hetedik virág

hetedik virág – csók

Sokáig teketóriázok, hogy melyiket is nyissam meg, majd Wang Haewon üzenete mellett állapodok meg – ugyanis az érdekel a legkevésbé. Ám épp, hogy megnyitom, Hana érkezik hozzám, és már menne is, ha nem venne észre, az eddigi asztalunknál. Hangosan sóhajt, majd ő is úgy tesz, mint az előbb, de kifejezéstelen arccal. Mondanám az, hogy nem zavar, ha tényleg nem zavart volna. De ez eszméletlenül bosszantott.

És, ha ennél nem lettünk volna kreténebbek, mind a ketten egy időben kérünk valamilyen italt. Én koktélt, ő pedig kólát. Aztán végre-valahára zavartan megköszörülöm a torkomat, hogy megszüntessem a köztünk lévő csöndet.

̶     Hova jársz suliba?

Végre rám emeli a tekintetét, és várakozóan néz rám, holott én várakozok a válaszára. Valamennyi hajszál belelóg a szemébe, és a legszívesebben elsöpörném onnan, de ő teszi meg helyettem: gyönyörűséges világos barna haját kicsi, tömzsi tenyerével hátrasimítja. A száját kinyitja, de éppen kihozzák a kólát és a koktélt. Így szólal meg fél perccel később, miközben a kólás üvegbe tett szívószálat rágcsálja.

̶     Ide a közelbe.

̶     Bővebben?

̶     Felső középiskolás vagyok.

̶     Hányadikas?

̶     Elsős – válaszolja, majd kortyol néhányat az italából. – Nem hiszem, hogy olyan érdekes lennék, Kim Namjoon – formálisan mondja. Idegesít ez a magázás.

̶     Maradjunk a tegezésnél, Hana – nyugtázom. Mintha egy kicsit döbbenten nézne rám. – Miért ne lennél érdekes?

̶     Csak nézz rám – fintorog. – Hogy őszinte legyek, csak Jimin és Jungkook a barátom. Más nincsen.

Azért lenne érdektelen, mert egy kicsit több rajta a zsírréteg, mint az átlag koreaiakon? Egymásra nézünk, majd zavartan elfordítjuk az arcunkat, mintha valami rossz dolgot vettünk volna észe. Egyikünk sem nevet fel, egyikünk sem mosolyog. Ugyanúgy a zavartság uralkodik kettőnk között.

̶     Hol ismerted meg őket?

̶     Itt – hajol előrébb, és mintha egy halovány mosoly futna át az arcán. Akárhogy próbálnék betekinteni a dekoltázsába, nem tudnék. Zárt póló van rajta, a legnagyobb szomorúságomra. – Bosszantotta őket, hogy egyedül kávézgatok. – Itt újabb kólakortyolgatás, majd a tenyereibe véve állkapcsát, felvonja a szemöldökét. – És te? – Értetlenül nézek rá. – Mivel foglalkozol? Ha jól tudom, elmúltál már harmincöt, és nem suliba jársz.

̶     Író vagyok. – Majdnem rám köpi a kóláját.

̶     Író?

̶     Mi ebben a meglepő, Hana?

̶     Hát, izé…

̶     Hana, ne csinálj bolhából elefántot – mosolygok rá. – Épp ugyanolyan ember vagyok, mint te. Semmivel sem különb nálad.

̶     Miket szoktál írni? – furcsamód felcsillannak a szemei.

̶     Hát… inkább filozofikus műveket.

̶     Majd elolvasom.

̶     Hiszi a piszi.

Rosszallóan bámul rám, miközben a szívószálon keresztül felszívja a kólát. Egy pillantást vetek a karórámra, mire ő felkapja a fejét.

̶     Mennyi az idő? – kérdezi tőlem, valamennyire aggodalmaskodva.

̶     Mindjárt három.

̶     Úristen – azonnal felpattan. Imádom, ahogyan feláll a helyéről, ahogyan felkapja a kabátját. – Ne haragudjon… akarom mondani, ne haragudj, de mennem kell izé, még lesz plusz óra.

