második virág

második virág – haneul és a szex

Másnap reggel fáradtan ébredezem Soyeon szólongatására. A pólómat simogatja a vállamnál, és csak udvariasságból nem mondom neki azt, hogy fejezd már be. Pedig a nyelvem hegyén van

Ő öltözik fel előbb: nem is nézek oda a meztelen testére, tudom, hiszen minden egyes pontját tisztán ismerem, már régóta. Így is magam elé képzelem az alakját, miközben elkezdem lecserélni a pizsamámat. Folyton-folyvást egy fáradt sóhaj szakad fel a tüdőmből. Soyeon magas, a koreai nők méretével ellentétben. Majdhogynem a felső ajkamig felér. A szülés után, a szabadságában naponta egyszer evett, hogy visszanyerje a régi alakját – egyedül a mellei lettek nagyobbak a szülés, illetve a szoptatás miatt.

̶     Felkelted? – kérdi halkan, ő is fáradtan, egy ásítás kellős közepette. Csak egy bólintásra futja tőlem, de aztán hozzáteszem:

̶     Majd fél óra múlva. Szüksége van az alvásra.

Megvonja a vállát. Amióta Haneul megszületett, azóta mind a ketten más-más véleményen voltunk. Soyeon a kezdetektől fogva szerette volna irányítani Haneult. Megmondani mit csináljon, megmondani mit egyen; azonban én azt akartam, hogy a saját gyermekem a saját útján fejlődjön tovább. Ez az ő élete, és neki kell megtapasztalni a dolgokat.

Nem csak ebben eltérő a véleményünk: külön kasszánk van, már négy éve. Emiatt egy kicsit – vagy nagyon? – nehéz megoldani az olyan pénzügyi dolgokat, mint például a csekkek befizetése.

A rengeteg nézeteltérésünk (nemcsak Haneul-témában, hanem másban is) miatt, szinte mindenegyes beszélgetésünk veszekedésbe torkollik. Mezítláb megyek ki a konyhába, és nosztalgiázva bámulom a hátát. Emlékszem, évekkel ezelőtt még volt reggeli szex, és a legtöbbször együtt főzőcskéztünk. Hihetetlen, hogy két ember, hogyan tud ennyire megváltozni, ilyen mértékben.

̶     Hol vannak a zoknik? – kérdezem tőle, a szemeimből kidörzsölve az álmosságot.

̶     Ahol szokott lenni.

̶     Kösz – motyogom halkan, alig érthetően. A legszívesebben megfojtanám egy kanál vízben.

Akkor jöttem rá arra, hogy Soyeon nem önmaga, mikor hirtelenjében lemondott a húsokról, és vegetáriánusként folytatta. Vagy: a haja már nem a lapockájáig ért, hanem csak éppen, hogy a fülcimpájáig. A harmadik, amit egyre nehezebben ismertem be magamnak az idő elmúlásával: Haneul habár örökölte a családnevemet, a generációsnevemet már nem. A kezdetektől fogva Soyeon a Haneult akarta – még a magzatot is így hívta.

̶     Haneul müzlit kap reggelire – mondja egyszer csak, teljesen váratlanul.

̶     Semmi vitamin nem található benne, adj neki a tegnapi palacsintából. Te is tudod, hogy szereti. Meg nem lenne gazdaságos, ha addig tartogatnánk, ameddig megromlik.

̶     De az ebédre volt.

̶     Tudom, Soyeon, de talán túléled. – Bosszúsan megforgatja a szemeit, majd ugyanígy, dühödten visszateszi a helyére a már elővett müzlit a szekrényből.

A saját zoknikat megtalálom a fürdőszoba szárogatóján. Nem hiszem el, hogy a ruhákat nem tudja elpakolni a helyére. Mikor felhúztam őket, elindulok Haneul szobájába.

Haneul hihetetlenül gyönyörű, akárhányszor ránézek. Minden egyes nap, újból és újból beleszerelmesedek egy-egy pillanatra. Most az oldalán fekszik, a hüvelykujja a szájában, a lábai pedig a hasáig felhúzva. Apró, arcát kényeztető puszikkal ébresztem fel, mire lajhármódjára beletúr a szerteágazó, éjfekete hajába, és máris nyújtózkodik az ágyon.

