tizenkettedik virág | kettő

tizenkettedik virág – ivy arca

–  Lehet, hogy igazad van – adja nekem az utolsó szót, két kólaivás között. Magamban fellélegzek. – De nem hiszem, hogy te olyan lennél, aki a nőjét ütné-vágná. – Csend, megint. Nem igen tudunk mit kezdeni a másikkal. – És most mi lesz?

 – Nos, hazaviszlek.

 –  Van más opció?

 – Esetleg, ha gondolod, elmehetnénk hamburgerezni.

Elmosolyodik, a lehető legszélesebben, természetesen a szívószálával a szájában.

***

A beszélgetésünk következő felvonása, közös megegyezés alapján újból a kocsiban történik, két kisebb hamburger, egy alkoholmentes sör és – mint mindig, most is – egy kóla társaságában. Édes, kicsi Sarang szerint túl kényelmes itt ülni, szóval a pisiszünete után már békésen beszélgetünk a nevéről, meg miegymásról, mindenféle olyan dologról, ami elfeledtette velem a létet, mint „másik” életem egyik legnagyobb részét.

Az volt a vicces, hogy mikor Saranggal vagyok, teljesen olyan, mintha kivirágoznék – mintha a tüdőm virágozna ki, már csak attól, hogy fekete szoknyában látom, és igen is, irigykedtem akkor, mikor a Mc’Donaldsban milliónyi tekintet siklott végig a fenekén – igaz, voltak köztük rosszallóak is.

– Hogy-hogy Ivory lettél?

– Anyám valami meglepően elgondolkodtató nevet akart nekem adni, szerintem.

– Ez még Amerikában volt, jól sejtem? – kérdezem vissza.

– Igen. Aztán elvileg nem sokkal utána volt a baleset, ahol a szüleim életüket vesztették. A nagyszüleim teljesen lemondtak rólam, és árvaházba kerültem. Három évesen pedig már Dél-Koreában voltam.

– Sajnálom – mondom, két harapás között.

– Nem tudom, kik voltak, Nami. Csak annyit tudok, hogy anyut Phoebe-nek hívták, az apukámat elvileg Dave-nek, de ebben már nem vagyok biztos.

– Nekem azért tetszik a neved.

– Nem értem, mi az elefántcsontban olyan izgalmas. Szerintem Phoebe – furcsa, hogy nem anyát említ – szerette nézni az elefántok szexuális életét valahol a nászútjukon Afrikában, és Dave fura kis törzsi elefántcsontokkal elégíthette ki, mikor én megfogantam.

Elkezdek röhögni, és ő is mosolyog.

– Istenem, beteg vagy.

Erre arcon dob egy undorító műanyagszerű, mégis ehető fasírtdarabbal, amit azért végül is mind a ketten eszünk, de az az igazság, hogy nem olyan laktató, mint annak a nézése, ahogyan megissza a kóláját, vagy megeszi a hamburgerét. Ezt azért nem mondom ki hangosan, mert félek, hogy egyszerre néz idiótának és őrültnek. És én meg azért nem akartam, hogy Soyeon kettő legyen, mert azért azt mégsem szeretném. Sőt, gyűlölném, ha komolykodna nekem Sarang, akitől egyszerűen felpezsdül a vérem – és nem csak a kinézetétől.

– És, mi a helyzet a koreai szüleiddel?

– Undorítóan maximalisták, és igazándiból nem örülnek neki, hogy ilyen kis elfajzott lettem.

– Elfajzott?

– A koreai bátyusom után az igazi-anyum nem tudott többet gyereket szülni, és őrült ötlete volt neki is, meg apámnak is, hogy valahonnan szerezni kéne egy amerikai gyereket. – Érdeklődve hallgatom a történetét. – Tudod, egyszer még szeretnék valaki lenni, és apám rám akar erőszakolni valamilyen orvosi egyetemet, de én nem ezt akarom – lebiggyeszti az ajkait. – Úgy akarok valaki lenni, hogy művész legyek, ráadásul elvileg rossz tendencia és példa vagyok a koreai társadalomnak.

– Rossz példa? – hökkenek meg. Nem bírom palástolni a hitetlenkedésemet.

– Most nézz rám, úgy nézek ki ezzel a zsírréteggel, mint egy idióta.

Mindent láttam benne, csak nem egy idiótát. Ó, istenkém, ha tudta volna, mennyire a ruhák alá akartam most látni! Talán még bele is egyezett volna, mert tudom, lenne olyan naiv, odaadni bárkinek az egyetlen kincsét.

– Ráadásul a szüleim képtelenek kimondani az igazi nevemet, ezért Hanának kell lennem. Nem szeretem. Úgy értem, olyan, mintha tömeg lennék.  – Panaszolja folyton lekonyuló ajakkal.

– Megígérem, hogy nem hívlak Hanának, jó? –  Vigyorogva bólint. – Mi a helyzet az Ivy-vel?

– Nagyon néha így becéznek otthon, mert azért ezt könnyebb kiejteni, de azért borostyánnak se jobb lenni, mint elefántcsontnak – morogja.

– Kicsit hisztis vagy a neveiddel kapcsolatban, nem gondolod? – A lehető legédesebben kiölti rám a nyelvét. – És mi a helyzet a Saranggal?

Kicsit lesüti a szemeit. Először megijedek, hogy mégsem tetszik neki, hiszen ezek után bármi rosszat bele tudok képzelni a névbe. Némán eszegetünk és iszogatunk, miközben türelmetlenül várok a válaszára. Már tényleg feladom ez idő alatt a még alig meglevő optimista szemszögemet.

