huszonkilencedik virág

huszonkilencedikvirág – átváltozás

Nem tudom, hogy mi a fenének csináljuk ezt az egészet: csak azt tudom, hogy Sarang megcsókol, én is visszacsókolom, miután a nadrágot lefejtem, a bugyit is, ő nyöszörög, miközben az ujjaim a testének legdélibb pontját keresik, majd Ivory a kulcscsontomba temeti az arcát és úgy nyögdécsel. A gyomrom összerándul, ahogyan felkapom, a derekam köré kulcsolja vékony lábait és az ágy felé viszem őt, hogy mindketten függőlegesbe kerüljünk a lepedőn.

Még mindig ujjazom és a csiklóját kényeztetem, ő pedig úgy ficánkol a karjaim között, mint még soha senki; Namjoonnak szólít, ahogyan leveszi rólam a pólót, majd nemsokkal, másodpercek múltán már a fogaim segítségével a nyakát szívom ki, majd újból a nőiességével foglalatoskodom: ám most a kezeimmel bal mellét és nyelvem hegyével érintem a sikamlós hüvelyét. Ujjaival pedig a szőke hajamba akaszkodik, és csípőjét előrenyomja, a számnak. Még mindig nyöszörög, élvezi, hol azt mondja, hogy dugjam már be, hol pedig azt, hogy „neh", olyan szexis és eléggé kéjes hangon.

Mohón nézek rá, és ő is vissza rám, ám a legnagyobb meglepetésére nemes egyszerűséggel a hasára fordítom, és a fenekét kezdem simogatni. Egy hangos sikkanással érzékeli azt, ahogyan a férfiasságomat belényomom, és még hangosabbal fejezi ki az irántam érzett hirtelennyi szeretetét. A bal karommal még jobban az ágyékomhoz rántom a formás popsiját, hogy mélyebbre hatolhassak. Sarang élvezi azt, ahogyan a fenekét markolászom, azt, ahogyan a saját haja a homlokába és az arcába hull, ahogyan én élvezkedem és sóhajtozom, ahogyan Sarangnak szólítom, ahogyan továbbra is becézem. Mindketten élvezzük azt, ahogyan vékony térdkalácsa valamennyire belesüpped az ágyba, és úgy szorítom magamhoz, egyre jobban, hogy beléférkőzzek, hogy végre-valahára benne legyek, a lehető legmélyebben úgy, ahogyan senki más. Egyre és egyre inkább magamhoz húzom és szorítom, ahogyan egyik kezemmel a melleit, a másikkal pedig a csiklóját kényeztetem.

Egészen idáig nem igazán tudatosul bennem, hogy mit művelek – gőzöm sincs, hogy hogyan fajulhattam idáig, hogyha ezelőtt Ivory, vagyis Sarang, vagy Shin Hana szinte kirúgott a saját házából. Akkor döbbenek rá, hogy mi is ez az egész, mikor aki a karjaimban fekszik, elélvez, az ágyra dől, előbb hasára, majd utána a hátára, és a vékony talpával a büszkeségemmel kezd játszadozni.

Szinte kitisztulok ettől az egésztől – mitől is? Mi az anyám kínja történt, hogy megint szexeltem Soyeonnal? A bokájánál fogva közelebb húzom magamhoz, hogy inkább megkíméljem magamtól a lábszexet (ami nem lenne ellenemre ebben az állapotban, de nem tehetem meg) és inkább megcsókolom Soyeon csókoktól megduzzadt száját.

Majd egy hangosabb „bocs" kíséretében valamilyen oknál fogva felhúzok egy bokszert, azt mondom, hogy még dolgom van, majd ettől az egésztől megint elmegy a kedvem, magától az élettől, és a gyomrom felfordul még magamtól is, mialatt a valóság képei továbbra is fel-le mozognak, mintha...

Aztán eszembe jut Hoseok, akinek persze mondtam, hogy azért mentem az Északi Fénybe, hogy jól érezzem magam. Hirtelenjében dühös leszek rá, amint eszembe jut az alkoholos ital, amibe biztos, hogy tett valamit a hülyéje. Néha képes őrültségeket csinálni. Amint ezen gondolkozom, kimegyek az erkélyre, és rágyújtok – mikor Shin Hana szinte elment az orrom előtt a saját házában, akkor sírva elmentem egy dohányboltba, majd úgyszint sírva kértem cigarettát, sírva adtam pénzt, meg borravalót a dohányárusnak, majd rágyújtottam, egészen hazáig cigiztem. Utána márcsak arra emlékszem, hogy Sarangot képzeltem Soyeon orcája helyébe.

