huszonhatodik virág

huszonhatodik virág – szőke

Alig aludtam az éjszaka, és másnaposan az embert eléggé frusztrálja az, hogy az öt éves gyereke csak mosolyogva pásztázza müzlis szájjal az apja arcát, míg az anyja inkább rászól, hogy: „fiam, kérlek, ne édesapádban gyönyörködj, hanem a reggelidet edd!”. A szokásos reggelek: zoknikeresés, szénszarvasok, megfojtanám-Soyeont-egy-kanál-vízben érzés, ami szerintem életem végéig nem fog elmúlni, és az, hogy a kisfiam puha orcáját tanulmányozván  nem az jut eszembe, hogy milyen szép – hanem az, hogy kitől lehet.

Igyekszem különbségeket keresni köztünk. Ezt azért csinálom, mert ha még sincs köztünk annyi hasonlóság, ami kellene, hogy legyen, inkább Soyeonra fogom, hogy megcsalt, félrelépett, ennyi volt, utálnám őt, a gyerekemért meg rohadtul fájna a szívem, de egy ok lehetne az, hogy visszaszerezzem Sarangot.

Undorító vagyok, hogy a saját fiamban keresve a negatív dolgokat akarok megszabadulni Soyeontól – mondom magamnak, aztán el is megy az étvágyam az öngyűlölettől. Nem szabad átesnem a ló túloldalára – teszem hozzá magamban.

Mielőtt elindulnánk az oviban, küldök Ivnek egy üzenetet a következővel: „kérlek, hadd magyarázzam meg.”

De ezt is nehezen küldöm el.

A napi rutinhoz hozzátartozik az, hogy elviszem Soyeont és Haneult kocsival. Egy-egy érdekpuszi az arcomra, majd egy-egy szeretetpuszi Haneultől. Majd konstatálom magamban, hogy mekkora fasz vagyok, meg őrült, meg egy hülye buzi, hogy Haneulre rámerek fogni ilyeneket, hogy nem a saját fiam. Annyira ki vagyok akadva, magamtól, az igazságtól és a hazugságtól is, hogy nem sok hiányzik ahhoz, hogy elkezdjek sírni az óvodából kifelé jövet. Egyedül az akadályoz meg, hogy Haewon toppan be Sowonnal, aki Haneulhoz hasonlóan az ujját szopja – jobbjában pedig ott a szénszarvas, amit Haneul adott neki.

Mindketten meglepődünk. Nem bírom levenni a szemem Haewon tejföl szőke hajáról, karcsú, pompás és formás testéről sem. Gyengéden rángatja kishúga kezét, aki pedig sietősen szedegeti a tappancsait, ugyanakkor egyből, mikor meglát, tágabbra nyílnak a szemei, és megtorpan. Aztán egy csábos mosoly a részéről, és elmegy mellettem. Már mennék kifelé, mikor a hátam mögött megszólít.

̶     Utána beszélhetnénk? – És én akarva-akaratlanul is, bólintok.

***

Egy valamit megtanultam az élettől, mégpedig azt, hogy a múlt megismétli önmagát, és ezt gyakran is teszi. Haewon megköszöni a cukormentes kóláját, amit úgy hoznak ki neki – erre összerándul a gyomrom. Olyan, mintha Sarang egy részét látnám magam előtt, noha tudom, ő sosem cukormentes kólát kért. Emlékszem, mikor már egy hete beszélgettünk chaten, akkor mondta azt, hogy nem hisz a cukormentes kólákban. Szerinte ugyanolyan károsak, mint a sima kólák. Voltaképpen igaza van, ezt én is olvastam már, egyéb ismeretterjesztő internetes oldalakon.

Haewon most is igyekszik elcsábítani: elég ránéznem, és tudom, hogy ez lesz. Az a vicces, hogy a férfi ösztöneimen kívül, nem kellene másra. És van bennem annyi tartás, hogy még egyszer ne kövessem el azt a hibát, amit. Még ha Sarangért teljes szívemből odavagyok.

̶     Mizu Shin Hanával? – Először eszembe se ötlik, hogy Shin Hana az Sarang, annyira a gyomromban, illetve a torkomban lévő gombócra összpontosítok. Egy idő után Haewon felvonja a szemöldökét, a maga módján türelmetlenül várja a választ. Aztán tetőzi köztünk a hangulatot a következő szavaival: – Még nem szopott le?

̶     Nem. – Komolyan mondom neki, a lehető legridegebb hangnemben. – Csak párszor találkoztunk, és ennyi.

̶     Pedig nem úgy tűnt még pár nappal ezelőtt.

̶     Haewon, családom van.

A gyomrom újból megrándul az idegességtől, meg az egyre inkább vaskosodó hazugságoktól. Kezd már a fejem fájni tőlük, hogy Haewonnak azt mondom, családom van, Sarangba meg menthetetlenül beleszerettem. A kólára összpontosítok.

