nyolcadik virág

nyolcadik virág – baj van?

Megrökönyödve bámulok a telefonom kijelzőjére, még mindig sokkhatás alatt állva Haewon csókjától. Már kisírtam magam, és csak merem remélni, hogy Soyeon és Haneul nem fognak éjnek évadján felébredni.

Mit sajnál? Mi rosszat tett volna? Vagy esetleg ő az? Haewon ivy? Nem. Egyszerűen biztos vagyok benne, hogy Haewon nem szűz már, hiába emlegeti ezt a Namjoon-szűz-dolgot. De ki ez az ivy? Nyilvánvalóan egy lányról van szó – remélem –, aki az internet világának megfelelően hazudhat is. Találkozunk egyáltalán majd valaha? Mi van, ha szervkereskedő? Mi van, ha férfiakat rabol el? Mi van, ha valójában mindent tud rólam? Mi van akkor, ha pénzt kér kölcsön, én meg mint egy kis naiv, utalok neki? Kicsoda ivy? És mit akarhat tőlem – ha nem szexre vágyik és szüzessége elvesztésére?

Miért vagyok ennyire meginogva? Miért nem hiszek ivy-nek? Bízom benne. Totálisan bízom benne – akkor meg? Az Isten bassza meg, Nietzschére mondom, látni akarom azt a ribancharisnyát! De mi van akkor, ha ivy valójában Haewon? Szeretnék ivy-vel találkozni – jobban, mint bárkivel –, de ha Haewon ivy, akkor nem akarok kapcsolatba kerülni a ribancharisnyás lánnyal.

A képernyő vagy hússzor akar besötétedni, de én hússzor nyomom rá a hüvelykujjamat, hogy ne tűnjön el ivy üzenete. Igyekszem megérteni. Vajon mi lehet a „sajnálom” mögött? A csókot? Vagy valami egészen mást?

ivy: sajnálom

Még mindig ez az üzenet áll ott, egyedül. Ivy nem tesz hozzá semmit. A választ írom, ami a kérdésre kérdéssel felelne. De nem tudom, nem merem lenyomni azt a rohadt „küldés” gombot.

De aztán kiderül, hogy nem is kell, mert ivy végül hozzátesz valamit, ami megdöbbent. Nem is kicsit.

ivy: minden oké?

ivy: ugye nincs baj, nj?

ivy: láttad, és nem írsz vissza. ez fura.

ivy: valami rosszat mondtam?

Nem akarom elhinni, hogy ennyiből látja, hogy van valami. Hogy alig beszéltünk pár sort, és ő tudja, hogy probléma van. Elmondjam a csókot? Elmondjam, hogy azért van bűntudatom, mert elvileg családom van? Feleségem, és egy még csodálatosabb fiam? Nem. Akárhogyan is van, nem ronthatom el, nem tehetem ezt. Szeretnék vele találkozni, de van egy olyan érzésem, hogy a túlzott őszinteségemmel elriasztom magamtól. És a csók? Elvégre egy huszonéves lányról van szó, aki nem szexelt még soha életében, viszont elég értelmesnek tűnik. Ki hinné el, hogy egy szimpla csók miatt van problémám, amit úgy, ahogy élveztem?

Szóval úgy döntök: hallgatni fogok a feleségemről, így táncolva, inogva a hazugság vékony kötelén.

nj: kicsit szomorú vagyok

Hallgass a többiről – mondja egy hang a fejemben, és hallgatok rá. Végül is nem hazudok, nem füllentek ezzel. Teljesen őszinte vagyok.

ivy: miért?

Nem ír sírós szmájlikat. Nem írja, mennyire sajnálja. Egyszerűen és lényegre törően kíváncsiskodik.

nj: azt hiszem a társadalom

ivy: azt hiszed?

nj: lehet, hogy csak úgy…

ivy: azt hittem, csak a tinédzserek szenvednek a csak-úgy szomorúságokban.

nj: ó, nem, a felnőttek is szenvednek.

ivy: de igazat tudok adni neked.

nj: hm?

ivy: bosszantó ez a társadalom.

ivy: igazándiból én is gyűlölöm. nem tudom szeretni. sehogyan sem

ivy: a legszívesebben eltűnnék.

nj: kérlek, tűnjünk el együtt

ivy: khmkhm… abból biztos, hogy eltűnés lesz, izé…

ivy: …apuci?

ivy: bocsánat. nem akarlak kirobbantani a melankóliádból.

nj: ne. nem robbantasz ki belőle. szeretek veled beszélgetni.

ivy: komolyan?

nj: több mint komoly, sarang

nj: sarangnak foglak hívni, mostantól kezdve

ivy: tessék? miért?

nj: csak úgy

ivy: és én hogyan szólíthatlak?

nj: maradj az apucinál

nj: azt nagyon-nagyon-nagyon szeretem

nj: igazán megnyugtató hatással van rám.