̶     Veled menjek?

̶     Jaj, ne fáradj, nem szükséges – legyint. Gyorsan felkapja a táskáját, hogy kivegyen belőle némi aprót, és az asztalra tegye. – Majd… majd máskor beszélünk, szia.

Ezennel elviharzik, és egyedül hagy egy papírpénzzel és pár apróval.

***

A párterápiával nem lenne semmi bajom, ha Haneul nem kint lenne a folyosón (hogy az anyját idézzem: „tud magára vigyázni”), és nem türelmetlenkedne állandóan; és ha nem csinálnánk ezt már egy fél éve; és ha a nő, aki tartja ezt az egészet, nem beszélne folyton monoton hanglejtéssel, valamiféle puszani akcentussal, és a ragokat mindig megtalálná. Nem lenne vele problémám, ha nem kéne rajzolgatnunk, beszélnünk a szexuális létünkről (mintha Mrs. Kwang Yona – A Nő, aki tartja az előadásokat –, lenne a gyertyatartó a szexualitásunkban), egyéb érzelmi dolgokról, kedvenc dolgainkról, és nem lenne bajom vele, ha nem kotnyeleskedne mindig, nem kérdezne rá hússzor egy dologra. Nem lenne vele gondom, ha jutnánk is vele valamire, de nem, mi soha nem jutunk semmire.

Ha nem akarunk jutni Soyeonnal semerre se, akkor vele se fogunk, hiába igyekszik segíteni.

Ezekkel a gondolatokkal ülök egy - a kávézótól nem messze - kocsmában. Csak most nem Jiminre, Jungkookra és Hanára várakozok, hanem Haewonra. Kicsit türelmetlenül, ugyanis nem szeretem, ha egy lány késik a találkozóról. Márpedig Haewon késett, legalább már tizenhárom percet. Lassan tizennégy.

Ezerszer és ezerszer visszaolvasom azt, amit még jó pár órával ezelőtt írt SMS-ben, miközben a szájüregemben az alkohol édes ízét ízlelem:

„namjoonbébi, én még namjoonszűz vagyok”

Egyszerűen kikészített. A kezdetektől fogva tudtam jól, hogy a tűzzel játszom. És még inkább tisztában voltam vele, hogy Haewon pont játszadozni kívánt velem.

Aztán – már-már egyik pillanatról a másikra – hirtelenjében leül mellém valaki. A legnagyobb meglepetésemre egy puszi kerül az arcomra, de a parfümjéből ítélve tudom, hogy Haewon az, aki később vékony hátát és begöndörített loknijait mutatja nekem. Nem vagyok vele teljesen tisztában, hogy az alkohol, vagy a jelenléte mámorított el ennyire. A türelmetlenségem is kezd elmúlni, helyét az izgatottság veszi fel. Haewon kér valamilyen koktélt, és szélesen rám mosolyog. Látja rajtam, hogy nem vagyok valami hű de jó passzban, de végig vigyorog.

̶     Látom, jó napod van.

̶     Eltaláltad – legurítom a sör megmaradt részét. Kérnék még egyet, de Haewon tiltakozóan a kezemhez ér. Nyögök.

̶     A feleséged, vagy a gyerekek?

̶     Inkább az előbbi.

̶     Ha gondolod, kiengesztellek.

Felröhögök, és igyekszem elfeledkezni arról, hogy Haewon jól néz ki. Erős és fiatal, és annál inkább vonzó teste van. Én meg olyan vagyok, mint minden férfi. És tudni illik, minden férfi imádja a nőket. És még inkább nem árt tudni, hogy az az igazi férfi, aki minden nőt egyszerre tart gyönyörűnek.

̶     Megmondtam Haewon, hogy nem – támaszkodok a bárpultra vigyorogva.

Unottan sóhajt, majd a bal tenyerével megigazítja a hajamat. Mintha valami olyasmit mondana, hogy „tiszta kócos vagy, Namjoon bébi”, majd újból nyögök, de most a becézése és a fáradtság miatt. A legszívesebben már az ágyamban lapulnék, de tudom, hogy nem sok haszna lenne. Irtózom attól a lakástól.