– Azt te adtad. – Komoran nézek rá. – A Sarangot szeretem – halkan mondja, mintha attól félne, hogy valamit kihallanék a szavak mögül. – Talán egy kicsit elhiszem ettől a névtől, hogy szerethetőbb vagyok, mint bárki más.

Igazándiból nehezen tudom elképzelni, hogy Sarang ennyire szenved attól, hogy őt annyira nem szeretik, mert egy kicsit más, meg nem felel meg a dél-koreai ideálnak. Hiszen nem nevezném annak a lánynak, aki maximalista, bármit megtenne a jobb jegyért; vagy annak, aki a tökéletességre törekedne, mégis valamennyire formálhatónak tűnt – ennek ellenére makacs és kacérkodó, képes megalázni, és akár kísértésbe hozni egy-egy széles, vagy éppen halovány mosollyal. Mi több, amitől egy kicsit idegesítővé és mégis ugyanakkor szerethetővé vált számomra – az az undorítóan rengeteg kólázása volt.

Azért sem tudok ezzel igazán azonosulni, mert soha nem szenvedtem szerethetetlenségben. Úgy értem, mindig mellettem vannak azok, akire számíthatok, hiába nincs Soyeon. Én csak szimplán nem találom az otthonomat a saját lakásomban, sem lelkileg, és ez talán zavar.

Ugyanakkor a szeretetem helyett van bennem valami más is, amit adni szeretnék neki, Sarangnak. Egyrészt a védelmem alá venni, de nem mint apa, vagy idősebb báty. Nem, nem erről van szó. Szóval, biztonságot nyújtani. Ha nem érthetem meg, akkor segíthetek túlvészelni neki ezt a szerethetetlenség-állapotot.

–Tudtad, hogy az elefántok a világ legempatikusabb állatai? A borostyánok meg egyszerűen csak gyönyörűek, és olyanok, mintha a fákat körbeölelnék.

– Aranyos vagy, hogy legalább te így gondolod – és mosolyog rám, mintha tényleg megköszönné az őszinteségemet.

Egészen addig csend van, míg ki nem ürülnek a sörös, és kólás dobozaink.

– Lassan haza kellene mennem, Nami. Holnap iskola, sajnos. – És ásít egy nagyot, amivel majdnem bekap.

–Hazaviszlek – határozom el hangosan, az utolsó falaton csámcsogva, míg ő nyújtózkodik.

Elmondja, hol lakik, én pedig utasításba adom, hogy kösse be magát. Igazándiból utána megint csend honol az autóban, de Ivory nem hagyja ezt annyiban: böködni kezdi az oldalamat a pici mutatóujjával. Fogalmam sincs, hogy miért csinálja, de különösképpen jól esik a törődése, függetlenül attól, hogy később azért kezd idegesítővé válni, mikor már tízedik perce is ezt csinálja. De ennek ellenére megnyugtat. Épp olyan, mint egy Disney-mesehős, általában azoknak van dühítően aranyos karakterük.

Az utca elején megállok, mert nem szeretnék feltűnést. Fő az óvatosság. Sarang felveszi a bakancsát, míg én kiszállok, és kinyitom az anyósülés felőli ajtót is. Újból felmérem apró termetét, és fentről látszó tökéletlen, valamennyire telt alkatát, amibe annyira-annyira beleszerettem. Mind a ketten úgy mosolygunk egymásra, vagy szemlesütve, vagy egymás tekintetét kerülve, mint az idióták.

– Akkor nem lennél benne, ugye? – A fejemet ingatom jobbra-balra. – Kár. Sajnálom.

– Mielőtt azt hinnéd, nem vagy életem legnagyobb csalódása.

–  Ó, ezt jó hallani.

Nem tudom, mennyire illik valakihez ilyen közel lenni, mikor valójában van egy feleséged, meg egy fiad, és az illető, aki előtted áll, mit sem tud róla. De érzem Sarang leheletét – nem meglepő módon kólás –, és mintha a tenyere az enyémben lenne, de nincsen így. Nem tudom ilyenkor mit szokás adni – egy-egy puszit az arc mindkét felére, vagy éppen egy baráti ölelést? Mindenesetre azért egyet hátrébb lépek, hogy éreztessem vele: haza kéne mennie. A tarkómat vakarva azért kinyögök valami búcsúzkodás-szerűséget:

–    Nos, jó éjt, vagy mi.

–Jó éjt, Namika – mosolyog, és megvárja, míg beülök a kocsiba.

Gyújtásba kapcsolom az autót mikor beülök, és már indulnék is el, ha nem veszem észre a bal oldalamon Sarangot, aki kopog az ablakomon. Halovány mosollyal lejjebb húzom az ablakot, teljes egészében lejjebb.

És a következő pillanatban valami olyan történik, amire igazándiból nem számítok.

A kólás lehelet körbejárja az arcom minden egyes milliméterét, mikor Sarang ajka úgy tapad a járomcsontom egy pontjára, mintha forradalmat akarna szítani az érzelmeim között, a szívemben és az agyamban egyaránt. Nem tart sokáig, de nem a legrövidebb csók.

Az az igazság, hogy nem is tudom, mit gondolhatnék. A legjobb az lenne, ha nem gondolnék semmit, mert biztosan többet érzek már ebben a kis pusziban, mint bármelyik Soyeonos, veszekedés utáni szexben. Persze, hogy több annál.

Nem sokkal később Sarang rám néz, kétségbeesett íriszekkel, és valahogy nem tudom utálni, mint Haewont, mikor megcsókolt. Ez teljesen más volt.

 –  Kérlek, gondold át.