negyedik virág

negyedik virág – kérés

A regisztrációnál muszáj megadni a nevet – gondoltam, direkt nem hagyatkoznak IP-címre –; a jelszót; az e-mail címet; azt, hogy nő, vagy férfi vagyok-e; illetve, hogy férfival, esetleg nővel szeretnék ismerkedni. Természetes a részemről, hogy az utóbbit jelölöm meg. Furcsamód életkort nem kér; viszont valamit lehet írni magunkról – de csak száz szótagban, nem többen. Képet sem lehet beállítani, amin úgy szint meglepődök.

Mozgolódást hallok a hálószobából. Soyeon lekapcsolja a villanyt, de nem jön ki a helyiségből, hogy igyon egy pohár vizet – amit egyébként mindig tenni szokott, lefekvés előtt. Gondolom, hogy látni sem bír Haneul miatt. Bár érthetném, mi a gondja Haneulnek!

De csak megcsóválom a fejemet, majd beletemetkezek a telefonomba.

A regisztráció után négyféle opció van, a kijelző legalján, amire ha rákattint az ember, akkor egyből az adott területre lép. Ilyen a „kezdőlap”, mellette a „chat”; „barátok” és „üzenetek”. A kezdőlapon mások által megosztott dolgokat láthatunk, de egyelőre csak annyit ír ki az alkalmazás: „végy fel barátokat a kezdőlapod beindításához!”.

Továbbhajtok a chat-fülre. A figyelmeztetés csak olyanból áll, hogy viselkedj kulturáltan, az alkalmazás létrehozója felelősséget nem vállal. Rá kell nyomni a random chat elindításához az „indítás” gombra.

a jelenlegi partnere: nő

awww: sya

Megforgatom a szemeimet. A „sya” számomra egyenlő az emberek primitív oldalával. Erre nekem nincs szükségem. De mivel látom a baloldali, felső sarokban egy jelzést – ami folyamatosan pontból pont volt –, így azt feltételezem, hogy ír valamit.

awww: korod?

Egyből továbblépek, egy másik nőszemélyhez.

ön elhagyta a chatszobát.

a beszélgetésnek vége. >új chat indítása<

Nem akarok én világi fruskával beszélgetni.

a jelenlegi partnere: nő

the-princess: szia:)

nj: üdvözletem a hölgynek

the-princess: haha……… korod?

nj: 36

partnere elhagyta a chatszobát.

a beszélgetésnek vége. >új chat indítása<

Egy ideig dühöngök magamban, hogy miért? Miért kellett letöltenem? Egyáltalán: miért regisztáltam rá? Nincs ennek semmi értelme sem.

Bezárom az alkalmazást, és egy ideig azon gondolkozom, hogy letöröljem-e. Végül eszembe jut az, hogy nincs hová mennem. Sehová. Az itthon nem itthon, Haneul most dühös-Haneul, Soyeon meg az az új-Soyeon, aki a régi-Soyeon helyére került. De semmi sem a régi.

Hátradőlök a kényelmetlen kanapéra. Most minden túlságosan semmisnek tűnik az élésemhez. Szerintem az emberek meglesznek a létezésemmel együtt.

***

Reggel arra ébredek, hogy Haneul szólongat, hogy „apu kelj fel, ne légy lusta dög”. A háttérben hallom Soyeon kiakadását, hogy: „Haneul, ne beszélj csúnyán”! Erre Haneul azt feleli: „Nem tehetem róla, Janghyuk tanította”. De mindent csak foszlányokban érzékelek.

Lassan nyitogatom ki a pilláimat, a sajgó oldalamra fekszek (a szűk hely az okozója), még Haneul „APAAAA!” kiabálása sem képes kiugrasztani az ágyból. Nyelek egy hatalmasat, majd tovább szuszogok. Illetve, próbálnék csak tovább horkolni, ha Haneul nem kapaszkodna bele a kis mancsával a hátamba, és nem vánszorogna a testemre. Belém nyomja minden egyes kis ujjacskáját, körmét, tenyerét, térdkalácsát és talpát, hogy lehetőleg felszisszenjek. De még mindig nem vagyok hajlandó kinyitni a pilláimat. Már tényleg alig férek el a kanapén, hiszen Haneul egyszerűen csak mellém szorul. A fiam egy puszit nyom a számra, majd jól hallhatóan mondja:

̶     Már nem haragudok, Apa.