̶     Mesélj – mondja mosolyogva.

Tetszik, hogy ilyen lazán képes venni a dolgokat. Nem szomorú azért, mert én az vagyok. Nem szomorú azért, mert apa vagyok. Nem szomorú azért, mert feleségem van, és gyerekem. Családom van. Egy kibaszott munkanélküli vagyok, egy kibaszott élettel, ahol egyáltalán nem tudok élni, csak létezni. Ahol dolgoznom és szórakoznom kéne, kirándulásokat és vicces szórakozásokat szervezni magamnak, a családomnak és a barátaimnak.

De csak úgy kibukik belőlem minden. Leginkább a párterápiák iránti utálatom. Azt hagyom utoljára.

̶     Mi lenne, ha beszélnél vele? – szólal meg legkésőbb, olyan fél óra múltán, mikor befejezem a saját életemről való nihilista és igen schopenhaueri világmeglátásomat.

A tenyerei az üres poharán nyugszik, ami visszatükröz engem.

̶     Nem tudom, Haewon. – Az arcomat a kezeimbe temetem. – Tudod, ő nagyon akaratos.

̶     Úgy értem, csak a párterápiákról beszélj neki. Hogy mennyire unod, meg ilyenek. És, hogy szerinted semmit sem használ.

̶     Oh.

Arra várok, hogy egy percre ő is egy kicsit elkomorodjon, de nem történik semmi ilyen. Ő mosolyog. Még mindig. Megpróbálok én is mosolyogni.

̶     Ne aggódj Namjoon bébi, majd minden megoldódik. – Gyengéden megpaskolja a combomat. Gyengédebben a vártnál. – És tudok is benne segíteni.

Biztos vagyok benne, hogy a következő váratlan pillanatban nem én vagyok a kedvezményező. Ezt onnan veszem, mert én ugyanúgy nézek rá, mint az előző pillanatban, ugyanolyan távolságból – ő húzódik közelebb hozzám, hogy ajkaival az enyéimet érintse. És – sajnos – nincs mit tagadni: én is visszacsókolom, majd ő is visszacsókol, és ez így folytatódik tovább. Egyszerűen csak csókolózunk az egész kocsma láttára.

Aztán minden eszembe jut – azok a dolgok, amik miatt siránkoztam. Azon nyomban eltolom magamtól. Bassza meg.

Arra várok, hogy egy kicsit is elszégyellje magát, mint ahogyan jelenlegi pillanatban én teszem. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, felfogni egyáltalán, hogy mit is tettem az előbb. Kétségbeesetten rázom a fejemet, majd felállok a helyemről.

De Haewon még mindig mosolyog. Jól tudom, hogy meg akar törni engem. Hogy megalázkodjak előtte. Hogy beismerjem, valóban van hatalma fölöttem, de ez az, amire képtelen lennék.

̶     Többet ne találkozzunk.

̶     Namjoon…

̶     Ne, kérlek, csak azt ne mondd ki. – Az alkarommal megtörlöm a számat, mintha valami rosszat ettem volna. – Egy ideig nem akarlak látni.

Nem várom meg a válaszát, egyből kilépek a kocsmából. Majd’ megfagyok, amint ténylegesen a járdára térek. Nem telik el sok idő, mire zokogni kezdek.

***

Amint hazaérek, egyből ledőlök a nappali kanapéjára. Késő van, még később, mint az ember gondolná. Egészen éjfélig róttam az utcákat, osztottam-szoroztam, mit hogyan tegyek, és nem tudtam nem elfelejteni azt, amikor Haewon megcsókolt. Tudtam, hogy akarta, és az bosszantott leginkább, hogy én is akartam. Végül is mégsem akartam eléggé, és mégis… mégis megtörtént.

Az lesz a legtisztább, hogy nem szólok erről senkinek sem. Mindenki jól jár így.

A gondolkodásaim közepette jelez a telefonom. Ivy az. A fenébe, a hangüzenet teljesen kiment a fejemből.

ivy: sajnálom