huszonötödik virág

huszonötödik virág – virágok a tüdőmben

A telefonom piros jelzéssel adja tudtomra a nem fogadott hívásokat. Mellette pedig ott van egy kétjegyű szám (28), ez tanúsítja, hogy az elmúlt egy-két órában, a hazaérkezésünk után mennyit is hívogattam.

Nem tudom elmondani, hogy mit is láttam benne, abban a pillanatban. Ahogyan elmondta az apja, hogy a fiamnak csonttörése van – ott csak végtelen szomorúságot véltem felfedezni a szemeiben. Hol rám, hol Haneulre nézett, és nem utolsósorban, hol Soyeonra. Vélhetően kereste a szülők és a gyerek közti hasonlóságokat. Mert nem akarta elhinni, hogy ez van. Persze, én sem hittem volna. Magamnak meg főleg nem hiszek most már.

Nem is az, hogy én nem hiszek magamnak, hanem ő nem fog ezek után hinni nekem. A sírás szélén állok, de csak azért fogom vissza, mert Haneul és Soyeon valami bugyuta mesét néznek a tévében, és vacsoráznak. Nekem furcsamód nincs étvágyam, ahogyan az étkezőben állok, összevissza járkálok fel-alá, a telefonomat hevesen és erőteljesen a fülemhez szorítom, hogy vegye már fel. De nem történik semmi. Ezt úgy kell érteni, hogy később, mikor a telefonom csilingel egyet, azután már végleg nem tudom őt felhívni: kikapcsolta a telefonját.

Idegbeteg gesztikulálásokkal, meg remegő kezekkel nézem később a kijelzőt. Egyetlenegy új értesítésem jött, az is tőle, Sarangtól, Ivory-tól, Ivtől, az egyetlenegy Shin Hanától, az egyetlenegy fiatal nőtől, akit úgy szerettem, mint az elmúlt években soha senkit. Az üzenet láttán csak könnyezem, de később, mikor a pár sor végéhez érek, zokogok.

shin hana: szia. szerintem a mai „találka” nem érdemel különösebb magyarázatot. nem akarok veled találkozni, soha többet. ezt itt és most fejezzük be.

***

Az Északi Fényben ugyanott tartok, mint tegnap. Ez a második alkalom, hogy itt tartózkodom, Suga kocsmájában, és még mindig a négy mondatos „beszélgetést” elemzem magamban. Nem bírom kiverni a fejemből, és nem bírom, nem merem és nem akarom elképzelni, hogy ő mennyire megalázva érezheti magát jelenleg.

Ami az otthoni helyzetet illeti: Soyeon az óvónőtől jött rá, hogy Haneulnek egyéb magatartási problémái vannak az óvodában, tehát kizárólagosan én vagyok a rossz, hogy nem figyelek szülőin. A legfurcsább az egészben, hogy egyáltalán nincs kedvem a kis családomhoz. Még talán Haneulhöz sem, egy kicsit sem, független attól, hogy nem érti, mi a bajom, független attól, hogy most annak ellenére, hogy a terebélyes gipsz nehezebb, mint a fiam vasággyal, ő otthon van, nagy vigyorral az arcán.

̶     Nem kapsz. – Először azt hiszem, hogy Shin Hana az. Ő mondta ugyanezt, mikor letörölte magát arról a francos alkalmazásról, és mikor emiatt leittam magam. – Úgy viselkedsz, mint egy hat éves. – Csak ekkor jövök rá, hogy Min Yoongi az.

Iv sosem beszélt velem még így. Majdnem elkap a bőgés, már sokadjára. Főleg akkor, mikor Suga erőszakkal veszi ki a bal tenyeremből a kupicát, ahelyett, hogy még töltene bele szodzsut. A homályos látásommal figyelem azt, ahogyan dühösen prüszköl; az arca megviselt, hogy egyedül van a pult mögött.

̶     Mosd meg az arcod, mert förtelmes vagy – csak úgy köpi a szavakat, én azonban igazat adok neki.

Valahogyan eltámolygok a személyzeti mosdó felé, hogy szembenézzek magammal, azzal a förtelmes arcommal. Nem tudom hogy kerülök a tükör elé, de biztos vagyok benne, hogy nem csak a homályos, ittas tekintetemmel látom magamat csúfnak. Az előbb majdhogynem forró, majd hideg vízzel fröcskölöm az arcom, néha iszok belőle, hátha csökkenti azt, amit magam iránt érzek. Később viszont, nem sokkal, már a vécékagyló felett tapasztalom magam: ahogyan az ujjaim elfehéredésig kapaszkodnak a vécé szélében, míg kijön belőlem a búbánat könnyek, meg alkohol és epe formájában.

Nem emlékszem napra, mikor részegedtem le utoljára ennyire. De azt viszont tudom, hogy soha nem bántottam még meg ennyire senkit. Sarang az első. Akinek önző módon hazudtam, és még önzőbb módon követeltem, akartam, hogy az enyém legyen, anélkül, hogy tudna a családomról.