Teljes egészében kristálytisztán és szépen. Több sem kell ahhoz, hogy felnyissam a szemeimet. Hiszen önmagában is csodálatos volt ezt hallani.

̶     Most anyára haragudok – motyogja, ezt már feleannyira érthetően. Fáradtan felvonom a szemöldökömet. – Nagyon-nagyon mérges. Azt mondta, későben van a munkából és, hogy te sötét vagy. – Elmosolyodok, majd felülök, Haneult a karjaim között tartva.

Az előkészített ruháim ott vannak a kanapé túlsó végében. Nemrég kerülhettek oda, mert különben már rég lerugdostam volna azokat az álmomban.

̶     De én tudom, mi az igasság – susogja a fülembe. Az anyja kiabál, hogy siessünk. – Hogy te csak régen voltál sötét, és kockahasad volt, csak kikaksiztad a sok-sok-sok-sok gigamegasok Milka csokoládét, és azóta nem vagy sötét és kockáid sincsenek.

Kiröhögöm Haneult, majd ezernyi puszit nyomok a feje búbjára. Bocsánatot kérek, de egyelőre csak azért, mert ki kell kászálódnom a meleg öleléséből és a szeretetből, amit egy gyerek az apának biztosítani tud. Felöltözök, majd észreveszem, hogy Soyeon már húzza fel a magas sarkúját. Nem épp a legboldogabban. Utána én is felhúzom a cipőmet, mert tudom, hogy tényleg sietnünk kell.

Öt perccel később már mindannyian a kocsiban ülünk. A helyzet percekkel később sem rózsásabb.  A feleségem az anyósülésen, Haneul pedig mögöttem. Csendben vezetek, és legelőször Soyeont teszem ki a munkahelyénél. Mielőtt elbúcsúznánk, egy puszit nyom a számra – Haneul miatt –, majd a következőt mondja:

̶     Ma párterápia, ne feledd, utána pedig, Haneult el kell vinned a fodrászhoz.

A kívülálló ember azt hinné, hogy annyira meg akarja menteni a házasságát, holott, valóban nincsen így. Egy cseppet sincsen így. De csak eltűnődve bámulom hátulról az alakját.

̶     Olyan furcsábbnál is furcsák vagytok. – Haneul az ujját szopja.

̶     Vedd ki a kezedet a szádból – mosolygok rá fáradtan, mire ő szemét forgatva azt teszi, amit kérek. Figyelmen kívül hagyom a szavait. – Mit szólna ahhoz az úrfi, hogyha beülnénk egy cukrászdába?

̶     Anya megöl. Szerinte suliba kell menni.

̶     Az óvoda, fiam. Miért tenné?

̶     Mert „első a kötelesség” – ezt nyávogva mondja, hiszen imitálni akarja a szülője hangját. Kinevetem, majd ő is nevet. – Meg szerinte túl sok cukor jut a szervezetembe, ha csokit eszek, aztán akkor utána diétáznom kell.

̶     Majd falazunk egymásnak, Haneul.

̶     Mármint egymást befalazzuk mint a festészek?

̶     Haneul, azok építészek – újabb nevetés a részemről.  –  De nem, ezt nem szó szerint kell értelmezni.

De csak legyint, és fintorog és kitekintget az ablakon.

A piroshoz érvén, hátranézek Haneulre, aki a nyálas és tiszta ujjait bámulja. A hasonlóságokat és különbségeket. Nem bírok betelni a saját fiam bámulásával. Elképesztően csodálatos.

̶     Tudod, amikor hazudik egymásnak két ember, hogy a harmadik ne jöjjön rá a titokra.

̶     Ez egy titok lenne?

Bólintok.

Tudom jól, hogy Haneul egy valaminek nem tud ellenállni úgy igazán: a titkoknak. A második helyen vannak a cukrosabbnál cukrosabb péksütemények. Egy ideig nagy a csend, de egészen addig, ameddig nem találok valami minőségi cukrászdát. Utána hallom, hogy Haneul bajlódik egy kicsit a biztonsági övvel, majd lassacskán kinyitja az ajtót. Én a nadrágzsebemből előveszem addig a telefonomat, majd felhívom az óvodát, hogy Haneul egy órát késni fog. Nem igazán örültek a hírnek, és tisztában vagyok vele, hogy a feleségem még inkább fel fog dühödni erre. De most nem érdekel. Mindig is az első Haneul, és ezen nem tud változtatni.

