tizedik virág

tizedik virág – hazugság

Emlékszem, mikor két évvel ezelőtt a három éves Haneul mellé bújtam, szorosan átölelve őt, menekültem az írás általi fáradtságtól, vagy éppen ő menekült a rémisztő bohócos álmaitól. Hol Soyeon, hol én nyugtattam meg őt, és kétnaponta cserélgettük egymást. Arra is emlékszem, hogy én általában mindig korábban elaludtam, mint a fiam.

Most valamiért egyáltalán nincs így. Ő előbb elalszik, mint én, és ha ez nem lenne elég, nem írtam. Nem csak napok és hetek, hanem hónapok óta. Ez több mint szörnyű. És alig bírom visszafogni a zokogásomat. Igazándiból némán csorognak le a könnyeim az arcomon, mert sehogyan sem bírom kiverni a fejemből a számomra még mindig ismeretlen ivy-t, vagy Sarangot – ahogyan elneveztem –; azt a hétezer-nyolcszázhatvannégy üzenetet, amit egymásnak küldtünk, és a milliószor meghallgatott, legalább tizenhét orrhangos üzenetét.

Persze, mocskosnak éreztem magam, hiszen még mindig feleség-megcsalásnak éreztem, és féltem, hogy Haneul ezek után – ha esetleg kiderülne –, elutasítóbbá válna velem szemben. Ugyanakkor most olyan érzések keringenek bennem, mintha kitépték volna a szívemet – vagy ha nem az egészet, akkor csak a felét.

A gondolataim az agyam egyik végéből a másikba szaladnak. Nagy nehezen sikerül elaludnom.

***

A telefonom egy újabb értesítésére ébredek. Azon nyomban felébredek, mert azt hiszem, hogy ivy az. De tévednem kell. Megint a feleségem az, és a heves szívverést újból a monotonsága váltja fel. Nem ivy az – fakadok ki magamban.

Az üzenet megint nem tartalmaz sok jót:

„lehet, hogy később érek haza, vidd el Haneult a nagyszüleihez, miután vége az ovinak” – az üzenet érkezésének az időpontja: 07:46. Jelenlegi időpont: 08:23 – ami elég nagy probléma, tekintve, hogy ma hétfő van. És általában a hétfők azért szörnyűek, mert ez a hét kezdete, másrészről pedig óvoda. És ha már óvoda: Haneulnek oviba kell mennie.

De Haneul még a szorításomban szunyókál. Eszébe se jut felébredni, mint ahogyan eddig nekem sem jutott eszembe. Úgy döntök, gyorsan kikászálódok az öleléséből, mire ő már-már felébred, de csak a fülébe suttogok egy „nyugodtan aludj csak” mondatot, és a lehető leggyorsabban összeütök neki valamilyen kaját reggelinek, az ágy szélére teszem a ruháját, majd csak ezután ébresztem fel, úgy igazán.

Haneul életében nem tűnt még ennyire fáradtnak, és én se úgy igazán. Furcsamód nem beszélünk. Ő sem ad puszit. Kezdem magamat rossz apának érezni. Mielőtt kilépnék az ajtón, még egyszer rápislantok a telefonom kijelzőjére, arra a rohadt applikációra. Hátha visszaírt.

De az üzenetek nem töltődnek be. Ugyanazt írja ki, mint tegnap, és én utálom ez miatt magam. Erősködtem, most pedofilnak néz. Nem hiába tiltott le. Valamilyen szinten érthető. De… akkor sem függ össze. Hangüzeneteket küldtünk egymásnak, amik éppen abban a pillanatban lettek elkapva. Őszinte voltam vele – leszámítva a család-dolgot. Lehet, hogy jobb is így. Így semmi sem fog kitudódni rólam, Haneulról és Soyeonról.

Őrizzük meg a széthullott család boldog pillanatait és higgyük azt, hogy mindannyian menthetőek vagyunk.

***

A „nagyszülők” – vagyis az anyukám és az apukám örültek Haneulnek. Visszaírtam Soyeonnak egy SMS-t, hogy most náluk lesz pár napig a fiunk. Soyeon visszaírt egy „oké”-val, és meglepetten vettem észre, mikor fáradtan és nyűgösen estem haza, hogy Soyeon még mindig nincs itthon. Ekkor kaptam még egy SMS-t: lehet, hogy ma sem ér haza.

