huszonnegyedik virág

huszonnegyedik virág – ted hughes

Ted Hughes kötete ott pihen az anyósülésben. Minden egyes be- és kiszállásnál kinyitom az első oldalnál, és nézem Sarang tollal írt pár sorát. „Ivory könyve, vigyázz rá!”, plusz egy aláírás, és egy elefánt-skicc. Aligha lehetne tökéletesnek mondani. Nem mintha ez baj lenne. Mert nem az. Csak ebben az egész szituációban van valami furcsa, keserédesnek mondható ebben a könyvben. Holott nem kellene, hogy legyen.

A citromkihordások között egy-egy verset elolvasok. Megnyugtatás céljából. Azt mondta, hogy szereti Ted Hughest. Ennélfogva minden versre legalább negyed órát szentelek, hogy úgy olvassam magamban, ahogyan Sarang tenné. Így olyan, mintha még egy kiskaput megnyitnék benne a tudta nélkül. Mintha még inkább megismerném.

Van ebben a könyvben még valami furcsa. A tartalomnál. Egy-egy halovány verscím aláhúzás, természetesen ceruzával. Talán Ivory ceruzája, talán másé. A kedvenceket jelölhette be az illető. És valahogyan csak Ivory-ra tudok gondolni. Hogy ez mind az ő műve. És valamiért ezen csak mosolyogni tudok, még akkor is, mikor a következő percekben elő kell vennem az adminisztrációt, és a tollal kell babrálnom.

Már vagy egy hete nem láttuk egymást. Tulajdonképpen: három és fél napja. Nem mintha akkora probléma lenne. Persze, hiányzik – hogyne hiányozna? – de túl sok minden van a fejemben, ami már kezd elbírhatatlanná válni, és csak azt érzem, hogy ez egyre inkább megöl, hogy három ember között ingázok. Próbál győzködni, hogy menjek el hozzá esténként, és az a legfőbb kifogásom erre, hogy aludnia kell. Vagy tanulni. Hogy most itt az idő bizonyítani az édesapjának, és most bizonyítson. És utána egy kicsit rossz a majdnem-zokogó hangját hallani és győzködni, hogy egy cseppet se aggódjon, majd találkozunk. Nem szeretek vele vitatkozni, és szinte minden egyes búcsúzás végén ott van a nyelvem hegyén, hogy mennyire is sajnálom, de teljesen soha nem lehetek az övé a családom miatt.

Majdnem. Mindig csak majdnem. Mert nem, nem megy, nem merem neki elmondani. Ennek ellenére: mégis, minden egyes éjszakai, álmatlan forgolódás után felhúzom a cipőimet, hogy elmegyek hozzá. A kezeimben ilyenkor telefon, majd inkább meggondolom magamat, és visszateszem a cipőmet ugyanabba a helyzetbe, nem kacsalábasan, éppen a gyerekem és a feleségem lábbelijei közé, nehogy reggel mindketten rájöjjenek, hogy igen, ez az ember, a családapa elment, vagy csak el akart menni hazulról.

Egyébiránt: ezzel álmodom. Hogy ott vagyok a ház előtt, hogy őt nézem, hogy ő engem néz, hogy egymást nézzük. Mint egy ördögi paradoxon: én várok, hátha ő kérdez rá, hátha nem nekem kell megszólalnom előbb; ő vár, hátha magamtól is nekikezdek a véget vetésnek.

Egyébként valamelyest ironikus, hogy Ted Hughes maga is csalta a feleségét, aki egyébként is totálisan más habitusú volt hozzá képest. Így nemhiába lett öngyilkos Sylvia Plath. Újfent ironikus, hogy Ted Hughes hiába jött össze a második igazival, hogyha folytatta. És valahogyan csak erre tudok gondolni, mikor elolvasom a Születésnapi levelek című, első öngyilkos feleséghez írt verseket.

