tizenkettedik virág | egy

tizenkettedik virág – ivy arca

A lány elemeli a fülétől a telefont, és riadtan bámul rám, mintha attól félne, hogy bántani fogom. Lehet, hogy úgy is nézek rá – talán a dühtől (miért ő?), a kétségbeeséstől (mit tegyek vele?), és miegymástól. Össze vagyok zavarodva. Igazándiból akárhogyan is osztok-szorzok, ez valamiért nem lenne helyes. Főleg vele szemben nem lenne ez fair.

̶    Mondd, hogy nem te vagy az…

Hitetlenkedek, és reménykedek abban, hogy csak álmodom ezt az egészet. Hogy nem ő van a szemeim előtt, hogy nem vele beszéltem, hogy nem ő hívott apucinak, hogy nem ő vele pajzánkodtam. Jé-zu-som. Egy hülye vagyok.

Ám Isten papa nem hallgat meg, mert a lány bólint. Nem akarom elhinni, de a lány még egyszer bólint, immáron nagyot nyel.

Több se kell nekem, kirohanok. Már-már menekülök, és igazán ijesztőnek tűnik ez a menekülés, mi több, viccesnek. Magam vagyok egy bohózat. Életem legnagyobb bohózata. Még akkor is így gondolom, mikor beülök a még fagyosabb kocsiba. Becsatolom a biztonsági övet, felkapcsolom a fűtést, és gyújtásba kapcsolom az autót, de elindulni már nem tudok. Hogy őszinte legyek, a kocsival valóban nem tudok elindulni, de nehezemre esne itt hagyni ezt a helyet. Már csak azért is, mert nem akartam itt hagyni, de közben mégis.

A kormányra borulok, és akarva-akaratlanul is arra gondolok, hogy mennyire, de mennyire szeretnék bőgni. Megint. Újból. Mint ma kihordásnál. De valamiért elapadnak a könnycsatornáim, ahogyan eszembe ötlik az is, hogy mi van, ha még itt van? Mi van, ha ide tart? Nem akarom, hogy meglásson, mert az több lenne, mint röhejes.

Akarva-akaratlanul is elkezdek kattogni a ribancharisnya látványán. Ó, istenkém! Hát az az igazság, hogy gyönyörűbb, mint bármikor. És ha idejön, akkor én ki fogok készülni. Sőt, gyűlölni fogom magamat, hogy piszkosabbnál-piszkosabb gondolataim lesznek róla. És ott van a fekete szoknya is: imádom a feketét, és rajta eszméletlenül jól állt. 

És szent szar,

Ott van Haewon. Illetve, csak volt, mert már minden szálat megszakítottam vele, és attól a csóktól irtóztam tőle. A szó szoros értelmében. Voltak napok, mikor megkívántam, mert tudtam, hogy nem csak a beszélgetést élvezem vele, hanem mást is, és igen, vágytam arra, hogy valakit jól megdugjak, aki nem Soyeon.

...fiatalabb nálam...

Ott van Hyeonmi. Hyeonmi fura kérdése. Mi van, ha ő az? - kérdeztem akkor magamtól, de képtelenségnek tartottam. Hyeonmi meg én akkor találkoztunk először, de valamiért mégis vonzotta a tekintetemet. Szép lány, és lehet, hogy állandóan a telefonját nyomkodja, azért ő egyáltalán nem úgy viselkedett velem, mint Haewon.

...a gyerekem lehetne.

Shin Hana egy kislány. Hana végig az én kis Sarangom volt, a hercegnőm, és szerelmes voltam az orrhangos hangjába. Szinte végig apucinak hívott. Majdnem végig. Hagytam, hogy annak hívjon, mert begerjesztett, és szerettem, mert egyfajta kötődést alakult ki köztünk. Az egyik lehető legrosszabb, egyben legjobb kötődés.

És mennyiszer, de mennyiszer kívántam magam alatt, vagy éppen a testemen, mellkasomon szétterülő hajkoronával! Mennyiszer kívántam azt, hogy úgy csókoljon meg, hogy a hajamba túr! Hogy szerelmes tekintettel nézzen rám!

És nem, egyszerűen még mindig alig hiszem el, hogy Hana az. Ritkán beszéltünk, ritkán, de ő az, akit nem lennék képes bántani és kihasználni.