Nem volt kedvem feltenni egy újabb CD-t, zene gyanánt, még Kurt Cobain nihilizmusa sem érdekelt. Hogy lekössem magam, és ne agyaljak az egyetlen elhitt megmentő dolgon (ivy-n), megcsináltam az alapvető háztartási dolgokat, olyanokat, mint például mosogatás, mosás és teregetés, amit alapvetően rég csináltam. Igazándiból életemben először (és remélhetőleg utoljára), lefutottam a boltba (na jó, ezt sokszor tettem), és bögrés sütit csináltam szomorúságomban, amit fekete kávéval párosítottam. Miközben a bögrés süteményt ettem, és a kávémat ittam, azon gondolkodtam, mit írhatnék a könyvembe – hiszen hamarosan lejár a határidő, és ha nem adom be időben a kéziratokat, akkor már tényleg kereshetek valami új munka után. Igazándiból még új szavakat hoztam létre, mint például azt, hogy a sorsom milyen keserces (keserves és vicces), hiszen nem tudom, hogy sírjak, vagy röhögjek.

Az Északi Fényben sem tudom eldönteni, mikor a sokadik alkoholos italt iszom. Folyton ezen a szón kattogok, hiszen egyszerre abszurd és groteszk. Igazándiból aggódom magam miatt, mert kocsival jöttem, és már most dülöngélek. Rosszul esik az alkohol.

Most is Shin Hana dolgozik. Min Yoongi is itt van, de ő éppen egy kör alakú asztalnál téblábol, ahol pár fiatal lány van.

Mielőtt ideértem volna, felhívtam Yoongit, hogy jövök, és szeretném Hanát szoknyában látni, de ehhez sajnos nem volt kiváltságom. Mindenesetre – így, kissé ittas gondolatokkal –. nemcsak a lábát néztem volna jó hosszan, hanem a szimmetrikus, még mindig egyszerűnek tűnő arcocskáját, egyenesen belenéznék a szemeibe – amik még mindig nem mandula alakúak. De sajnos erre nincsen lehetőségem, mert ő is hol ide, hol oda futkos, konkrétan ideje sincsen rám.

Hana néha odamegy a lánycsapathoz, akik röhögnek, és velük együtt Yoongi is röhög. Egy pár fős lánytársaságról van szó, csak hárman vannak, köztük egy látszólag elég halk szavú, kettő pedig igen röhögős. Az előbbi hölgyemény szinte egész végig a telefonját nyomkodja. Az az igazság, hogy Yoongi az esetek kilencvenkilenc százalékában egyáltalán nem örül Hana társaságának. Sőt, Hana mindig fancsali képet vágva tér vissza a pult mögé, miután Min Yoongi harapós arccal és tekintettel mondta neki, hogy húzza el a belét. A szó szoros értelmében ezt mondta, mert hallottam azért.

Mikor Hana visszatér hozzám, illetve a pult mögé, újabb kortyolgatnivaló sört kérek. Már-már dülöngélve.

̶     Nem kapsz – mondja egyszer csak.

̶     Mér’? – kérdem meg tőle.

̶     Suga azt mondta, ne adjak több piát neked. – Rosszallóan nézek rá, ő pedig bocsánatkérően rám. Emlékszem, mikor először találkoztunk itt, eszméletlenül zavarban volt. És talán másodszor is, mikor Jimin és Jungkook be akarták mutatni Hanát, de mi már ismertük egymást a kocsmából. – Kocsival vagy.

̶     Na és? – kérdezem vissza, kicsit flegmább stílusban.

Hana megrázza a fejét, ezzel jelezve, hogy nem szívesen áll le velem vitatkozni. Eltűnődve nézem a nyugodt arcát, ami túl nyugodt, a saját helyzetemhez képest. Talán a higgadtsága miatt nem ideges és nincs zavarban.

̶     Tényleg nem adsz többet? – A tekintetével szikrákat szór felém. – Jó-jó-jó-jó – védekezően felemelem a kezeimet.

̶     Adnék, ha nem kocsival lennél.

̶     Min Yoongi sosem aggódik értem. Miért aggódna, ha édi-bédi, szűkpuncis lánykákkal beszélget? – Oké, ez kibillenti Hanát a nyugodtságából, és nagyon rondán néz rám. Sosem nézett rám még senki sem ilyen rondán, a feleségemen kívül. – Bocs. – Aztán undorító módon odaböfögök.