̶     Kérsz te is? – És a szájába veszi az üveg felső részét. A nadrágom meg újfent összeszűkül. Mintha évek óta nem dugtam volna már, pedig csak pár hete nem szeretkeztem senkivel sem. Nem mintha a Soyeonnal töltött, ágybéli órák olyan szeretnivalók lennének. Érzelmek nélkül dugni nem az, amire én vágyom.

̶     Kösz, nem.

̶     Mi ez a hidegség? – egyre több homlokránc jelenik meg az arcán.

̶     Semmi – a vállamat vonom. Nem tetszik, ahogyan beszél Sarangomról, meg ahogyan engem figyelembe vesz. Csak egy újabb préda vagyok. A kólát nyújtja. Vannak olyan pillanatok az életben, mikor egy nőnek hiába van szép arca és tényleg modellalakja, a tulajdonságai végett ostobának tűnt. Na, ilyen volt ő is. Számomra nem túl megnyerő. – Barátod van.

̶     Kyungjae? – visszahúzza a kólás üveget.

̶     Aham.

̶     Már nem.

̶     Hogy-hogy? – lepődök meg. Kicsit értetlen vagyok.

̶     Nem tudom – a vállát megrántja. – Talán szeretnék egy kicsit olyan szerencsés lenni, mint Shin Hana, aki elég közel férkőzött hozzád.

̶     Ezt honnan veszed?

̶     Láttalak titeket a kocsiban.

Gúnyos somolygással mered rám. Mi is történt akkor?

Aztán mintha az égbolt szakadt volna rám, úgy jövök rá. Hogy aznap az ölembe húztam és megpusziltam. Még csak nem is csókolóztunk.

̶     Részeg volt – a vállamat vonom. Ezt próbálom nyomós oknak felhozni.

̶     Kíváncsi vagyok, hogyha részegen én ülnék az öledbe, ahhoz mit szólnál.

̶     Haewon, fogd be a szád. – Nem nagyon emlékszem arra, hogy mikor beszéltem utoljára ilyen rondán egy nővel. De Haewon most túlzottan undorítóan viselkedett. – Sarang csak a barátom, semmi több. Hyeonmi szólt aznap, hogy vigyem haza, mert pocsékul van. Meg amúgy is: mit vársz egy tizenhét évestől?

Ezeket tudom okként felhozni, de bűntudatom van. Arra a kólára rápillantva pedig rájövök, hogy olyan, mintha ezt az egészet Sarang hallotta volna – mintha most fakadna ki sírásban előttem, a kóla személyében, amit most Haewon iszik. Elkap a bűntudat.

̶     Jó. Lehet, hogy igazad van. – Valamelyest megnyugszom. – Ne haragudj.

Az, amit kinézek Haewonból, az az, hogy nem hiszem, hogy neki szokott lelkiismeret-furdalása lenni. Ő egy akaratos személyiség, aki mindig is a saját javát szerette volna – ilyen szempontból pedig engem akart. Ezért kért bocsánatot, hogy ne hagyjam itt, egyedül, magára. Csak udvariasság, semmi több. Igyekszem utána megenyhülni, nem vonni magamra a figyelmet azzal, hogy megsértett ezzel engem.

A kóla kezd kiürülni Haewon üvegéből, ahogyan az udvarias bocsánatkérése után kiissza a maradékot. A gyomrom összeugrik, a szívem pedig kihagy egy, vagy még több ütemet.

̶     Min gondolkozol? – Találj ki valami őrültséget. – Mondtam, hogy bocsi.

̶     A hajadon. – Értetlenül bámul rám. – Tetszik a színe. – És itt elmosolyodik.

Én is ezt teszem. Valóban így volt: tényleg tetszett ez a szőke.

̶     Azt mondják – itt egy kicsit előrehajol, és csak pár centi az, ami elválaszt minket egymástól. Viszont hallani akarom, amit mondani akar, tehát nem hőkölök hátrébb. A szőke haja az arcunk között van. –, hogyha a férfiak változtatnak a külsejükön, akkor ők maguk is megváltoznak.

Érzem a velős pillantását magamon – talán ez az oka, hogy a szék háttámlájára dőlök, és hangosan sóhajtok. Most köntörfalazásképpen innék valamit, de tekintve, hogy nem vettem semmit, csak némán, halovány, ugyanakkor szomorkás mosollyal az arcomon tekintek Haewonra, aki végre-valahára teljesen kiissza a kólás üvegét.

***

Amikor mindenki otthon van, teljes a felfordulás. Haneul órák óta csak sír és sír, mikor meglátja az új frizurámat: a szőke tincseket, amik most ziláltan hullnak a homlokomba, mialatt Soyeon mérgesen hadonászik a mutatóujjával, hogy hogyan mertem valami természetellenessel befesteni a hajamat.

Nem akartam neki mondani, hogy a vegetáriánusság is természetellenes. A bubihaj is. A Haneulnek bemesélt és elhitetett családi harmónia – hogy ezt ő tudja és látja, hogy szét vagyunk esve. Csak hallgatom, ahogyan veszekszik velem, ahogyan arra gondolok, hogy Haneul már megnyugodna, és csak szipogna, ha Soyeon nem kiabálna velem.