A hátamat a falnak vetem; hányásfoltok vannak a pólómon, meg a csempén. Suga ki lesz akadva, megint. Újból gyűlölöm magamat, de semmi erőm sincs felemelkedni a földről. Még akkor sem, mikor hallom az ajtót sikongani. Az unott sóhajtásból már tudom, hogy az Északi Fény tulajdonosa az.

̶     Szopd le magad Kim Namjoon! Mégis, hogy a faszomba néz ez ki?

̶     Bocs – böfögök.

̶     Inkább húzz kifelé. Hyeonmi vár kint.

̶     Tessék? – Az a Hyeonmi?

Suga úgy néz rám, mint egy őrültre, majd a fejét csóválja, hogy mekkora egy fasz vagyok. Nem is tudod, hogy mégis mennyire. A kezeimbe temetem az arcom.

̶     Most nem tudok kimenni.

̶     A faszom, Namjoon, olyan vagy, mint egy óvodás.

̶     Ritka fosul vagyok, hát nem érted? – És újból zokogok. Úgy, ahogyan ő mondta: „olyan vagy, mint egy óvodás.”

Min Yoongi meglepetten bámul rám, majd hosszas tétlenkedés után kimegy, lerendezi Hyeonmit. Nekem úgy tűnik most, mintha Hyeonmi azért a vártnál egy kicsit több idő lenne. De még ebben sem vagyok túlzottan biztos, mert időközben újból hányinger tör rám, és a vécékagyló fölé magasodok. A következő percekben törülköző, hideg víz kerül a padlóra, mellém. Min Yoongi mellettem sóhajtozik.

̶     Megcsaltam a feleségem.

Most mondtam ki. Most említettem meg bárkinek is először. Suga felröhög, mert nem akarja elhinni, hogy a mindvégig hűséges férj, odaadó édesapa tényleg ilyet mer csinálni.

̶     Ne viccelj már – Yoongi a falnak dönti a fejét. – Mindannyian tudjuk, hogy képtelen lennél rá.

̶     Sarang rájött.

̶     Sarang?

̶     Akarom mondani Ivor… neked csak Shin… Shin Hana. – Újból hányok. Már inkább magamtól fordul fel a gyomrom.

̶     Hogy mi?

És akkor minden kifakad belőlem. Suga is annyira méltat, hogy lehúzódik a fal mellé: szemünk így egy magasságban van. Suga néha közbe szól, olyanokkal, hogy ő nem akarja ezt elhinni. Elhiszem, én sem akarnám. Nekem se jöttek be régen a ribancharisnyás, széplelkű, szeretethiányos és kicsit husis lányok.

Nem megy ki a fejemből az, mikor náluk voltam, és a hasát is majdhogynem közrefogtam a tenyereimmel csókolózás közben. Vagy az, amikor bele-beletúrtam a hajába. Maga a sötét színű neccharisnya látványa. Az, ahogyan megcsókolt: annyira transzcendens volt – természetfeletti és hihetetlen. És ha így nézzük, nemcsak a csókja, vagy a simogatása, hanem azok a szimpla beszélgetések. A levegőben lógó, közös, kimondatlan szavaink. Eddig tudtam, milyen a hiány – de ez a szerelem hiánya volt, és nem más, még, hetekkel, hónapokkal ezelőtt, ismeretségünk előtt, akkor még csak legalábbis ez hiányzott. De most már más hiányzott, és ez maga Sarang volt – az önfeledt, mindent megváltoztató, apró dolgai. Már csak egy üres, mihaszna kólás üveg megváltoztatta bennem a dolgokat olyannyira, hogy még a sejtjeim is kicserélődjenek a szerelem miatt.

Mikor végzek a mondandómmal, Min Yoongi hosszan néz rám. Próbálom megfejteni azt, hogy most hogyan, és miképpen láthat, noha ez elég nehézkesen megy a jelenleg tompult látásommal. De furcsamód: komolyan bámul engem. Szerintem próbálja kikutatni a tekintetemből azt a mély szomorúságot és szerelmet, amit Sarang miatt érzek; de semmiképpen se megvető a pillantása, inkább megértő.

̶     Sajnálom – mondja halkan, de még komolyabban.

Erre felfigyelek. Az arcom egy kicsit megrezdül, a gyomrom pedig kezd elcsitulni. A hiány hiába nagyobb, ha tudom, hogy a hányással és az epémmel se fog kijönni. De egy kicsit megkönnyebbülök, ahogyan Suga sóhajait, gesztikulálását nézem: ahogyan a hajába túr, homlokát ráncolja, fáradtan – értem – elmélkedik. Csak őt figyelem, és várom, hogy megossza velem a magyarázatot: hogy miért is sajnálkozik.

̶     Elsősorban azt, hogy mindvégig ekkora paraszt voltam vele. Hogy veled ellentétben mindig csak a külsőségekkel foglalkoztam, és nem azzal, hogy milyen.

̶     Azér’ ne szeress bele, léci – búsan, haloványan mosolygok rá.

̶     Nem, azért odáig nem mennék el. – És itt kiröhög. – Másrészt azért sajnálom, mert így alakult.