̶     Érdekes mód, a főnököm most nem azokkal a szűkpuncis lánykákkal beszél.

Csak nemhiszemségem jeléül felhorkantok, majd hátrafordulok. Min Yoongi valóban nem az előbb említett lányokkal beszélget, hanem valaki mással. És az a baj, hogy ismertem ezt a valaki mást. Az a legrosszabb, hogy ezzel a valaki mással még bűntudat nélkül smároltam is. Azon nyomban felpattanok, és ahelyett, hogy a bejárat felé iszkolnék, amerre Haewon és Yoongi van, inkább a pult mögé bújok.

Shin Hana értelmetlenül bámul a mellette ülő Namjoonon, de nem bírok lenyugodni. Haewon itt van, és Yoongival beszél. Szinte egyből kijózanodok, már csak a tudattól is. Nem akarom magam elé képzelni, ahogyan az a nőszemély Yoongival smárol, mint ahogyan velem is tette. Ráadásul nem is akarom őket egy ágyba képzelni és nem akarok öt évvel később az esküvőjükre se menni.

̶     Nem baj, ugye? – kérdem tőle, most már egyáltalán nem flegmázva. Hana csak sóhajt.

̶     Nem. – A következő pillanatban Hana elém tol egy vízzel teli poharat a földön. – Relax.

̶     Ígérem, adok valamit cserébe – szalad ki a számon a gondolat.

Valamit mond rá, de nem értem, és a következő pillanatban pedig eltűnik a szemem elől. Remélem nem mondja el Yoonginak, hogy itt gubbasztok a pultja mögött, mert kezdem nagyon cikinek érezni a viselkedésemet. Meg még jobban utálni magam, természetesen, mert ivy, a feleségem és Haneul nem elég ehhez. Mindegy Nam, a legfontosabb túlélni – efféle és hasonlatos gondolatokkal traktálom magam önbizalom-növelés céljából.

Nem sokkal később pedig Hana visszatér, és leguggol elém. Persze akkorra már az üveg is tiszta üres, nincs benne víz, mert megittam.

̶     Figyelj – halkan mondja, próbál a szemembe nézni. Nem engedem neki. – Megmutatom a hátulsó kijáratot, és a parkolóba kimegyek Hyeonmival együtt.

Felemelem a fejemet. Meg akarom kérdezni, hogy ki a franc az a Hyeonmi, de nem tudom szólásra nyitni az ajkaimat. Mindenesetre Hana arca túl közel van az enyémhez, és érzem a leheletét – mintha csipetnyi alkohol és citrom szagát érezném –, majd ösztönösen hátrébb húzom a fejemet. Attól félek, hogy vele is az fog történni, mint Haewonnal, és az – mint mindig – most sem venné ki magát túl jól.

̶     Ha most kimész azon az ajtón – az említett bejárat felé biccent, ami csak pár lépés távolságra van tőlem –, nem szólok Yoonginak erről. Hajrá. – Erre megpaskolja a combom felső részét. Nem volt ebben semmi perverz, csupán csak baráti volt.

Mivel tudom, hogy a barátom nem éppen szereti – vagyis inkább: viccesnek találja – az ilyet, és én nem akarok előtte beégni, ezért gyorsan elindulok, a saját seggemet vonszolva a hátsó kijárat felé. Aztán, mikor a spájzba érek, és Hana becsukja utánam az ajtót, megmutatja a kijáratot.

Bénázik a kulccsal, láthatólag izgul, holott nem értem mire föl. A tenyeremmel arrébb tessékelem az övét, hogy előbb kijussunk. Bocsánatkérően néz rám, én pedig nem tudom, hogy mit reagáljak, tehát csak idétlenül elmosolyodok.

Őszintének kellett lennem magamhoz, és nem azért, mert valóban idióta voltam, hanem azért, mert most valamiért eszméletlenül helyesnek és aranyosnak találtam őt, a maga apró termetével. És valóban úgy kellett visszafognom magamat, hogy ne adjak az arcára egy baráti, igazán hálás puszit.

Éppen mennék is ki, menekülve a feszült csendtől, az ezelőtti helyzettől, mikor Hana gyengéden megérinti a karomat, valahol a könyököm tájékán. Nem is tudom felmérni az érintésének a helyét, mert Hana szinte egyből elveszi onnan.