Aztán dugtunk. Nem tudom mennyit, mert csak perceknek tűnt. Abban vagyok ebben a momentumban teljesen biztos, hogy az alkohol miatt kicsit tovább bírtam a kelleténél – két óra lehetett? Vagy csak egy? Nem tudom, de kikészíthettem Soyeont, mert egészen az erkélyig hallatszik a halk zokogásom mellett a még halkabb szuszogása.

A fal mellé ülök, és az egész dobozból elszívom az utolsó szálakat, ahogyan csak Sarangra próbálok és tudok csak gondolni. Az elutasítására, a beszélgetésünkre, a hiányra, amit jogosan hagyott itt. Aztán ott van Haneul, akit meg imádok, és Soyeon is, akit persze most csak úgy megdugtam, és azt is tudom, hogy iránta nem érzek semmit.

Csak mindig ott van az a kétségbeesés, amit nem tudok hová tenni magamban. Ettől a kétségbeeséstől érzem magamat annyira elveszettnek, hogy azt sem tudom, hol van az az én, akinek itt kellene lennie. Szerintem az egész épület reng a zokogásomtól. Hogy ez a harminchat éves férfi gyerekként ül itt, a lakás erkélyén, és, hogy nem találja az otthonát, mert az otthon nem képes visszafogadni őt.

***

– De esküszöl arra, hogy tényleg nem fájt a hajadnak?

–  Haneul, mondtam már – egyre türelmetlenebbül mosolygok rá. –, nem fájt.

–  Oké. Kicsit aggódok érte.

Haneul a kezében szorongatja az úgy kapott plüss jegesmedvét, ami a Medvetesók Jegesét ábrázolja, az egyik kedvenc karakterét. Igazándiból neki a szörny, Charlie a kedvence, de belőle nem volt plüss, így maradtam Jegesnél, akit a legjobban szeret a macik közül. Két napja már nincsen szénszarvas, mert az óvodai foglalkozáson egy mesedélután alkalmával teljesen rákapott a Medvetesókra.

–  Anya akkor ma nem lesz otthon?

–  Nem.

–  Ennyire megutálta a hajadat?

– Nem.

–  Akkor?

–  Elment Hwarinhoz.

–  Pizsipartit tartanak, mint mi az oviban?

– Igen, valami olyasmit.

–  Akkor mi is tartunk pasis pizsipartit?

–  Lehet róla szó.

Haneul érzékeli rajtam a boldogtalanságom, szóval az oviból hazamenet az út további részén inkább nem szólal meg, hanem csak csöndben az ujját szopja, vagy pedig Jegest, az új plüssöt szorítja magához. A visszapillantó tükörből rápislantok, és nézem a tanácstalan pofiját. Azt, ahogyan az ujjait, a kis kezét nézi.

– Otthon társasozhatnánk – én mondom most ezt neki, mert bűntudatom támad amiatt, hogy ilyen taplón viselkedtem vele.

–  Tényleg?

– Igen! Építhetnénk bunkit, legózhatnánk, megnézhetnénk pár Medvetesó részt, meg társasozhatunk. Na, mit szólsz hozzá?

És a visszapillantó tükörből csak azt látom, hogy Haneul mennyire vigyorog, mennyire szopja az ujját és mennyire bólogat.

***

–  Apa! Mondtam már, hogy oda elég lesz öt könyv!

Én ragaszkodtam a hathoz, de most Haneul a lábujjhegyére állva veszi el onnan a legfelsőt – a takaró pedig majdhogynem kicsúszik az öt könyv közül, amint próbálja sok vaskos mesekönyv odatapasztani a pulthoz a vékony takarót. Már csak ennek kellene következnie, ez lenne az utolsó lépés, hogy a takaró kifeszüljön a pult egy-egy végénél és a széknél. A szék és a pult közti réseket pedig nagyobb kartondobozokkal zártuk le, egyetlenegy kinyitható ajtót „szejeltünk fel". A „közös lakásban" nincs más, mint a laptop, már beidőzítve annál a Medvetesók résznél, amit még Haneul nem látott; takaró, és párnák, amikre fekhetünk; a laptop töltője, elemózsia és „tábori nasi"; és egy kis zsebelemes olvasó lámpa egy megmaradt, ám kisebb cipős dobozban. És már kora este magunkra húztuk a pizsamát. Elterveztük, mi ketten, férfiak, hogy legyen bármi, érkezzen haza Soyeon bármikor, akár hajnalban, hadd lássa ezt az étkező és konyhai kuplerájt, de mi akkor is itt alszunk.