̶     Nem a te hibád. Én basztam el – hadarom hihetetlen gyorsasággal.

Suga sóhajt, miközben még mindig engem figyel a kis szemeivel.

̶     És, nem zavar a korkülönbség? – kérdezi. A fejemet csóválom. – Nem gondolkoztál azon, hogy ezek csak apai ösztönök?

̶     Kételked’ abba, hogy really szeretem őt? – Vonom fel a szemöldökömet. Yoongi védekezően felemeli a karjait, úgy, ahogyan Haneulnek szokta, mikor lelövi őt a tenyérpuskájával. – Szeretem őt, mert sokszor úgy érzem, hogy meg kell őt véh… – itt böfögök –, védeni, miközben a maga módján határozott. Soyeon is joh… Just nem nekem.

Csend. De nem sokáig, mert megszólalok:

̶     Nem emlékszem, hogy valaha szerettem-e ilyen mélyen izé… embert. Szeretem a fehle… Soyeont is, de… nem ezt. Hanem a régit. Haneul előtt.

És megint sírok. Azért, mert elvesztettem azt, akiért tényleg, halálosan odavoltam. Yoongi feláll – mert mit mondjon, mit kérdezhetne egy olyan embertől, aki részeg, aki el van veszve, aki rohadtul magányos, aki családapa és mégis megcsalta a feleségét egy olyan fiatal nővel, egy tinédzserrel, akit tényleg szeretett? Kimegy, hogy még egy kicsit egyedül hagyjon, hogy kisírhassam végre magam.

Talán öt perccel, talán negyed, talán fél órával később visszajön, újból mélyen megnéz magának, hogy minden rendben van-e velem, s mikor látja, hogy nem sírok, és a víz is elfogyott már, amit letett mellém, majd nem sokkal később a mosdó szélében kapaszkodva keresem önmagamat a tükörképemben, újból mellém jön.

̶     Én elhiszem, hogy nagyon szereted Shin Hanát, és tiszteled őt minden porcikáddal együtt, de ez előbb-utóbb, úgy is kiderült volna. És nem is igazán érdekel, hogy mi lesz ezek után… Vagyis érdekel, mert azért Hana mégis csak nálam dolgozik, másrészről pedig kicsi is… Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy remélem, azért egy kicsit kibékültök, még ha a szerelem dolog jelenlegi álláspont szerint, nem is menthető köztetek. – Magamat bámulom; a látásom egyre tisztább, csak a rengeteg víztől lesz már homályosabb. Nézem Suga elmosódott arcát a tükörképem mellett. – De neked akkor is családod van. És tudom, hogy minden ízedben gyűlölsz ott élni, abban a lakásban, és, hogy neked most Shin Hana volt az otthonod egészen idáig. Szóval szedd össze magad, és ne csak Haneul miatt, hanem a saját egészséged érdekében.

Az utolsó szavait már csak a férfimosdó ajtajából hallom. Ott hagyott egyedül magammal, a tükörképemmel. És azon agyalok, mit tehetnék az egész ellen. Elsősorban Sarangtól hogyan kérjek bocsánatot, vagy: hogyan is érthetném meg vele, hogy nem kihasználásalapon voltam vele? Aztán ott van Haneul: az óvodában lévő problémák csak a kezdeti problémák voltak. Be kellett vallanom magamnak, hogy miközben Ivory egyre közelebb és közelebb került hozzám, addig Haneul mintha távolodott volna. És ott volt Soyeon: valahogyan még távolabb kellett tőle kerülnöm: megszabadulni példának okáért a Vasárnapi Vacsorától, mialatt megtartom a rendes férfiszerepet a családon belül. És úgy kellene mindezt elérni, hogy Haneulnek se essen bántódása.

***

Amikor beérek a lakásomba, kicsit nagyobb robajjal vetem le a cipőm és a kabátom. Nagyon magamra se ismerek a szétszórtságomból, viszont nem is ijedek meg, hogy hátha valaki most lát, vagy hall meg. Most nem fog érdekelni. Már nem fontos. Már ugyanazt mondhatom, mint Sarang megismerése előtt: csak Yoongival iszogattunk. Erre meg kijöhetne  Haneul, visítva, hogy: „az a Sugar?”.

Az idegességtől és a piától (ami még valamelyest bennem maradt) valamiért írni támad kedvem, és a lábaim akarva-akaratlanul is a dolgozószoba felé irányítják a szerelemtől vérző testem. És valahogyan se perc alatt bekapcsolom a laptopomat, majd létrehozok egy új Word-ot, elrendezem a lapok kinézetét – kettes behúzások, Times New Roman betűtípus, térköz minek, és tizenegyes betűméret. Ebben a sorrendben.

Aztán valahogyan robbanásszerűen eszembe jut a cím. A következő lapra csak azt írom, ami manapság olyannyira fontos: gyors köszönetnyilvánítás egy, vagy pár embernek.

Valahogyan így néz ki az első lap: „Virágok a tüdőmben” – pont, ahogyan Haneul mondta a titkos cukrászdás reggelinknél.

És az azt következő: „Az édes kis Szerelmemnek, és Haneulnek”.