̶     Sajnálom, ahogyan beszéltem veled az előbb. – Nekem kellett volna bocsánatot kérnem tőle, de nem tettem. – Vigyázz magadra.

Újabb paskolás, de most inkább a karomat paskolja meg. Majdnem kiszalad a számon, hogy befejezhetné, inkább adjon egy ölelést, mert arra van szükségem, de aztán rájövök, hogy abból lehet, nem csak ölelés lenne, hanem – mondjuk ki –: csók, szóval nem mondok semmit. Igazándiból utálom magam, hogy egy kicsit is megcsaltam Soyeont a múltkor is. Most is bűntudatom lenne – már csak a gondolat miatt is bűntudatom van.

A két szó után haloványan elmosolyodok, és elindulok a parkoló felé. A gondolataimat folyton ivy teszi ki, hogy mennyire hiányzik egy-egy rezgés a telefonom által. Még a kocsim mellett is így érzem – mert nem feledtem ám el Hana kérését, illendőnek tartottam megvárni őt és barátnőjét. Legalább tíz percet várok, mikor Hana és a barátnője feltűnik az épület bejáratánál. Bár, az az igazság, Hana inkább pótléknak tűnt, mint barátnőnek.

A lány eszméletlenül csodálatosan nézett ki – talán szebbnek is mondtam volna Hanánál, de valójában két külön kategória volt. A számomra ismerős idegen arca túl érdekes, mint egy modellé, Hanáé pedig szimplán csak egyszerű. Az ismeretlen lány az a lány, aki a kocsmában a telefonját nyomta, és egy percre sem nézett fel. Most, akár egy díva, úgy jön felém, ám a Hana és a közti távolság elég nagy volt – lehetetlen, hogy ők ketten barátnők legyenek.

Amint Hana ideér, kicsit szorosabban áll meg a hölgyemény mellett. Rekordidő alatt mutat be minket egymásnak, és sokáig ízlelgetem Hyeonmi nevét. Hana gyorsan elmagyarázza, hogy Hyeonminak hapkido órára kell mennie, és, hogy sietnie kell, de a buszt már lekéste. Hyeonmi csak bólogat, majd Hana végre-valahára egy hangos és gyors sziával, meg „szadista-Suga meg fog ölni” mondatával elinteget.

̶     Azért néha idegesítő, nem? – Hyeonmi haloványan rám mosolyog, majd előveszi a telefonját. Magamban kinevettem, hogy mennyire igaza van az újdonsült ismerősnek, de válaszolni nem válaszoltam rá semmit, hiszen azért szerettem Hanát még a bénaságai ellenére is.

Kinyitom Hyeonminak a sofőrülés felőli ajtót, majd én is bepattanok mellé. Külön meg kell kérnem, hogy csatolja be magát a biztonsági övvel, mert különben nem tenné meg. Állandóan a telefon volt a kezében, és habár valamilyen szinten hasonlított Haewonra, nem Haewon jutott róla eszembe, főleg, mert Hyeonmi néha azért lezárolta a képernyőt.

Nagyon megszólalni nem tudunk egymás mellett, még akkor sem, mikor kérdezem, hol hapkidozik. Aztán érkezik a lezárolt képernyőn egy üzenet, és gyorsan elolvassa, majd a telefon külső részét az állához érinti: a szájával mintha kicsit csücsörítene, majd gyanúsan hosszú ideig méreget. Aztán hallok egy hangot, ami leginkább egy kamera hangjához hasonlít.

̶     Hé! – szólalok meg, lopva rá pislantva.

̶     Bocsi, bocsi, tényleg! De nem akarom elhinni, ez… daebak! – Erről eszembe jut Haewon kurvás „daebak”-ja, mikor egy férfiasságot mutatott a telefon kijelzőjén. De ez határozottan más volt.

̶     Töröld le a képet rólam. Kérlek. Most rögtön.

̶     Te tényleg az a Kim Namjoon vagy? – nyílnak tágra a szemei, míg én az enyéimet forgatom. – Bocsi, bocsi, tényleg sajnálom, de anya nagyon imádja a könyved.

̶     Igen, az a Kim Namjoon vagyok, ha letörlöd a képet, ígérem, szelfizhetsz is velem.

