huszonnyolcadik virág

huszonnyolcadikvirág – hasoo

Több napnyi várakozás után még mindig nem történik semmi: Soyeon utálja a szőke hajamat, Haneul haragszik egy kicsit még a „sájga" hajfestékre, Hyeonminak folyamatosan beszélnie kell a fejemmel, nehogy valami őrültséget csináljak Ivory-val kapcsolatban – mert Ivory nincs felkészülve arra, hogy velem beszéljen. Mindeközben minden negyedik órában nézem a Kakaotalkot, az SMS-eimet, hátha csak egy tévedés lehet – rossz a wifi-jelszó, rossz a wifi kapcsolat, és csak emiatt nem érkezett üzenet tőle, de minden egyes ilyen alkalomkor csalódnom kell. Mert Sarang nem ír semmit. Nem küld orrhangzatos hangüzenetet. Gőzöm sincs, hogy hiányzom-e neki. Hogy valóban fontos volt-e neki ez az egész. Az az egyetlenegy kapaszkodóm – mert másban kapaszkodni nem lehet, képtelenség, hogy talán egy idő után ő is rájön, hogy az a Namjoon, aki ott, előtte voltam, egyedül, az csak egy valamiben hazudott, és az a család kérdése volt.

Ahogyan telt-múlt az idő, a napok, lassan már egy egész hét, Sarang hiánya újból és újból felértékelődött, volt, hogy egyszer jobban, mint a máskor, és úgy éreztem néha, hogy az óvodába menet ott szed szét ez a szerelemhiátus. Hogy volt valaki, akit szerethettem volna, egy csodálatosabbnál csodálatosabb lehetőség, és mégsem éltem vele úgy, ahogyan kellett volna, vagy megengedhettem volna, hogy éljek vele.

Több napnyi várakozás, türelem után a türelmetlenség győz: eszméletlen idióta módon most ott állok a hatalmas ház előtt, abban reménykedve, hogy nincsenek itthon a munkamániás szülők. A lámpa egyetlenegy helyen ég – nem tudom igazán, hogy miért, meg hogy melyik szobából, de ha nem tévedek (és ha magam elé képzelem azt, amikor ott voltam Shin Hana szobájában), akkor az a lámpa az ő helyiségében van.

Aztán jön egy elég jómódú, fekete autó, sötétített ablakokkal. Három srác ül benne, fiatalok. Az egyik kezet fog a másik kettővel, és az az egyik aztán kimászik. Nem ismerem az illetőt, de mielőtt elmenne ez a kocsi – gondolom a barátai lehettek azok –, az az „egyik" rácsap a járműre, és hangosan felröhög. A dülöngélő járásából csak arra tudok következtetni, hogy a fiatal, jól kinéző férfi eleget ivott. A srác talán egyetemistakorú lehet, magas, talán fél fejjel magasabb nálam, arcába lógó, félhosszú haj, pelyhedző borosta. Az arca pedig felettébb ismerős, mintha láttam volna már valahol.

Egy ideig a másikat nézzük, majd röhögve csapja a kezét az enyémbe, és én is igyekszem feloldódva röhögni, ügyelve arra, hogy Sarang könyve nehogy kiessen a kezemből és kiessen a könyvből az a fotó, amit belebiggyesztettem. Nem szólok semmit, vagyis: mondanám a nevem, de csak némán nézem a fiatal pasast, aki Shin Hanáék lakása felé indul.

„A bátyusom most gyakran nincs itthon", itt pedig végig mosolygott, egyenesen rám, miközben az arca közel volt az enyémhez. Majd hozzátette: „Tudod, ő eltervezte, hogy apu nyomdokaiba lép, és híres sebész lesz, de eközben meg folyton bulizik."