Haneul a tenyerembe csimpaszkodik, és szélesen rám mosolyog. Közös, értelmes beszélgetésünket a cukrászdában folytatjuk. Egyből, mikor belépünk, ő az üveg felé fut, ami bezártan tartja a sütiket. Régen mindig ezt mondtam Haneulnek. „Tudod, azért zárják el, hogy ne vigyék el a sütiszörnyetegek” – emlékszem vissza a szavaimra. Erre Haneul megnyugodott, és azóta cukrász akar lenni, az anyja legnagyobb bánatára, aki az édességek ellen akart lenni.

̶     Bármit ehetek, apa?

̶     Csak egyet válassz, de bármit.

̶     Kérsz nekem? – kérdi, de most már a sütemények rabja lett.

̶     Nem, kérj magadnak, nagyfiú vagy már. – Az eladó mosolyogva szemezget velem, és felváltva, hol rám, hol a fiamra mered.

Haneul eltűnődve szemlélődik az édességek között, míg előveszem a pénztárcámat a zsebemből. (Hozzáteszem: nem igen hordok táskát, mióta férj, vagyis: családapa lettem, a táskámat a nadrágzsebem képezte. Sosem hordtam olyan nadrágot, amin nincsen zseb.)

̶     Na, választottál? – Haneul bólint.

̶     Azt kérem, ott – mutat előre. Lehajolok hozzá, de csak azért, hogy megnézzem az árát a süteménynek.

̶     Mit szólnál ahhoz, hogyha te fizetnéd ki a süteményt? – Tétovázva biccent.

A kezeivel remegve veszi el a papírpénzt az enyémből, és a hangja remegve szólal meg. Büszkén nézek végig rajta, ahogyan úriember módjára leolvassa a sütemény nevét a címkéről; majd csillogó szemekkel néz a fiatal nő kezeiben lévő édességhalmazra. Majd hangosan megköszöni a kezébe kerülő ételt, és keres egy asztalt – lehetőleg az ablakhoz közel.

̶     Nagyon aranyos gyereke van – mosolyog rám az eladó, miközben kiveszi nekem az általam választott csokoládés süteményt. – Biztos nagyon szép család lehetnek.

Erre nem tudok válaszolni. Mert nem akarok hazudni. De csak mosolygok, mintha valóban azok lennénk. Még kérek egy csoki kapucsínót, és egy kávét, és csak azután megyek Haneulhöz. Még mindig gombóc van a torkomban, ahogyan a „nagyon szép” és a „család” szavakon gondolkozom. A hirtelen kétségbeesettségem viszont azon nyomban eltűnik, mikor észreveszem Haneul aranyosan maszatos orcáját.

̶     Hé, van ám villa is.

̶     Jaj – mondja, nem rajongva a dologért. A fejét csóválja. – Otthon sosem ehetek kézzel, most lééééééécci – néz rám ragyogó szemekkel. Csak kinevetem, és megborzolom a haját.

̶     Tessék, hoztam csokis kapucsínót, hogy ne maradjon el az ital sem – tolom át neki a bögrét. Azonnal utána nyúl. – Miközben pedig eszünk, halljuk, hogy mi volt tegnap.

Egy pillanatra megmerevedik. Mintha tétovázna, de aztán elkezd bólogatni, miközben issza a kapucsínót. Közben a villával megturkálom a csokoládés édességet. Hol a süteményemre, hol pedig a fiamra nézek, valami elmondhatatlan titkos szerelemmel, amit csak egy apa ért meg, akárhányszor néz a gyerekére. A válaszát várom, de csak nem akar megszólalni.

̶     Azt kérdezték az obiban, hogy…

̶     Ne bazsalyogj, nem illik hozzád.

̶     Oké – mondja, de mosolyogva. – Szóval azt kérdezték, mik leszünk ha felnőttek leszünk. Mindenki olyanokat mondott, hogy tanár, vagy sztár, meg ilyenek.

Aztán lesüti a szemeit, mintha valami rossz történt volna, és némán tuszkolja magába az ételt.

̶     Haneul – mondom neki halkan –, mi történt?

̶     Én azt mondtam: „filós akarok lenni, mint apa”. Erre ők kinevettek. Sowon is megcsalt egy olyan férfival, aki sztár akart lenni.