– Látod? – kinyitja az egyik fejezetnél. – Ebből olvasni fogsz nekem, lefekvés előtt. Nem tehetjük oda!

– És ha most odatesszük, aztán majd elvesszük onnan, lefekvés előtt?

Haneul az ép kezébe veszi a könyvet, nagyokat sóhajtozik, majd bólint, és visszaadja, mert neki nincs szíve a könyvek tetejére tenni.

Majd mindketten a bunki alá bújunk. Haneul szinte rám fekszik, a lábam pedig kilóg a szék „ablaka" alatt, de nem mondom neki, tudom, elkezdene rendezgetni, hogy az apja lába menedékben legyen a rengeteg képzeletbeli bomba, meg a képzeletbeli szörnyeteg elől; meg amúgy is: kisgyerek még, ez a kis bunki meg – ahogyan bebújtunk ide – neki biztos vagyok benne, hogy minden, csak nem kicsi, még akkor is, ha az apjában kapaszkodik.

Az elmúlt napokban a kicsit megnagyobbodott sörhasamra fektetem a laptopomat, és megnyitom a Medvetesók aktuális részénél. Mivel Haneulnek Jeges a kedvence, ezért két Jeges részt nézünk egyfolytában. Ő Yurival együtt mondja az aktuális rész szövegét, én pedig a chipset középre emelve akarva-akaratlanul is Sarangra gondolok, meg arra a Hyeonmis beszélgetésre, ami másnap lezajlott köztünk, tulajdonképpen arról, hogy ne legyek türelmetlen, és várjam meg Hanát. Nem akartam neki mondani, hogy Ivory-t egyáltalán nem érdeklem, és most már ezt is tudom, és tisztában vagyok vele.

Csak némán, majdnem zokogva bólogattam, miközben a feleségem azt a magas sarkút vette fel, amit Hwarinnal együtt vásárolt, mit sem tudva arról, hogy Hyeonmi éppen az ex-szeretőm hogylétéről adott felvilágosítást: nem tudja milyen kép van Shin Hanánál, és abban sem biztos, hogy kidobta-e, vagy sem. Mindenesetre már nem sír annyit, mint régen.

Aztán egyszer csak arra eszmélek fel, hogy másodszorra kezdünk bele a „Yuri és a medve" című részbe a „Jeges éjszakák" után, és Haneul horkolását vélem meghallani magam mellett. Haneul szuszogása mellett pedig újból és újból reményt lel a szívem, hogy még, utoljára, talán mégis beszélhetnék vele.

Talán még van esély arra, hogy bocsánatot kérjek tőle, személyesen is – csak erre bírok gondolni, mikor elmenekülök Haneul kicsi karjaiból, a nappali felé, hogy újból felvegyem a napi ruhámat.

***

Fél Szöult átutazva, azon gondolkodom, vajon mit is mondhatnék, azon kívül, hogy szeretem, és azon kívül, hogy haragudna is rám. Igaz, a harag részét megértem, teljesen, de fáj, nagyon, hogy nem tudok vele beszélni erről. Hogy nem tudom neki elmondani, mit jelent nekem ő, a feleségem, Haneul. Hogy nekem ő az egész mindenség, nem pedig a feleségem.

Nem tudom, hogy mennyi idő kell, hogy odaérjek az Északi fényhez, de biztos vagyok benne, hogy nem csak az a szokásos negyed-fél óra, hanem kicsit több. Egy verssel akarom lenyűgözni őt, vagyis, pontosabban szólva, jó lenne, ha újból a bizalmába férkőzhetnék. Egyetlenegy utolsó próba. Ha most nem, akkor feladom. Akkor nincs értelme beszélgetést kérni, ha nem fog meghallgatni. Annyi esélyt próbálok adni magamnak, feleslegesen – vagyis: kettőnknek – de ő nem tud, ami érthető. Hogy tudna, hogyan bízhatna egy olyanban, aki átvágta őt?

Mielőtt az Északi fénybe lépnék, többször is kifújom magam, többször elismétlem a verset angolul, az anyanyelvén, amit szeret, majd belépek. Igyekszem nem nagy hűhót csapni a belépésemmel, de többen rám figyelnek, még a hirtelen tátott szájjal előttem álló Min Yoongi is, aki nem szól semmit sem Shin Hanának, hogy megjöttem, inkább csak Hoseoknak tölt még egy sört, aki sötét szemekkel vizslatja Shin Hana alsó végtagjait.