Még mindig a kormányon fekszem, mikor hallom, ahogyan valaki az ablakon kopog. Oldalra fordulok, mire őt veszem észre: kerek, szimmetrikus arc, vállára omló, dús és barna haj, feszült mosoly. Lehúzom az ablakot.

̶    Beengedsz? – vonakodva tekintek a másik oldalamra. Nem igen örülnék neki, mert túl nagy lenne a kísértés. – Hoztam kólát. – És felmutatja a két kólát. Hát lehet őt nem szeretni?

Nagyot sóhajtva kicsatolom magam, felhúzom a kocsi ablakát, és átnyúlok az anyósüléshez, hogy azt az ajtót is kinyithassam. Hana siet, a kocsit elölről megkerülve, hogy gyanútlanul elmerengjek formás, kicsit dundi és fognivaló lábaiban. A következő pillanatban már mellettem ül, és ezt is csak onnan tudom, mert megcsap a kólás lehelete. Nem szeretem a kólát, de istenkém, azt azért preferáltam, mikor mellettem ül, ribancharisnyában és feketében, mandulaszemeivel a kinti környezetet pásztázza, és csak úgy csillognak a szemei az izgatottságtól, ahogyan rám emeli nem-mandulaszemeit, és szerencsétlenül az orromba böki a kólából kikandikáló szívószálat. Mintha mondana valami „hupsz”-féleséget, majd felkuncog, de én nem tudok ezen nevetni, túl feszült vagyok ahhoz. Kicsit csalódott, hogy én nem nevetek vele együtt.

Nem szeretem, ha csalódottá teszek valakit. Főleg őt nem szerettem volna azzá tenni, mert valamiért olyan közel volt már a szívemhez, mint Haneul – ha nem közelebb –, és még közelebb, mint Soyeon.

Lehúzza a neccharisnyás talpáról a fekete, kicsit hosszabb szárú bakancsot, majd kérdezés nélkül felteszi a – remélhetőleg – tiszta talpait az ülésbe, és törökülésbe veti az alsó, rövid végtagjait, majd később, míg jobbjában a kólás üveget tartja, addig a bal, kis kacsójával a szoknyája alsó részét trapéz alakzatba igazítja, nehogy valamennyi belátást lehessen nyerni. Eszméletlenül kacér volt, bár lehet, hogy ez nem is igazán volt tudatában, de belőlem olyan érzéseket váltott ki, mint mikor Soyeon kacérkodott velem, évekkel ezelőtt. Amióta megváltozott, és én is megváltoztam, nem hittem volna, hogy valaki képes lesz hasonló szintű érzéseket kiváltani, vagy még felemelőbbeket.

Igazándiból, most valahogy nem tudom hová tenni a száraz torok; a zakatoló szív; vagy éppen a ruha alatti verejtékezés; összeszűkülő nadrág jelenlétét. Talán ez a baj velem. Hihetetlen, hogy ő mennyire nyitottnak tűnik most, mint a kocsmázásunkkor, én meg, mint egy gyáva nyuszi, úgy gubbasztok a kormány mögött.

Most már mind a két kólás üveg ott van az ablak előtt. Míg ő a tekintetemet keresi, én kerülöm azt, és kezdi felvenni az én kétségbeesett, „mit is mondhatnék?” ábrázatomat.

̶    Haragszol? – kérdezi, bűntudattal teli hangon. A fejemet csóválom.

̶    Nincs miért haragudjak Sa… Hana.

̶    Mi? – kérdezi vissza, még halkabban, felfigyelve a beceneve kimondatlanságára.

̶    Nem kéne ezt folytatnunk.

̶    Tessék?

̶    Mondom. Nem kéne ezt folytatnunk.

A kocsiban lévő, utolsó szavaim a csendbe fúlnak, egyszerűen csak elvesznek. Utálom ezt a helyzetet, hogy Hanát megsiratom, mert ez történik. Még inkább gyűlölöm most magamat, mert ez történik. De nem akarom bántani, és ha köztünk valóban lesz valami, akkor ő pofára fog esni. Ettől nagyon félek, hiszen generációs különbségek vannak köztünk, húsz te jó ég, húsz év. Húsz év rengeteg idő. Kevesebb mint egy év alatt is találhatna jobbat nálam. Nem értem miért én kellenék neki, hiszen, mondjuk ki: egy vén fasz vagyok egy aszott fasszal – oké, ez rondán hangzott, de ez az igazság.