A bámészkodásból egy telefonhívás ébreszt fel. Azon nyomban becsukom a kötetet; a vonalakkal átszőtt tenyerem alatt a könyv kemény borítása pihen, mialatt riadtan tekintek a telefonom kijelzőjére. Nem meglepő módon – Ivory az. Hangosan sóhajtok, nagyot nyelek, szorul a hurok a nyakam körül, mikor felveszem. A képzeletemben a szája az enyémen, a teste az enyémen. A nadrágom összeszűkül.

̶     Dolgozol? – kérdezi, köszönés nélkül.

̶     Igen, Sarangocskám.

̶     Mi ez a kicsinyítő képző a szótőhöz biggyesztve?

̶     Szebben nem is mondhattad volna, Sarangocskám – teszem hozzá az újdonsült becenevét a mondandómhoz.

Sietve rápislantok a telefonom kijelzőjére, ami még iskolaidőt mutat.

̶     Nem suliban lenne a helyed? – érdeklődöm, kicsit idegesen.

̶     Éppen ezért hívlak. Van egy lyukas órám, és már kéne egy herpesz a számra.

Mosolygok, és tudom, hogy ő is. Legutóbbi találkozásunk után azt mondta, hogy a rengeteg csókolózástól herpeszes lett a jobb felsősarka. Tudom, hogy a jobb felsősarka, hiszen ezt mondta. Még sosem láttam herpeszes ajkakkal, de imádnám, még úgy is. Aztán elkezdek nem-vigyorogni, hiszen eszembe jut, hogy be kell neki vallanom a család-dolgot. Nem bírom tovább. Megfojt. Nem tudom, hogyan mondhatnám el ezt neki.

̶     Van valami baj, Namika? – faggatózik a lehető legédesebb módon, mikor a vonal ezen oldalán nagy csend lesz.

̶     Nem, semmi. – Rázom a fejem, holott tudom, nincs is itt. – De nekem okés, látni szeretnék már végre újabb herpeszt a szádon.

És kuncog. Nekem pedig eszembe jut, mennyire szeretem.

***

Feszengve ülök előtte: ökölbe szorított, folyamatosan izzadó kezem a tanú rá, hogy a nyelvem hegyén van az, hogy „feleségem van”. Mert a „fiam” kifejezés még ímmel-ámmal elfogadható, de egyébként a másik akadályozó tényező egyáltalán nem.

Sarang egyébként menthetetlenül ugyanolyan csodálatos, mint eddig – ha nem még csodálatosabb. Megint kólát iszik, egy Lattéval, és mintha egy kicsit vékonyodott volna az arca. (A szerelemre fogja.) Jó érzés őt újra látni, néha egymás lábát simogatni az asztal alatt. Most éppen a könyvemről beszél, hogy mely részeket egyáltalán nem, vagy csak kevésbé érti, vagyis, ha nem tévedek, erről van szó, csak mert nem a szavaira, hanem az ajkaira összpontosítok. Meg a családomra.

Aztán hirtelen ez az egész jól-érzem-magam szindróma megszűnni látszik, mikor témát vált.

̶     Egyébként nem is mondtad, hogy találkoztál Hyeonmival a múltkor – az ajka bajszos lett a Lattétól. Feszült mosoly a pirosra vált arcomon. – Azt mondta, hogy a keresztfiad. Nem is beszéltél róla még soha, hogy van – csillannak fel bohókásan a szemei. – Hogy hívják? – kérdezi vigyorogva, majd a kólájába iszik.

̶     Haneulnek. – Fuldoklok. Egyszerűen rosszul érzem magam ettől a hazugságtól, olyan vaskos. – Figyelj Sarang én…

A lábamat elveszem az övétől.

Sarang kérdőn néz rám, mert nem érti. Keresztbetartott karokkal dőlök hátra a székembe, és zavarba ejtően tartom vele azt a mély intimitást a szemein keresztül.

̶     Valami baj van?

Telefoncsörgés. Az enyém. Amint meglátom rajta Soyeon nevét, kinyomom és visszadugom a zsebembe. Rosszul vagyok.

̶     Namjoon, nyugodtan vedd fel – forgatja a szemeit.

̶     De nem most akarom, valami fontosat szeretnék mon…

Telefoncsörgés.