̶     Daebak! – kiált fel, és azonnal le is törli, majd vezetés közben szinte a kamerát a képembe tolja, és ellő pár képet velem. Azt hittem ott kapok szívinfarktust, mikor majdnem nekimegyek az előttem lévő Fordnak. – Köszönöm – aztán már mosolyog is, és a képeket átküldi valakinek Kakaotalkon, gondolom az édesanyjának. Én is mosolygok, mert azért örülök, hogy valakit ennyire boldoggá tehettem, még ha majdnem infarktust kaptam, akkor is.

Egy ideig még mindig csendben vezetek mellette, egészen addig, ameddig meg nem szólal.

̶     Mi a véleményed arról, amikor az ember ott hagyja a másikat?

Igyekszem nem elbőgni magamat, és még könnyezni se. Akarva-akaratlanul is ivy-re gondolok. Hyeonmi elég sokáig méregeti az elködösült arcomat, és én még mindig tiszta ideg vagyok ettől a kérdéstől. Próbálom türtőztetni magamat, és nem flegmán visszaszólni Hyeonminak, de egy ideig nem tudom mit mondhatnék. És az az igazság, hogy ő sem.

̶     Attól függ – mondom neki vissza, mire ő csak bólint. Aztán eszembe jut valami. Mi van, ha ő az és azért kérdi? Nem, ez hülyeség. De azért hozzáteszem: – Mármint, ez az emberi bunkóság legteteje.

***

Egy héttel később már a feleségem is otthon van, Haneul is nálunk. Ivy viszont sehol. Hogy csitítsam a gondolataimat, és, mivel utálom, utáltam, hogy Soyeon mindig az orromra kötötte, hogy nincs munkám, és ezt a legtöbbször egy pofonnal és bocsánatkérő szexszel spékelte, spékeltük meg. Minden egyes mocskos és kemény dugásnál bűntudatom van, mert folyton-folyvást igyekeztem Sarang arcát beleképzelni az együttlétünkbe, akit nemhogy nem ismertem hosszú ideje, de még nem is találkoztam vele.

Szóval, visszatértünk oda, ahonnan elindultunk: szex van, ezen kívül kommunikáció sosincs, Haneul életkedve kezd visszajönni, újból együtt van Sowonnal, egyedül annyi a különbség az alaphelyzettől és ettől, hogy már van munkám: hivatalosan is kihordó lettem, és minden egyes pillanatát utálom. Kihordani a különböző gyümölcsöket, majd aztán adminisztrálni, valóban nem egy álommeló, de legalább van, ami leköt és foglalkoztat, és nem gondolok feleslegesen ivy-re. Igazándiból, a miatta kialakult hirtelen depresszióm is csökkent, mert a gondolataimat nem ő uralta.

Egy újabb olyan idegesítő nap a mai, mikor az adminisztrációs munka még több időbe telik, mint kihordani egyik kocsmából a másikba a citromot. Egy olyan nap, mikor a tollat a nadrágzsebemben keresem, de valójában a sofőrülés alá esett. Egy olyan nap, mikor nem gondolok többet arra már, hogy jó lenne, ha ivy visszaírna, még akkor is, ha az alkalmazást nem töröltem le.

Rezeg a telefonom. Nagyot sóhajtok, mert tudom, hogy Soyeon az. Mostanság mindig zaklat, hogy elmondja, valamit kezdenünk kell a párterápiákkal, vagy, hogy valamit kezdjek már Haneullel (ezt azért én is mondhatnám neki, elvégre ő egyre többet találkozik Hwarinnal). Először nem is akartam megnézni az SMS-t, de mikor egyre inkább több pittyegést hallottam a zsebem mélyéről, kezdtem aggódni, hogy mi van, ha Haneullel történt valami?

Azon nyomban kihúzom a telefont a zsebemből, és kétségbeesetten oldom fel.

De nem ő írt. Nincs Haneullel semmi baj.

Ivy az.

ivy: annyira-annyira, de annyira sajnálom

ivy: kérlek, ne haragudj rám

ivy: nj, itt, vagy, ugye?

ivy: csak szeretnék valamit mondani

ivy: miattam utána tényleg letilthatsz, utálhatsz, gyűlölhetsz.

ivy: sajnálom, de…

ivy: én hazudtam.

nj: tessék?

ivy: ne haragudj namjoon