból pedig engem akart. Ezért kért bocsánatot, hogy ne hagyjam itt, egyedül, magára. Csak udvariasság, semmi több. Igyekszem utána megenyhülni, nem vonni magamra a figyelmet azzal, hogy megsértett ezzel engem.

A kóla kezd kiürülni Haewon üvegéből, ahogyan az udvarias bocsánatkérése után kiissza a maradékot. A gyomrom összeugrik, a szívem pedig kihagy egy, vagy még több ütemet.

̶     Min gondolkozol? – Találj ki valami őrültséget. – Mondtam, hogy bocsi.

̶     A hajadon. – Értetlenül bámul rám. – Tetszik a színe. – És itt elmosolyodik.

Én is ezt teszem. Valóban így volt: tényleg tetszett ez a szőke.

̶     Azt mondják – itt egy kicsit előrehajol, és csak pár centi az, ami elválaszt minket egymástól. Viszont hallani akarom, amit mondani akar, tehát nem hőkölök hátrébb. A szőke haja az arcunk között van. –, hogyha a férfiak változtatnak a külsejükön, akkor ők maguk is megváltoznak.

Érzem a velős pillantását magamon – talán ez az oka, hogy a szék háttámlájára dőlök, és hangosan sóhajtok. Most köntörfalazásképpen innék valamit, de tekintve, hogy nem vettem semmit, csak némán, halovány, ugyanakkor szomorkás mosollyal az arcomon tekintek Haewonra, aki végre-valahára teljesen kiissza a kólás üvegét.

***

Amikor mindenki otthon van, teljes a felfordulás. Haneul órák óta csak sír és sír, mikor meglátja az új frizurámat: a szőke tincseket, amik most ziláltan hullnak a homlokomba, mialatt Soyeon mérgesen hadonászik a mutatóujjával, hogy hogyan mertem valami természetellenessel befesteni a hajamat.

Nem akartam neki mondani, hogy a vegetáriánusság is természetellenes. A bubihaj is. A Haneulnek bemesélt és elhitetett családi harmónia – hogy ezt ő tudja és látja, hogy szét vagyunk esve. Csak hallgatom, ahogyan veszekszik velem, ahogyan arra gondolok, hogy Haneul már megnyugodna, és csak szipogna, ha Soyeon nem kiabálna velem.

Szerintem egy óra kell ahhoz, hogy helyre álljon a családi béke: Haneul már tényleg nem zokog, hanem a könnyeit törölgeti, Soyeon pedig összeszorított ajkakkal vetkőzik, öltözik át az egyik – régebben mindig szexinek tartott – hálóingjébe. Ma korábban fekszik le a kelleténél, és csak akkor tudatosul bennem, hogy ma is kanapén alszok, mikor a fejemhez vág egy párnát, meg egy ócska takarót. Haneul mindezen cselekvések szemtanúja, és én akarva-akaratlanul is elszégyellem magam.

Egy ideig csend.  A fekete hajú, kis Namjoon-és-Soyeon-képű Haneulre meredek, aki csak mereven áll a helyén, menthetetlenül is szipog, mintha meg akarna szólalni, de nem tud, nem akar. A legszívesebben bezárkóznék az irodámba, egyszerre írnék és meghalnék – vagy, akár elmehetnék Saranghoz is, aki majd sírva elzavar onnan, én pedig majd vennék egy, vagy két doboz dohányt, hogy ezzel csökkentsem Ivory szerelmének hiányát a mellkasomban. De nem teszem meg egyiket sem. Most Haneulé a kezdeményezés: arra vagyok kíváncsi, hogy kit választ: engem, vagy az anyját?

Persze, ha az utóbbit, nem fogok megsértődni. Egyszerűen csak nem tehetem meg Haneullel, hogy itt hagyja az apja is az anyja után.

̶     Anya miért mérges? – kérdezi egyszer csak, hosszú szünet után.

̶     Azért Haneul, mert befestettem a hajam.

̶     De rád dühös?

̶     Ki másra? – kérdem mosolyogva, mert előre tudom, hogy Haneul hozza majd a formáját.

̶     Hát, nem tudom.

Most jön közelebb hozzám úgy, hogy a kanapén nemes egyszerűséggel átugrik, és lecsúsztatja a kicsiny fenekét. A hátára fekszik, és a lapockái alatt a párna, amit Soyeon tökéletes kézügyességgel a kanapéra dobott. Felveszem a takarót a földről.

̶     Miért sírtál, kisember? – kérdem tőle halovány, szomorkás mosollyal.

̶     Nem fájt?

̶     A hajfestés? – Bólint, mire én csóválom a fejem.

̶     Biztos nem fájt? – Újabb fejcsóválás. – Tuti? – Még mindig fejrázás. – Ezer százalék? – És már megint. – Még a hajadnak sem?

̶     A hajamnak sem.

̶     Oké. Csak mert én ezért aggódtam. Azt hittem, hogy fáj. Azt hittem, hogy anya is a hajfestékre dühös… És ha hozzáérek a hajadhoz, akkor nem is lesz sájga a tenyerem?

Felröhögök, és nem meglepő módon, megint a fejemet rázom. Haneul ezentúl bátran, vigyorogva megkócolja a szőke tincseim, és egyszerűen magához húz, a lehető leggyerekebb módon, ahogyan csak lehet – az ölelésébe zár. Nevetünk és kavagunk, kacagunk és nevetünk, egészen addig, ameddig el nem kezdem csikizni, mert akkor Soyeon kiszól, hogy valakinek aludnia is kell.

Mindketten sóhajtunk.

̶     Menj be hozzá is. Te is mész holnap oviba. – Lekonyul a szája egy kicsit.

̶     Nem baj?

̶     Nem. Jó éjt.

Két puszi az arcomra, hosszabbnál is hosszabb ölelés, olyan, mintha eggyé olvadnánk. Aztán fut be az anyja meg az apja hálószobájába, ahol csak az anyja van, senki más.

Én meg megint egyedül, már-már magányosnak érzem magam. Még szexelhetnékem is van, csak aztán rájövök, hogy még kiverni sincs kedvem, annyira fáj szinte mindenem ettől a kimondatlantól. Rengeteg mindent elfelejtettem elmondani Sarangnak, és nem csak arról van szó most, hogy van egy családom. Hanem azt, hogy ő a mindenem.

Amikor már éppen elfeküdnék, egy üzenet jelenik meg a telefonomon, ami Kakaotalkról érkezett.

shin hana: eleget láttam ahhoz, hogy megbeszéljük. kérlek, hagyj békén.

namjoon: kérlek beszéljük meg, csak adj egy esélyt

shin hana: nam, hagyj békén

namjoon: hiányzol

namjoon: szeretlek

shin hana: az ember sok mindent tud mondani

namjoon: kérlek higgy nekem.

shin hana: el kellett volna mondanod az elején

shin hana: szóval kérlek, ne hívj, ne keress.

shin hana: különben kénytelen leszek számot cserélni

Nem írok vissza neki, és a telefont is lezárom. Halkan sírni kezdek.