Ezért bámulom azt nagy szemekkel, ahogyan valahonnan és valahogyan kirángatja a lakáskulcsot a zsebe mélyéből, az ajtót pedig nemes egyszerűséggel kinyitja. Én meg nem merem a számat kinyitni, mert teljes egészében felötlik minden egyes olyan itt töltött pillanat, amit együtt töltöttünk. Nem mintha olyan sokat jártam volna itt – valóban: túl keveset. Ennek ellenére mégis több volt annál, mint egy-pár kellemes óra. Hana bátyja, akinek gőzöm sincs, hogy mi a neve, most felhúzott szemöldökkel bámul rám.

– Jössz? – Most én vagyok az, aki értetlenkedik. – Tesa, vedd úgy, hogy meghívlak. – És újból röhög.

Én csak tétován állok – néha olyan, mintha az ajtó felé közelednék, de aztán meggondolom magam, és arra jutok, hogy a legjobb lehet, hogy a menekülés lenne. Elvégre ég az a lámpa, Iv szobájában. Bármikor lejöhet, bármikor megláthat, ez pedig egyenlő lenne egy öngyilkossággal, vagy pedig azzal, hogy kellemetlenséget okozok neki és magamnak is. Vagy kitessékkel, ő meg kifakad a bátyusának. Hiszen ahogyan ő beszél róla, biztosan több mint egy szimpla báty. Akkor nem bátyus lenne a másik szájából.

De azért mégis megindulok. Egyrészről azért, mert látni akarom – több mint látni –, másrészről kíváncsi vagyok a véleményére. A másik indok az, hogy a könyv, ami az övé, a saját kézírásával, az még nálam van. Így keveredek be egy tágas konyhába, melyből most a báty – mint kiderült, Hwang Hasoo – egy elég márkás borért megy ki, a spejzba. Feszengve nézek körül: a helyiség még mindig túlságosan is üresnek hat, annyira nagy és hatalmas. Soyeonnal, még mikor nem volt Haneul, sokat főzőcskéztünk: de sosem egy ilyen tágas konyhában.

És akkor most jön az a kérdés, hogy de hát egy híres írónak sok pénze kell, hogy legyen. De egy író és orvos közti fizetés között különbség van; másik, hogy az ember rengeteg mindent képes feladni a családért és a több költekezésért csak Haneul miatt. Vagy a mindig elégedetlenkedő feleség miatt.

Hasoo egy valóban márkás borral érkezik. Nincs merszem benézni, hogy mégis mennyi ilyen lehet, mert hangosan becsapja az ajtót egy talán még hangosabb „hupsz" kíséretében, meg a figyelmemet elvonja az, ahogyan a bor francia nevét leolvasom.

–  Hm... – mondja, mialatt dülöngélve elővesz két pezsgős poharat az üvegszekrényből. – Szóval, Kim Namjoon... Ismerős. Nagyon ismerős, tesó.

–  Író vagyok.

Itt még inkább felvonja a szemöldökét, majd elmosolyodik a maga jellegzetes részeg módján.

–    Ah, akkor ja, gondoltam, hogy valami ilyesmi. Nem igen szeretem a könyveket amúgy – Hasoo felkuncog. – Nincs is nagyon időm olvasni az egyetem miatt, tudod... A húgom nagyon csipáz téged amúgy, tőle ismertem fel a neved, vagymi.

„A húgom". Sarang ritkán mesélt Hasooról. Valójában soha nem beszélt róla, gőzöm sincs, hogy miért, sosem kérdeztem rá; nem igazán tartottam fontosnak. Egy kicsit mindig is azt hittem, hogy nem igazán szereti Hasoot, de rá talán mégsem így van. Hiszen az, hogy „bátyus", meg „hugi", tiszteletről árulkodnak.

–  Idősnek tűnsz.

–  A negyvenhez közelebb.

–   Baszki. – Most már az arcáról lefagy az a Hasoo-s, felolfalas somolygás. – Baszki. Ne hari. Baszki, tiszta tapló vagyok, hogy tegezlek, baszki.

De csak legyintek.

–  Nincs bajom az alkalmazkodással.