Szerintem egy óra kell ahhoz, hogy helyre álljon a családi béke: Haneul már tényleg nem zokog, hanem a könnyeit törölgeti, Soyeon pedig összeszorított ajkakkal vetkőzik, öltözik át az egyik – régebben mindig szexinek tartott – hálóingjébe. Ma korábban fekszik le a kelleténél, és csak akkor tudatosul bennem, hogy ma is kanapén alszok, mikor a fejemhez vág egy párnát, meg egy ócska takarót. Haneul mindezen cselekvések szemtanúja, és én akarva-akaratlanul is elszégyellem magam.

Egy ideig csend.  A fekete hajú, kis Namjoon-és-Soyeon-képű Haneulre meredek, aki csak mereven áll a helyén, menthetetlenül is szipog, mintha meg akarna szólalni, de nem tud, nem akar. A legszívesebben bezárkóznék az irodámba, egyszerre írnék és meghalnék – vagy, akár elmehetnék Saranghoz is, aki majd sírva elzavar onnan, én pedig majd vennék egy, vagy két doboz dohányt, hogy ezzel csökkentsem Ivory szerelmének hiányát a mellkasomban. De nem teszem meg egyiket sem. Most Haneulé a kezdeményezés: arra vagyok kíváncsi, hogy kit választ: engem, vagy az anyját?

Persze, ha az utóbbit, nem fogok megsértődni. Egyszerűen csak nem tehetem meg Haneullel, hogy itt hagyja az apja is az anyja után.

̶     Anya miért mérges? – kérdezi egyszer csak, hosszú szünet után.

̶     Azért Haneul, mert befestettem a hajam.

̶     De rád dühös?

̶     Ki másra? – kérdem mosolyogva, mert előre tudom, hogy Haneul hozza majd a formáját.

̶     Hát, nem tudom.

Most jön közelebb hozzám úgy, hogy a kanapén nemes egyszerűséggel átugrik, és lecsúsztatja a kicsiny fenekét. A hátára fekszik, és a lapockái alatt a párna, amit Soyeon tökéletes kézügyességgel a kanapéra dobott. Felveszem a takarót a földről.

̶     Miért sírtál, kisember? – kérdem tőle halovány, szomorkás mosollyal.

̶     Nem fájt?

̶     A hajfestés? – Bólint, mire én csóválom a fejem.

̶     Biztos nem fájt? – Újabb fejcsóválás. – Tuti? – Még mindig fejrázás. – Ezer százalék? – És már megint. – Még a hajadnak sem?

̶     A hajamnak sem.

̶     Oké. Csak mert én ezért aggódtam. Azt hittem, hogy fáj. Azt hittem, hogy anya is a hajfestékre dühös… És ha hozzáérek a hajadhoz, akkor nem is lesz sájga a tenyerem?

Felröhögök, és nem meglepő módon, megint a fejemet rázom. Haneul ezentúl bátran, vigyorogva megkócolja a szőke tincseim, és egyszerűen magához húz, a lehető leggyerekebb módon, ahogyan csak lehet – az ölelésébe zár. Nevetünk és kavagunk, kacagunk és nevetünk, egészen addig, ameddig el nem kezdem csikizni, mert akkor Soyeon kiszól, hogy valakinek aludnia is kell.

Mindketten sóhajtunk.

̶     Menj be hozzá is. Te is mész holnap oviba. – Lekonyul a szája egy kicsit.

̶     Nem baj?

̶     Nem. Jó éjt.

Két puszi az arcomra, hosszabbnál is hosszabb ölelés, olyan, mintha eggyé olvadnánk. Aztán fut be az anyja meg az apja hálószobájába, ahol csak az anyja van, senki más.

Én meg megint egyedül, már-már magányosnak érzem magam. Még szexelhetnékem is van, csak aztán rájövök, hogy még kiverni sincs kedvem, annyira fáj szinte mindenem ettől a kimondatlantól. Rengeteg mindent elfelejtettem elmondani Sarangnak, és nem csak arról van szó most, hogy van egy családom. Hanem azt, hogy ő a mindenem.

Amikor már éppen elfeküdnék, egy üzenet jelenik meg a telefonomon, ami Kakaotalkról érkezett.

shin hana: eleget láttam ahhoz, hogy megbeszéljük. kérlek, hagyj békén.

namjoon: kérlek beszéljük meg, csak adj egy esélyt

shin hana: nam, hagyj békén

namjoon: hiányzol

namjoon: szeretlek

shin hana: az ember sok mindent tud mondani

namjoon: kérlek higgy nekem.

shin hana: el kellett volna mondanod az elején

shin hana: szóval kérlek, ne hívj, ne keress.

shin hana: különben kénytelen leszek számot cserélni

Nem írok vissza neki, és a telefont is lezárom. Halkan sírni kezdek.