Soyeon az, másodjára. Bosszantó ez a nő. Már majdnem nyomnám is ki, de rájövök, hogy csak vészhelyzetekben szokott ilyen gyakran hívni. Sőt. Az utolsó egy-két hónapban nem is telefonáltam vele. Most meg szinte azonnal?

Egy tizedmásodperc alatt végigfut a fejemben az, hogy vajon mi lehet az ok, amiért keres. Pénz biztosan nem: az ilyen kamatos kamatokat, meg adóbevallásokat, a hitel-kérdéseket erős nőként maga oldja meg. Én képtelen lennék annyi számösszeget a fejemben tartani, mint amennyit ő tart számon. Aztán arra gondolok, hogy biztosan ma vasárnap van, és figyelmeztetni akar a Vasárnapi Vacsorával kapcsolatban, hogy ne felejtsek el odaérni. Vagy: Soyeonnak még mindig elfelejtettem szólni (vagyis: nem volt még rá lehetőség) a fogadóóráról, ami miatt ki voltam akadva. Aztán rájövök, hogy egyikről sem lehet szó. Egyrészt azért, mert a Vasárnapi Vacsoráról Soyeon egy SMS-t hagyna; a legutóbbi esetben pedig otthon lenne ebből veszekedés. Nem pedig most.

Hebegek-habogok valamit, magam sem tudom mit. Talán bocsánatot kérek Sarangomtól, aki unott sóhajtást véve a tenyereibe veszi az arcát.

Eszméletlenül hatalmas probléma lehet a családomban. Mert Soyeon a saját és a közös dolgaink miatt soha nem hívna fel. De Haneul miatt… Haneul az egyetlenegy, olykor látható kapocs kettőnk között. Még ha ritkán, akkor is. Még ha nem is szeretjük egymást, azért Haneul mégis közös.

̶     Gyere a kórházunkba. – Sarang miatt majdnem közbeszólok, hogy nem érek most rá. Csak majdnem, mert újból megszólal: – Most. Rögtön. A „G” épületbe vagyok, második emelet, gyerekosztály. Siess!

Nem akarok hazudni.

De ez az első alkalom, mikor a családom sokkal többet jelent számomra, mint Ivory. Most hagyom először faképnél.

***

Idegesen várakozok a röntgen előtt. Haneul az anyjával együtt van abban a frusztráló helyiségben. Gyűlölöm a kórházakat egy, még fiatalkori szívműtétem miatt, és talán ezért féltem Haneult is. Már megtanultam a néhai nagyapámtól azt a szállóigét, miszerint az ember csak meghalni jár kórházakba.

Igyekszem azért nem erre gondolni. Leginkább azért, mert Haneul az ötéves korával túl fiatal a halálhoz; másrészt pedig soha, de soha senki nem halt bele még egy lehetséges csonttörésbe. Az orvos állítása szerint lehetséges, hogy vulnus contusum – fene se tudja mi az –, de nem árt, ha jobban utánanéznek a dolognak.

Néha előveszem a telefonomat. Azért, mert SMS-ek tömkelege zúdul rám, mind-mind Ivory-tól. Nem fogadott hívások, egyszavasok, kétszavasok, vagy háromszavasok, amik már kötelezően mondatba fulladnak, majd később szöveggé avanzsálódnak. És csak a telefonom kijelzőjét bámulom, mert tudom, hogy ideges, és én is az vagyok, mert nem bírom, de mit tehetnék, ha nélküle még elveszettebbnek érzem magam? Most már tényleg el akartam neki mondani. De sosem megy úgy, ahogy kéne.

Aztán kinyitódik a fehér ajtó, melyre a „SUGÁRVESZÉLY” van kiírva. Soyeon egy kicsit könnyedébben veszi az akadályokat, mint most én, de azért gondterhelt ráncok jelennek meg a homlokán. Haneul, az édes kis bogaram meg szipogva szüttyög mellette, a karját fájlalva. De már nem bőg, mint az előbb, és amint meglát, odafut hozzám. Már ölelne is meg, de amint megmozdítja a karját, az fáj neki, és inkább óvatosan az ölembe húzom egy szorongatás erejéig.