És megint csak mosolyog, de inkább megkönnyebbülten, mint máshogy. Lajhárlassúságú és még mindig dülöngélő mozdulatokkal vesz elő két boros poharat, míg én a konyhapultra teszem Sarang verses kötetét.

–  Még nem láttalak ezen a környéken – a nyelve két helyen botlik meg.

Én meg valahol mélyen megrendülök, mert fönt ajtónyitódás és csukódás hallatszik, léptek, és az egyetlen, akihez ezt kötni tudom, az nem más, mint Ivory. Aztán gondolom, a vécébe igyekszik, mert újabb ajtó kinyitás és csukódás, a gyomrom megremeg, ahogyan Hasoo kérdőn pislant rám, majd még inkább értetlenül bambul, én meg hallgatom, ahogyan Ivory fent lehúzza a vécét, aztán folyik a csapból a víz, a nadrág összeszűkül, két ok miatt is: Ivory hideg és izzadságtól nyirkos tenyere a testem legintimebb pontján, vagy pedig már csak a csókja a számon.

–   Csak... izé... sétálgattam.

–  Ülj csak le, na – annyira tüsténkedik a két borral a kezében, hogy én az étkezőben leülök, ő meg majdnem a csempére lötyögteti a bort. – Eléggé eltűnődve néztél a házunkra.

–  Ja, nem, izé, csak szép, meg ilyenek – és itt a tarkómat vakarom, miközben koccintunk. Én előbb csak ízlelgetem a hazugságom a borral együtt, mikor apró talpka csattogását vélem hallani.

Az üveg távolodik a számtól, mikor a lépcsőn lefelé egyre közelebbről hallgatom a lábak halk neszét. Hasoo pedig egyből kiissza a bort, és belekezd abba, hogy hogyan ízlik ez a bor, amit egyébként Franciaországból, a borok országából rendelt, majd észreveszi a nekem csak vállamig érő, aprócska Ivory-t – aki tág szemekkel bámul rám, egészen meglepetten, vörös, kisírt íriszekkel, és most is megremeg a szája sarka, amit később eltüntet a bátyja pólójába, mikor megölelik egymást.

Tudtam, hogy csak fogadott testvérek, de túl irigy vagyok ebben a pillanatban Hasoo-ra, aki az egészből persze mit sem sejt.

–  Menj fel!

–  De itt van most egy vendég ööööh – aztán Hasoo kétkedve rám pillant –, bocsesz, de hogyan is hívnak?

–   Kim...

–  Bátyus, holnap lesz egy zh-d, ne kelljen rád szólnom megint.

–   Ó, a picsába, baszki, tényleg – mondja Hasoo, teljesen elfeledkezve rólam, a borról, a buliról, és szinte fut is felfelé.

Aztán csak mi vagyunk ott, ketten. Nem tudom, melyikünknek remeg jobban a lába, vagy melyikünknek remeg jobban szinte minden egyes porcikája. Ebben a momentumban csak abban vagyok teljesen biztos, hogy Sarang kicsit sértetten néz rám (megértem), szomorúan (megértem), dühösen (megértem) – mintha minden egye spillantásával azt akarná sugározni, hogy mennyire nem akar látni. Félreértés ne essék: ezt is megértem.

–  Visszahoztam a könyved.

Egy ideig egészen értetlenül bámul rám, majd mintha rájönne arra, hogy mit művel: elkapja a szembogarát az én orcámról, hogy arrafele nézzen, amerre biccentek. A pulton méregeti a könyvet egy hosszú ideig, Ted Hughes válogatásai címet a borítón. A karját simogatja, és én tudom, hogy azon gondolkozik ebben a pillanatban, hogy hogyan utasítsa vissza a könyvet, meg engem, vagy engem ebből a házból, de én csak meg akarom neki magyarázni őszintén azt, hogy bizonyos esetekben a megcsalás nem megcsalás, vagyis, annak tűnik első látásra, de el akartam neki mondani akkor is, már napok óta, hogy szerintem őt csalom Soyeonnal. Félek kimondani, mintha a szavak lekúsznának a torkomon, ahogyan továbbra is őt figyelem: később átkarolja magát, a padlót nézegeti, próbálkozik nem sírni, és még jobban próbálkozik túllépni rajtam.