Mosolygok. Szeretem, hogyha azt írja, hogy „apuci”. És nem csak perverz értelemből, hanem egyfajta kötődést is érzek ettől a szótól, amitől úgy gondolom, hogy évek óta ismerem őt. Bár ne hazudnék magamnak ezzel kapcsolatban, de az a baj, hogy ő egy lány. Vagy fiú. Vagy szervkereskedő.

nj: kérdezhetek valamit, ugye?

ivy: csak nyugodtan

nj: ugye… tényleg lány vagy?

Félve kérdezem tőle. Úgy érzem, hogy kinevet, mert lassan ír vissza.

ivy: küldtem egy hangüzenetet. ezért is kértem bocsánatot.

nj: ne haragudj, teljesen kiment a fejemből

Visszaír, de nem látom, mert a hangüzenet titokzatossága sokkal többet rejt számomra. Kevesebb, mint fél perc alatt meg is találom az üzenetet. Félve nyomok rá. Először fel sem fogom azt, hogy mit mond Sarang, hanem csak hallgatom a hanglejtését, a hangszínét, mindenét, amiből talán még többet megtudhatok. De semmi. Másodszorra meghallgatom, már tényleg odafigyelek alig érthető, halk szavaira, de csak harmadszori lejátszásra esik le, hogy befogta az orrát, és úgy beszélt nekem. Megmosolygom ezt. Később vissza kell fognom a röhögésemet, mikor tudatosul bennem, hogy mit is mond.

Ötödször, hatodszor, majd tizedszer is lejátszom a hangüzenetet. Szerelembe esek minden ostoba és játékos szavára. Szerelembe esek a gyereklelkűségébe. Abba, ahogyan levegő nélkül igyekszik kimondani az „apuci” szót, abba, ahogyan önfeledten mesél valamilyen érthetetlen viccet, majd elröhögi magát; abba, ahogyan beszél a ribancharisnyáról, és én már megint halálosan szerelmes lettem.

Mire lejjebb görgetek, már vagy öt üzenet vár arról, hogy ugye nem mentem el? Hogy mennyire fáradt. Hogy mennyire, de mennyire sajnálja, hogy szomorú vagyok. Hogy mennyire, de mennyire nem érti a Sarang jelentését, a nevével kapcsolatban. Aztán búcsúzik.

A számhoz emelem a telefon alját, ahol a hangszóró van. Lehunyom a szemeimet, mindent átgondolok, és mire kinyitom, már az orrom be van fogva. Úgy, ahogy ő tette.

̶     Nem. Nem mentem el, kedves Sarang. Mindig melletted vagyok. Nos, úgy gondolom, hogyha fáradt vagy, le kéne feküdnöd aludni. Ne sajnáld. A szomorúságban nincs semmi sajnálnivaló. Egyszerűen csak néha rátör az emberre, de semmi komoly. Az az igazság, hogy felvidítasz. Talán kicsit jobban, mint kellene. Talán majd később el tudom magyarázni… Talán akkor, ha találkozunk, majd megérted, mert ezt kicsit zavarba ejtő lenne itt elmondani. Most egyszerűen csak hirtelen ötlet volt. Rendben van, jó éjt.

Halovány mosollyal gondolok Sarangra. Oké, most már tudom, hogy ízig-vérig nőből van. Mintha már az a nyomorult csók is kiment volna a fejemből – akárcsak egy kis időre. Eldőlök a nappali kanapéján, és a fülemhez szorítva hallgatom a hangját:

̶     Ugye apuci nem dolgozik? Mert akkor nem zavarlak. Akkor kapcsold le a hangot, és úgy hallgasd végig, hogy elhiggyem, meghallgattad. Ha nem, akkor nem. Ha nem hallgatod meg, azzal azt bizonyítod, hogy nem vagy férfi és gyűlölni foglak örök életem végéig, ahogyan azt addig is tettem veled kapcsolatban. És akkor örökre megtagadlak a ribancharisnya látványától. Egyébként elunom az életemet, apuci, bár itt lennél.

„És tudod, máig nem értem, hogy miért vannak virágok a tüdejemben” – akarva-akaratlanul is eszembe jutnak a fiam szavai.

Nem akarom azt mondani, hogy virágok vannak a tüdőmben, de meg vagyok róla győződve, hogy nehezen kapom a levegőket. Hiába a ki-be-ki-be; és nincs semmiféle nehézlégzési zavarom. Egyszerűen csak nehéz lélegezni, ahogyan hallgatom a szavait. Ezerszer és ezerszer lejátszom, miközben ott zakatol a fejemben egy másik gondolat is:

Van egy feleségem.

És egy gyerekem.

És azt hiszem – csak azt hiszem – virágok nőnek a tüdőmben. És nem a feleségem miatt.