Hana/ivy/Sarang (az én Sarangom!) zokog. Magatehetetlenül. Néha-néha ránézek, és azért néha, mert fáj így látnom és nem tudom, mit tehetnék. Nem akarom az ölembe húzni, mert attól félek, hogy akkor reménykedni fog, és nem akarom, hogy reménykedjen. Tehát csak csalódottan és szomorúan megsimogatom a feje búbját, és érzem azt az elektromosságot a két test között, amit már amúgy régen éreztem, és már el is feledkeztem, hogy van ilyen.

Sarang rám emeli a tekintetét, majd nekiáll szipogni. A legszívesebben megölelném, és valami olyasmit nyögnék ki, hogy „sajnálom”, de minden lekúszik a torkomon. Elő akarok halászni egy zsebkendőt a zsebemből, de sajnos mindegyik taknyos. Az öklével törli meg az arcát, mert neki sincs.

̶    A-az – szinte lihegve tátogja. – a baj velem, hogy… hogy nem mandulaszemeim vannak? – tátog és szipog, így egyszerre, nekem pedig borzasztó rossz érzés így látnom.

̶    Kérlek ne légy buta, Hana.

̶    Az zavar téged, hogy Hana vagyok?

̶    Hana, kérlek…

̶    Vagy, mert dagadt vagyok? Kérlek, mondj valamit, megértem, ha ez a baj…

̶    Hana, fejezd…

̶    Vagy, mert túl fiatal vagyok, a magam tizenhét életévével? Ennyire nehezedre esik megdugni?

Nem akarom magamat becsapni, de rosszul esik, ahogyan kiejtette azt a „megdugni” szót, hiszen úgy beszélt magáról, mintha holmi tárgy lenne. Már nem néz rám, inkább előre nyúl a kólájáért, hogy kortyoljon belőle párat. Majd nem sokkal később visszateszi a helyére, és a legnagyobb meglepetésemre elkezdi visszahúzni az otrombán levetett bakancsát, majd kinyitja az ajtót, és már fél lábbal kint is van.

̶    Megyek – mondja valamennyire fennhordott orral, és már a másik lábát is tenné ki, ha nem fognám meg a kezét.

Akarom mondani, a csuklójára. Egy-pár másodpercig szorítom, egészen addig, amíg nem őröl fel a két szép szemével. Megvárom, míg lábait visszahúzza, majd áthajolok hozzá, hogy becsapjam az ajtót. Direkt be is zárom, és érzem, ahogyan visszatartja kólás lélegzetét. Ha nem tévedek, említettem már, hogy nem szeretem a kólát, de az ő szájából szívesen megízlelném.

Mélyen nézek rá, úgy, hogy lehetőleg hassak rá a tekintetemmel. Nyilván hatok, mert valamennyire elpirul, és nem sokkal később, a szemeit is lesüti.

̶    Nem tartalak se dagadtnak, és az sem zavar, hogy külföldi vagy. – Szétnyílik az ajka. Istenkém, milyen szép, ha szétnyílik! – Én csak… Csodálatos személyiségnek tartalak, éppen ezért inogtam meg.

A „csodálatos személyiség” kifejezés hallatán még inkább meglepetten néz rám, mint az előbb, majd fejét mintha kicsit elfordítaná, úgy issza a kóláját.  És nem kéne növelnem az egoját, mert szinte kiköpi az üdítőt, egyenesen rám:

̶    Az a szörnyű igazság, hogy azt hiszem, mindig is vonzottad a tekintetemet, és most, hogy feketében vagy, hadd ne mondjam el a véleményemet.

̶    A fekete a kedvenc színed?

A ribancharisnyás fekete – válaszolok már inkább magamnak, mint neki, mert csak egy nagyot nyelésre, és egy bólintásra futja. Aztán Hana úgy mosolyog utána, mint egy idióta. Igazándiból igyekszem gyanútlanul a ribancharisnyás combokra vetni egy-egy apróbb – vagy hosszabb – pillantást. Az volt a szeplőtlen igazság, hogy a legszívesebben hozzáérnék és simogatnám. Mindegy, a legfontosabb most ellent mondani a kísértésnek, vagyis Hanának.