Tetszett, hogy ennyire kétségbeesetten komolyan vette a dolgokat. Szomorúan nézek rá, ahogyan hangos sóhajtások közepette eszi a süteménye utolsó morzsáit.

̶     Sajnálom – mondom, mert mi mást mondhatnék?

̶     Nem, apa, nem értesz – torkoll le a saját fiam. – Úgy értem, te azt sajnálod, hogy az emberek nevettek rajtam, de azért hordok most bibiket, és azért véreznek ezek a bibik, mert Sowon megcsalt. És tudod, máig nem értem, hogy miért vannak virágok a tüdejemben – motyogja felettébb éretten a saját fiam. Két kis keze közé fogja a kapucsínós bögrét, és óvatosan kortyolgat belőle.

̶     Virágok a tüdődben? – kérdezem tőle meglepetten, felfigyelve a szavaira.

̶     Úgy ám. Mikor már nem kapsz léleget és inkább virágok nőnek ki az ember tüdőből.

Érdeklődve hallgatom a szavait. Furcsa rajongást vélek felfedezni magamban, Kim Haneul szavai iránt. De csak beiszom őket, hagyom, hogy gyermekded ajkait felnőttes szójátékok hagyják el.

***

Órákig tudtam volna beszélni Haneullel, de a maradék fél óra (pontosan a kiközösítésének elmesélése óta), igen gyorsan telt az idő. Gyorsabban, mint az ember hinné. Egyfelől büszke vagyok a saját fiamra, hogy agyát nem mindennapi gondolatmenetek tarkítják; másrészben azonban furcsa aggodalom van bennem. Sokszor a gyerekek koravénsége rosszabb, mint az ember hinné.

Miután beviszem Haneult az óvodának nevezett börtönbe, és visszaülök a kocsiba, telefonom rezgésére leszek figyelmes. Azonnal előkapom, és valamennyire kitágult szemekkel nézem Wang Haewon nemrégiben küldött SMS-ét.

„vajon neked van ekkora?”

Alatta egy kép egy… igen, arról.

„miért akarsz ennyire ágyba vinni?” – írom vissza neki, magamban fújolva a kép láttán.

„a kérdés az, hogy te miért _nem_ akarsz ágyba vinni;)” – épp írnám az okot, mikor egy újabb SMS érkezik: „egyébként még sosem voltam ronda férfival együtt. Nem ám, bocsi, rossz vicc volt. Ma este egy baráti találka?”

„tudod, ezek a furcsa szexuális perverzióid arra utalnak, hogy te valójában még szűz vagy”

A válasz szinte azonnal érkezik:

„igen, teljességgel bevallom, kim namjoon-szűz vagyok. lehetnél a tanítóbácsim ezen a téren”

Ó, Istenkém, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem izgat fel. És ha nem fogom vissza magam, lehet, hogy képes lennék rá azt mondani, hogy találkozzunk, de most rögtön. De ismernem kell a határaimat. A családom nem egy játékszer. Illetve: Haneul nem az.

„ma semmiképpen sem”

Elküldöm ezt az SMS-t, de utána megint írok neki egyet:

„remélem, tudod, hogyha nem lenne családom, engedném, hogy nyeregbe ülj”

De nem küldöm el. Nem merem, nincs hozzá elegendő bátorságom. Az utolsó üzenetemet kitörlöm, hogy ne is lássam. Ahogy Haneul beszélt arról a szerelemről, arról az igaziról, most valahogy túlontúl egyedül érzem magam. Hiába kacérkodok most ezzel a fiatal lánnyal, hiába akarok valakit jó keményen megdugni (mert igen, erről van itt szó), aki nem Soyeon, tudtam, hogy nekem itt másra van szükségem, és ezt a mást muszáj volt szerelemnek hívni.

A telefonom megcsörren. Eleinte ijedten összerezzenek, de aztán morogva utána nyúlok. Nincs kedvem már megint Wang Haewon őrültségeihez.

De az az igazság, hogy meg kell lepődjek: az a francos alkalmazás volt az oka a jelenlegi haragomnak. Miért nem csináltam meg a beállításokban, hogy ne írogassanak nekem, mikor nem vagyok bent az applikációban? Szitkokat szórok rá, és hirtelenjében le is akarom törölni, de az egész tervem fuccsba megy, mikor a váratlan dühtől véletlenül nem letörlöm, hanem belépek a játékba.

És az üzenetre.

a jelenlegi partnere: nő

ivy: szükségem van egy tanítóbácsira