harmadik virág

harmadik virág – regisztrálás

A beszélgetésünk következő felvonása egy kávézóban történik – annak ellenére, hogy ígéretemet tettem Soyeonnak arra, hogy munkát keresek. De elfelejtette, hogy a munkakeresést unalmasnak tartom, míg az emberek megismerését sokkal inkább érdekesebbnek. Minél több ember, annál több tapasztalat.

Haewon a lehető legimponálóbb mosolyát veszi elő, a lehető legjobban előredől, hogy rendesen belássak az (ezen a téli napon), igen vékony pólója alá. Meg kell, hogy mondjam, valóban elég kecsegtető a látvány, és nehezen bírom levenni a szemeimet a szép, kerek és formás mellekről. A szerencse az, hogy mivel egymással szemben ülünk, és nem lát a lábaim közé, nem észleli azt sem, hogy éppen a nadrág is szűkölködik. Tisztában vagyok vele, hogy Wang Haeweon az a lány, aki ha látja rajtam, hogy igen is, harmincöt éves létemre dagadnak bennem a hormonok, nem fog teketóriázni.

De szerencsére hátrébb húzódik; az én agyamban pedig egyre inkább kergetik egymást a „seggfej”, vagy éppen a „rossz apa” szavak. Tudom, hogy megromlott a házasságunk Soyeonnal, de ennek ellenére még példát kell mutatnom Haneulnek. Éppen ezért nem válhatok rossz apává. Miatta. Ha nem lenne Haneul, talán félredobnám az egész házasságot, és elképzelhetőnek tartom, hogy olyan dolgokat tennék, amit másnapra nem bánnék meg.

Egyébként nem mondanám Haewont annyira érdekfeszítőnek. Mindig a telefonját bújja, ötpercenként leteszi, majd felveszi, elolvassa az újdonsült értesítéseket, néha fotózza magát, mindeközben ismeretlenekkel (és velem) beszélget. Most éppen a telefonját leteszi az asztalra, és beszív valamennyit a kávéból. Basszuskám. Az ajkai, szent szar – aztán megint türtőztetem a gondolataimat: igyekszem csak Haneulre gondolni, az éjfekete szemeire és a hajára.

Istenem, Wang Haeweon a gyereked lehetne, Kim Namjoon!

Haeweon kíváncsian rám emeli a tekintetét.

̶     A feleséged? – Felvonom a szemöldökömet. – Mit dolgozik? – Nem zavar, hogy letegez. Sőt, inkább örülök neki. Ha tehetném, visszarepülnék a huszonéves koromba, és nem követném el azokat a dolgokat, amiket már megbántam.

̶     Bankban – vigyorgok rá. – Okos nő – sóhajtom valamennyire fáradtan, a feketekávéba kortyolgatva. Egy ideig ott ízlelgetem a nyelvem alatt a forró nedűt. Most a legszívesebben kiköpném, mert nem esik jól. Bár elképzelhető, hogy Soyeonra gondolván van ez így.

̶     Hm… – a telefonjáért nyúl, és hosszasan szemezget a képernyővel. Néha rám emeli a sötét, de nem éjfekete tekintetét.

̶     Mi az? – kérdem tőle, felnyögve.

̶     Ha valóban szerelmes lennél belé, nem csak ezt mondanád, és nem undorral.

Az asztalra könyököl, és mélyen rám néz. Hasonló szemei vannak, mint a fiam szíve választottjának. Figyelnem kell a tekintetemre, hogy ne kalandozzanak máshová, az arcán kívül.

̶     Nem mondtam semmit sem undorral – hőkölök hátra, keresztbe fonva a karjaim.

̶     Ugyan, oppa – nyögi elégedetlenül, akár egy kismacska, aki éppen a lábamhoz dörgölődzik. – Ha akarod, kiengesztelhetlek. – Csibészesen láthatatlan köröket pingál az asztallapra, majd oldalra dönti a fejét, és művésziesen meglebbenti a haját, hogy direkt a mellei közé kerüljön a tekintetem. De csak egy pillanatra adom magam.

̶     Képtelen lennék rá, Wang Haeweon – sóhajtom a fejemet rázva.

̶     Mi a rossz egy kis szexben, ha a kapcsolatodat akárhogyan is, de cseszheted?

̶     Hivatalosan még mindig van feleségem, a gyerekemnek meg még mindig példát akarok mutatni. Ezért lennék rá képtelen. – Lebiggyeszti az ajkait. – Sajnálom – tárom szét a karjaimat. –, de már minden szempontból foglalt vagyok – kuncogok fel, mintha annyira vicces lenne a helyzetem.

̶     Hát jó. – A telefonja immáron a kávéja mellett pityeg. Nem tudom mi lehet olyan érdekfeszítő, de Wang Haeweon szemei egyből kitágulnak. – Váó! Daebak – csodálkozik, majd a telefon újból pityeg, de csak azért pityeg, mert éppen visszaír az illetőnek.