̶    De ettől függetlenül olyan, mintha utálnál… – szakítja egyszer csak meg a köztünk lévő, leheletvékony, kabátjainkon átszűrődő csendet.

̶    Ezt honnan veszed? – kapom fel a fejemet, és a tekintetünk egyszer csak összeakad, mint két ismerős, távollévő idegen tekintete.

̶    Hanának hívsz és nem Sarangnak.

Most mit válaszoljak? Pedig valóban nem csalódtam benne, inkább magamban. Nem kellett volna letöltenem azt az alkalmazást, hiszen tudom, hogyha elkezdek hozzá kötődni, az mit jelent: én nekem lesz kit szeretnem, és boldog leszek, de ha kiderül, hogy nekem valójában van egy feleségem, akkor onnantól kezdve lőttek az én kis kacér, boldog és néha-néha feszülten mosolygós kis Sarangomnak.

̶    Én csak… nem hiszem, hogy képes lennék rá. Erre az egészre. Meg amúgy is, jézusom, csak tizenhét vagy…

̶    Jaj, Nam, manapság már minden tinédzser elveszíti a szüzességét. – Hatásszünet, mert nem tudok mit mondani. És bosszant, hogy igaza van, meg hogy ennyire rohan a világ. Meg, hogy a tinédzserek azért nem igen tudnak élni. Majd sietve hozzáteszi, mielőtt mondhatnék valamit:

̶    Oké, nekem így is jó – sóhajt, én meg kérdőn nézek rá. Hallom, amint a kólája már elkezd fogyni, így előrehajolok, hogy felé toljam az én kólás üvegemet. Úgy sem szeretem, azt jobb látni, ahogyan ő elfogyasztja.

̶    Hogy érted a jót?

̶    Nem szereted?

̶    Nem. Válaszolnál?

̶    Ha te nem vagy rá képes, találok valaki mást. – A kezei közé veszi a kólát, és azon nyomban elkezd inni. A legszívesebben ott lennék a szívószál helyében – de rögtön ki is verem ezt a gondolatot a fejemből. Ó, te átkozott!

̶    Ezt nem mondod komolyan…

̶    De igen, komolyan gondolom. – Mondjunk, az az igazság, hogy előbb tűnik nekem ez provokációnak, mint másnak.

̶    Tizenhét éves vagy, nem hagyom, hogy valami őrültséget csinálj. – Kezdek igazán dühös lenni, mert igen is aggódok érte. A szívemhez nőtt, természetes, hogy aggódok érte – meg talán egy ici-picit féltékeny is vagyok, de ez már csak részletkérdés. Illetve én féltékeny? Dehogy.

̶    Nam, nem vagy az apám.

̶    De apucinak hívtál, még egy héttel ezelőtt. – Elpirul. Teljes egészében elvörösödik, és elképzelem, milyen vörös lehet szex közben az orcája. Pedofil.

̶    Utállak.

̶    Jó, utálj, Hana, de a szexnek akkor is értéke van. Nem dobhatod csak el a szüzességedet, csak úgy akárkinek. Mi van, ha én sem vagyok megfelelő? Mi van, ha egy olyan domináns fél vagyok, aki fojtogatja meg veri a partnerét az ágyban? Érted, hogy miről beszélek. Egyszerűen, nem lenne józan döntés, főleg egy tinédzsertől. Tudom, hogy mennyire érdekli ez a téma a tizenéveseket, de kérlek, gondold át.

Mintha elgondolkozna azon, amit mondok. Mintha egy kicsit szégyellné magát, és az az igazság, én is, hogy ebbe már előbb beleegyeztem. A kólája egyre csak fogy, a talpairól meg újból lekerül a fekete bakancs, és a lábacskáit felteszi az ülésbe. Úgy látszik, a törökülés egyfajta bizalomjelkép a részéről.

̶    Lehet, hogy igazad van – adja nekem az utolsó szót, két kólaivás között. Magamban fellélegzek. – De nem hiszem, hogy te olyan lennél, aki a nőjét ütné-vágná. – Csend, megint. Nem igen tudunk mit kezdeni a másikkal. – És most mi lesz?

̶    Nos, hazaviszlek.

̶    Van más opció?

̶    Esetleg, ha gondolod, elmehetnénk hamburgerezni.

Elmosolyodik, a lehető legszélesebben, természetesen a szívószálával a szájában.