Szerintem mind kettőnk tudja, hogy nem ezért jöttem. Lehet, hogy ő jobban, mint én. Ebben azért vagyok biztos, mert ha valóban menni akarnék, ha valóban csak ennyit akarnék, már rég elindultam volna.

–  Ami történt...

–  Nem vagyok kíváncsi a magyarázkodásodra – köt belém, most már dühösebben a kelleténél. – Gyűlöllek.

–  Hiányzol.

– Ne hazudj – újból elkapja a pillantását.

–  El akartam mondani.

–  Nem. Mind a ketten jól tudjuk, nem akartál róla beszélni. Soha nem akartál erről mesélni. És én nem akarok erről veled beszélgetni – és itt már zokog, egészen hangosan, és nekem akarva-akaratlanul is fáj, hogy ezt látom. Hogy egyáltalán nem is érhetek hozzá.

–  Csak szeretném, ha megértenél... Hogy ez az egész nekem is fontos volt.

– Ez? Fontos? Pont neked? Ne röhögtess már, Kim Namjoon. – A tenyerével törölgeti a könnyeit. – Ne nézz hülyének, bassza meg. Nem akarok én lenni a második.

–  El akartam mondani, még aznap. Kérlek, Sarang, értsél meg, könyörgöm.

–  Ne mondd ezt, hogy „Sarang". Nem az idióta játékbabád vagyok, vedd már észre.

Farkas szemet nézünk a másikkal. Én a megbocsájtásáért esedezem, ő pedig azért, hogy menjek el már a fenébe. Teljesen megértem, hogy miért viselkedik velem úgy, ahogy. Folyton az jár a fejemben, hogy mennyire magamhoz akarom húzni, hogy mennyire is akarok vele szeretkezni, mennyire el akarom neki mondani, hogy milyen fontos nekem.

–  Ha nem lennél fontos, akkor...

–  Menj el. – A számat nyitom. – Menj el. – Megint. – Ha nem mész el, hívom a rendőrséget. Akkor is, ha továbbra is zaklatni mersz.

Itt felemeli a könyvet, amiből nemes egyszerűséggel kicsúszik egy fotó. A közös képünk. Nem a miénk, ami az enyém, meg Ivory-é, hanem az, amin csak ketten vagyunk rajta: én, meg Haneul. Persze, Iv egyből felveszi a földről és egészen addig nézegeti, ameddig rá nem döbben az arcokról – az, hogy Haneul arca hasonlít az enyémre, hogy az én, meg a fiam vagyunk. Ketten, ahogyan Haneul még fiatalka, talán három éves. Ha jól emlékszem, ez a születésnapján készült, és itt erőteljesen kapaszkodik az apjába. Itt még talán fülig szerelmes voltam a feleségembe.

Aztán Sarang arcán végig megy valami, amit nem tudok hová tenni. Talán még inkább kétségbeesettebbé válik, talán valamennyire elfogadóbb: aztán az a kép, ami nekem az egyik legfontosabb, később a mellkasomról a padlóra pattan.

–  Dugd fel magadba az egész pereputtyod.

És felviharzik.

És én meg tudom, hogy nem futhatok fel utána, csak azt a képet pásztázom a földön, amin én és Haneul vagyok rajta. Nem sokkal később felemelem a padlóról, majd a pultra helyezem. Tudom, hogy majd reggel, ha kérdőre vonják Sarangot, hazudni fog, azt mondja, ez csak egy könyvjelző volt annak, akinek kölcsön adta a könyvet.

Nem azért adtam oda neki, hogy rosszabb legyen mindez Hanának. Hanem azért, hogy rájöjjön, Haneul mennyire fontos nekem. A pereputtyból csak Haneul. Nem Soyeon. Csak ő.

Meg Sarang.