Igyekszem palástolni a kíváncsiságomat, mert tényleg valami érdekfeszítő lehet, hogyha ennyire meglepődött képet vág. Nem is kell kérnem, mutatja a telefon kijelzőjét. Ha kávé lenne a számban, azon nyomban kiköpném, egyenesen a telefonra. Szent. Szar.

̶     Szerinted van ilyen? – kérdezi, mialatt folyamatosan azt hajtogatja, hogy „daebak, daebak”

̶     Ez most utalás akart lenni arra, hogy mutassam meg az enyémet?

Elkuncogja magát. Nem hiszem, hogy ezt lehetne-e cukinak mondani. Ez annál inkább szexi. Már-már be kellene tiltani. Még a végén tényleg valami olyat teszek, amit megbánok másnapra. Az ajkait harapdálja. Még szerencse, hogy nem mondtam neki, hogy nagyon beindít az, ha egy nő a száját harapdálja. Nem adom meg neki az örömet, szinte tökéletesen eljátszom neki azt, hogy mennyire hidegen hagy a tetteivel.

̶     Egyáltalán – mondom neki –, ki az az őrült, aki egy harminc centiméteres vonalzóhoz viszonyítja a farkát? – emelem fel az arcom a plafon irányába.

̶     Hát, lehetnél olyan őrült, hogy előrántod. – Felnevetek.

̶     Remélem azért a húgod ennyire nem lesz elzüllve – mosolygok rá.

̶     Rendben van, feladom! – dől hátra vigyorogva. – Remélem, tudod, hogy ilyenkor már a fél világ a lábaim előtt szokott heverni.

̶     Akkor ezek szerint én a másik fél világba tartozom – kacsintok rá.

̶     Micsoda szemtelen – háborodik fel suttogva, mégis valamelyest fülig érő szájjal.

̶     Bagoly mondja…

Mind a ketten vigyorgunk a másikra. Ő is most már tudja, nem lesz itt semmiféle üzekedés. És én is biztos vagyok ebben. Egy ideig csendben fogyasztjuk a kávénkat, miközben ő örülten nyomogatja a telefonja kijelzőjét. Talán szerelmes, puszilgatós smileykat küld az illetőnek, aki férfiasságáról küldött képet.

̶     Amúgy hogy beszélsz ezzel a drágalátos farok-mutogatóval? Egy normális ember nem tenne ilyet. – Csak egyetlenegy pillanatra bámul rám.

̶     Jaj, van egy új koreai app, amin lehet társalogni idegenekkel, természetesen névtelenül. – A vállait vonogatja. – Azt mondják, hogy ez lesz Dél-Korea legnagyobb társkereső applikációja, de egyelőre faszverésen kívül nem sokat lát az ember a férfiak közül.

̶     Nem tűnik érdekfeszítőnek.

De nem szól semmit, csak mosolyog, haloványan.

***

Mikor hazaérek, az az első, hogy összeütök magamnak valami ebédet, miután beteszem a mini-hifibe az egyik Pink Floyd lemezt, a Wish You Were Here-t. Az egyik kedvencemet. Magamban dúdolom a szöveget, miközben megcsinálom magamnak a lehető legegyszerűbb ebédet, ami szemnek-szájnak ingere. Mire végzek, az album már lejár, de lusta vagyok feltenni egy másikat, tehát inkább leülök az asztalhoz, és eszek.

Néha hümmögök, mialatt a telefonon keresztül, elkezdek kutakodni valami értelmes munkát. Bár tudtam, hogy nem sokat fogok érni, bárhová is megyek: hála a koreaiak által elvárt maximalizmusnak és annak a tipikus lenézésnek, amit mindig is utáltam. Nincsenek jó elvállalható munkák: mehetnék újságírónak, de nincs érzékem hozzá; végezhetnék irodai munkát, de minek, mikor elunnám az életemet. Sosem dolgoznék olyan helyen, ahol nem érezném magam otthon.

Fél órával később nem csak az étel fogy el a tányéromról, hanem az életkedvem is a rengeteg munkanézéstől. Tehát ekkor döntök úgy, hogy inkább bemegyek a Soyeonnal lévő közös szobánkba, természetesen írni valamit.

A ház nem túl nagy, főleg, mikor egyedül a Csend és én vagyok. A Csendnek ilyenkor esztétikai értéke van, és bár ki kellene használni, nem teszem. Próbálok beleolvadni, elképzelni, hogy egy-pár órára eltűnhetek, de ilyenkor mindig bűntudatom támad Haneul miatt. Hiszen ő az enyém (is), nem hagyhatom figyelmen kívül.

A panellakásban a hálószoba és Haneul szobája egymás mellett van. A két szobából egy kis folyosó vezet keresztül, ami a konyhába és a nappaliba torkollik. A konyha valamennyire nagyobb, mint a nappali. A pult is úgy, ahogy hosszabb, az étkező a pult mellett található. És a nappaliból vezet még két ajtó a fürdőszobáig, és a vécéhez. Külön-külön.