̶     Nézd apuc, mit kaptam! Matrickát! – A Zootropolisból Nick.

Mosolygok, és puszit nyomok a feje búbjára. Soyeon aztán szemeit forgatva mondja (ámbár mosolyogva), hogy az nem matricka, hanem matrica, „k” nélkül. A röntgentől egyenesen lemegyünk, vissza, a baleseti gyerek részlegére.

̶     De ugye nem fognak bent tartani? – kérdezi Haneul egyszer csak nagy szemekkel, mikor az ép kezét megfogom, és így veszi fel a szülei tempóját.

̶     Nem hiszem – feleli rá Soyeon, azért még inkább kétségbeesetten.

Percek múltán újból lent leszünk a balesetin, persze kicsit több kalanddal a kelleténél. Mindketten tudjuk, hogy most Soyeon nem csak haragszik, és nem csak nem szeret minket, hanem próbál letagadni minket – főleg az idióta férjét, mikor a lökött öt éves gyerekével röfög a liftben, még vagy három, ismeretlen ember mellett, akik még Haneult ímmel-ámmal elviselték, de ezt a felnőttet már kevésbé. A kalandos utazásunk második pontja az, hogy szerzünk egy tolószéket: Haneul rémesen színészkedi el a hattyúhalálát, gőze sincs, hogyan lehet egy rossz kezet jónak feltüntetni, illetve hogyan lehet egy nem fájó lábat mégis fájlalni. Aztán ránk pisszegnek, hogy igazán befejezhetnénk (főleg Soyeon támogatja ezt az ötletet), majd nem sokkal később behívják Haneult.

A kórház vele nem is tűnik olyan rémesnek, mint az ember gondolná.

Most már egy másik doktor van velünk. Nálam nem sokkal idősebb, fekete, hátranyalt hajú fickó. A köpenye majdhogynem bokáig ér, és habár az öltözéke merészen bohókás és vicces, az, hogy jobban ki van vasalva az én ünnepi hanbokomnál, komolyságot éreztet. A szemüvegét éppen a fehér köpenyébe törli. Elfelejtem leolvasni a nevét a tábláról.

̶     Te vagy Haneul, igaz? – A doktor úr úgy kérdezi, hogy csak a szemüvegtörlés közben félig-meddig néz rá a fiamra. Haneul elbizonytalanodva bólint.

̶     Lehet tudni, mi a baja doktor úr? – kérdezi Soyeon a kezeit szorongatva.

̶     Zöldgally törésnek tűnik.

Haneul csodálkozva mered a karjára.

̶     De hát… nem is gally!

A felnőttek kiröhögik a szabadelvű ötévest. Beletúrok a kócos hajába. Haneul vérig van sértve, hogy hogyan kacaghattuk ki ennyire.

̶     Gyere, elmagyarázom mi ez – hívja magához az orvos Haneult.

Az előző doktor úr egyáltalán nem tegezte a fiunkat, viszont most teljesen más a helyzet. Haneul vonakodva odabattyog hozzá, a monitoron lévő röntgenképet vizslatja, nagy, kikerekedett szemekkel. Soyeon is hallgat, hogy ő is hallja a zöldgally törés hogyanlétét.

̶     A zöldgally törés általában gyermekeknél fordul elő – mondja a szakember. – Az az igazi jellegzetessége, hogy a csont eltörik, de a csonthártya mégsem. Ezt nem teljes törésnek is nevezzük, vagyis ez csak részleges törés.

̶     És most mi lesz? – kérdezi Haneul.

Ebben a pillanatban pedig kopog valaki. A férfi akarva-akaratlanul is elmosolyodik, egy pillanatra leveszi a szemét a röntgenképről, rám, majd Soyeonra tekint.

̶     Ne haragudjanak, de ez a gyerekem lesz.

Az orvos kinyitja az ajtót, és a lány köszönti. Aztán egymásra nézünk, és Haneul is ránéz. Soyeon is őt figyeli.

Viszont Shin Hana: ő csak engem, csak engem bámul. És majdnem sír.