Leülök Hoseok mellé, és ahelyett, hogy társulnék Sarang bámulásába, inkább csak az ujjaimmal kocogtatom a pultot, és várok, hátha hátra néz a munka közben. Suga a torkát köszörüli, megböki Sarangot, aki persze folyamatosan visszabeszél Yoonginak, hogy fejezze be.

Aztán megfordul, és találkozik a tekintetünk. Én rá nézek, ő rám, mind a ketten, egymásra, jó hosszan. Nem tudom, mit szólhatnék, vagy mondhatnék, de Yoongi egy kicsit meglöki Hanát a vállával, így közelebb esik hozzám. A száján egy rosszalló fintor, majd megremegnek az ajkai. Az előbbi Yoongi, az utóbbi pedig miattam.

– Mit... keresel itt? – Egy nagy sóhaj a részéről, beszívja a tüdejébe a levegőt, majd kiszívja. Alig áll meg a lábán.

– A barátom kocsmája – mondom neki, le nem véve a pillantásom a fekete csőnadrágról. Az jár az eszemben, hogy milyen észbontó volt még régebben ribancharisnyában. Hogy mennyire szerettem volna most is megérinteni, a lábát, a mindenét, a lelkét is. – Egy K.O-t.

– Felejtsd el – vág vissza, a lehető legszemtelenebb módon.

– Shin Hana! – néz rá rosszallóan Yoongi. – Mindegyik vendéget ki kell szolgálnod.

– Suga! – szól rá idegesen, aztán elharapja a mondandója végét, mint aki tudná, hogy mi lesz vele, ha visszabeszél. – Jó. Oké, megcsinálom.

Aztán nem emeli rám egyszer sem a pillantását, mintha holmi leprás lennék: a kezei folyamatosan járnak, csinálja nekem a kért italt. Aztán, mikor végez, flegmán felém tolja az alkoholt, ezzel jelezve, hogy mennyire nem kíváncsi a társaságmra. Csakhogy megfogom a csuklóját, erőteljesen tartom, szorítom a markomban, egészen addig, ameddig az aranyos, őzikebarna tekintete el nem lágyul a pillantásomtól.

Itt már én is állok, és a térdeim is megremegnek, ahogyan a csuklóját szorítom. Érzem Hoseok tekintetét magamon, hogy mennyire értetlen. Aztán valahogy csak úgy kicsúsznak az angol szavak a számból:

–Rossz voltam, de te azt mondtad, hogy jó vagyok – nézem a reakcióját. Ha ezzel nem tudom egy kicsit se megnyerni, akkor nincs miért küzdenem. – Csúf, de te gyönyörűnek találtál. – A szemébe könyek szöknek. – Mindig végig hallgattad, amit mondtam – Látom rajta, hogy a karját ki akarja erőszakolni a szorításomból, most már végleg. – Halandóból így lettem halhatatlan.

Még egy ideig nézem a reakióját, azt, ahogyan egy kicsit megijed – mint ahogyan egy őzike tenné, amikor a vad fogságába kerül –, majd engedem a csuklóját, hadd menjen. Hallom a zokogását visszhangozni, magamon érzem Hoseok számonkérő tekintetét, miközben némán pislogok Sarang után. Min Yoongi értetlenül bámul rám, és elindul a lány után, aki valahol keservesen sírhat. Magam is megepődök a gesztusán.

Talán itt lenne az ideje feladni – talán végérvényesen. Már nem kellene ezt az egészet nyögni, ilyen erőltetetten. Várok pár percet még azért Sarangra – szeretnék abba bízni, hogy lehet még valami, hogy nem veszítettem el teljesen, de ahogyan az idő telik, rá kell döbbennem arra, hogy mégis így lehet. Már nem vagyok elég fontos. Vagy ha mégis, joggal teszi azt, hogy nem szeretne kötődni. Én is ezt tenném. Fájna, sajogna minden belsőszervem az egész fránya szerelem miatt.

Hoseok az, aki továbbra is értetlenül méreget engem, kissé talán féltékenyen. Egyből legurítom a híres-neves K.O-t, amit legelőször rendeltem tőle, megismerkedésünk napján – az ízek aránya még mindig pocsék, de imádom, csak azért, mert Sarang készítette.

Nem sokkal később pedig, távozom, tudván azt, hogy az utolsó próbálkozásom is felejtésre méltó és értelmetlen.