Néha eltűnődöm, mikor egyedül vagyok itthon, hogy milyen apró vagyok ebben az amúgy is kicsi házban. És, hogy mennyire nem vettem észre az elején, hogy valójában mennyire, de mennyire nyomasztó itt élni.

Mikor végre bekapcsolódik a notebookom, és kétszer ráklikkelek a megfelelő Word dokumentumra, kitárul előttem az új könyvem egy részlete. Az első öt oldal megvan – mióta is? Ha nem tévedek, tíz hete. És tudom, most sem fogok többet írni egy szónál. De hogyan is lehetne, mikor már tényleg rosszul – a lehető legrosszabbul – érzem magam?

Egyfolytában előre meredek, és azon gondolkozom, mit is írhatnék én a szerelemről? Hiába kérték azt, hogy ez legyen a következő könyvem témája, nem tudok olyan dologról írni, ami jelenleg nem létezik és nem is él az életemben. A társadalommal máshogyan vagyok. A társadalom mindig is probléma volt az embernek, és az is marad. Túlságosan is utópisztikus lenne, ha minden tökéletessé válna ebben a világban.

Szóval csak bámulok a monitorra. Egészen addig, ameddig fel nem eszmélek arra, hogy annyira eljárt az idő a fejem felett, hogy menni kell Haneulért az oviba. Már-már késésben vagyok. Azon nyomban indulok is Haneulért.

***

Haneul rémesen viselkedik.

A rémes az annyit tesz, hogy Haneul szóba sem áll velem. Nem tudom az okát, hogy miért, hiszen nem mondja. Sőt. Egy szót sem szól hozzám. Először még ímmel-ámmal hozzám szólogat, de utána már azt sem. Sőt, nem is néz rám.

̶     Haneul! – szólongatom már vagy ötödszörre a kocsiban.

De Haneul kitekint az ablakon. Rám se néz, de én kétségbeesetten meredek rá. Nem akar velem beszélni, jól látom.

̶     Az ég szerelm…

̶     Hagyj békén, apa – mondja halkan, alig érthetően, miközben könnyek folynak az arcán.

***

Este fél tizenegykor két ideges szempár mered rám. Az egyik szigorú és megrovó, a másik pedig szomorú. Soyeon folyamatosan a fejét csóválja, hogy nem hiszi el. Nem tudom, hogy a „szex” részére érti-e, vagy pedig arra, hogy állítólag én tettem szomorúvá a saját fiamat.

De egy apa miért tenné szomorúvá a saját fiát?

̶     Ha nem hordanál össze mindenféle hülyeséget az emberekről, meg úgy mindenről, akkor most nem tartanánk itt.

Soyeon a kezeiben tartja az öt éves, már elég fáradt Haneult. Most látszik rajta a legjobban, hogy mennyire ki van akadva.

̶     Azok tényleg valós problémák, Soyeon. – Mintha Haneul tekintete is egy kicsit megkeményedne.

̶     Ma – szűri ki a fogai között a feleségem. – Kint alszol.

Nem teketóriázik sokat; nem várja meg a válaszomat, azonnal viszi is Haneult aludni, a szobájába. Tudom, hogy most Haneul a feleségem arcát a kezei közé veszi, és valamit motyog neki, amit nem értek. Soyeon sosem mesél neki semmit, tehát ezt most is kihagyja. De most lehet, hogy a fáradt kisfiam is örül neki. Hiszen nem vagyok ott.

Mit basztam el?

Percekkel később Soyeon megint kijön a nappaliba, a telefonom töltőjével, egy párnával és vékony takaróval. Szinte a fejemhez dobja ezeket a dolgokat, majd megy vissza a szobájába. Nem kapcsolja le a villanyt, tehát tudom, hogy dolgozni fog.

Persze, hogy azt fogja tenni. Mindig ezt teszi. Begubózik, épp annyira, hogy csak a fia beszélhessen vele. Engem sosem enged egészen közel magához. Én meg most, a bűntudatban dagonyázom, miközben azon agyalok, hogy mi a jó édes francot csesztem el?

Nem sokkal később én is leoltom a villanyt, de elaludni sehogy sem tudok. Egyre inkább csak forgolódok és gondolkozom. A kétségbeesésen még az önkielégítés sem segít.

Unalmamban már előveszem a telefonomat, és bemegyek abba az alkalmazásba, ahonnan letölthetem azt, amin most mindenki csüng. Dühös vagyok magamra, hogy tönkretettem a kisfiam napját. Dühös vagyok magamra, mert rossz szülő vagyok. Öt percnek kell eltelnie, hogy végre megtaláljam az alkalmazást, és még ötnek, hogy ténylegesen letöltődjön. Gond nélkül lejön.

Nagy az Isten állatkertje – gondolom magamban megint, mikor belépek az alkalmazásba.

A két opció közül az egyiket választom. Naná, hogy regisztrálok.