̶     Anya? – kérdezi habókosan, de kuncogva a fejemet rázom.

̶     Apa van most itt.

Az arcát cirógatom, mire a szemei lassacskán felnyílnak. Haneul majdhogynem fekete szemekkel született, és ez most sincs másképp. Szélesen elmosolyodik, majd egy hatalmas nagy öleléssel hozzám bújik.

̶     Rosszat álmodtál, öcskös? – De a fejét csóválja. – Helyes.

Lehet látni rajta, hogy még tudna aludni. Nagyokat pislogva néz rám, hogy a tenyereibe vegye az arcomat. Mindig, akárhányszor felébresztettük ezt csinálta – mélyen a szemünkbe nézett, és mintha minden egyes hála ott lett volna a barátságos tekintetében.

̶     Képzeld el apa, hoooogy – ásít egy nagyot, miközben visszacsücsül az ágyába, hogy levesse magáról a pizsama felsőt. – Sowon is velem volt! – Mosolyog, mikor a feje beakad a pizsama felsőrészébe. Segítek neki kikászálódni.

Észreveszem, hogy az atléta kijött a nadrágjából az éjszaka folyamán.

̶     Ma mit szeretnél felvenni? – kérdezem tőle, egyből az anyjára gondolva, aki ki fog akadni.

̶     A Pohroros felsőt! – kiált fel hangosan. – És a térdnadrágot! Na, kérlek apuuu – teszi hozzá elragadóan, de én csak röhögve megrázom a fejemet.

̶     Térdnadrág most nem lesz fiatalúr, mert tél van. – Imádnivalón lebiggyeszti az ajkait.

̶     De apa te azt mondtad bármikor lehetek budista. A budisták még csupasz fütyiben sem fáznak.

̶     Ilyet nem mondunk! – háborodok fel, tettetett kiakadással. – Legalábbis anyád előtt nem – kacsintok rá pajkosan.

Az ágyra helyezem a felsőt, és a rénszarvasos kötött pulcsit. Egy nadrágot kiválasztok neki, de mivel nyavalyog, hogy túl sötét, ezért világosabbat választok neki. Amiben Haneul tehetséges, az a hiper-szuper-gyors-öltözés, amit vele is megvitattam már legalább fél évvel ezelőtt. Tudtam, hogyha elhiszi magáról, hogy tényleg jó valamiben, akkor az is volt. Emlékszem jól, Soyeon szokásosan a szemeit forgatta. Néha – vagyis sokszor – úgy érzem, hogy gyűlöl engem, hogy könnyen kijövök Haneullel, és túl engedékeny vagyok.

Utána a kezembe kapaszkodva, mind a ketten elindulunk az étkező felé. Soyeon már osztja is ki nekünk a felmelegített húsos palacsintákat: nekem egybe az egészet, Haneulnek pedig katonákra felvagdosva. Azon nyomban, ujjongva fut is a palacsinta felé, és a kis lábaival feltérdel a székben, hogy felérje az asztalt.

̶     Jézusom, Haneul, hogy nézel ki? – akad ki a feleségem, ahogyan látja rajta a rénszarvasos pulóvert. – Irány levenni magadról azt a… valamit.

̶     De anya! – hisztizik, felemelve a hangját. Ügyes. – Én most ebbe vagyok! – bazsalyog, rá se nézve, majd elkezdi magába tömni a palacsintát. – Obiban is ebbe vagyok, meg itt is!

̶     Na ide figyelj Haneul, az anyáddal nem szájalhatsz, értve vagyok?

̶     De Sowon szereti a szénszarvasokat!

Aztán elkezdődik az, amit imádok, ha beveti az anyja ellen: a hisztis zokogást. Addig ez a fegyver teljesen rendjén van, ameddig nem ellenem használja. Igyekszem visszafogni a röhögésemet.

̶     Jó-jó-jó, de holnap nem mész ebben a bugyuta pulcsiban – szól rá valamennyire megrovón, de aztán rám rivall a barna tekintetével.

Szélesen elmosolyodom. Nem tudom titkolni a diadalomat. Soyeon idegesen beletúr a hajába, majd elrohan a fürdőszobába, feltenni magára a szokásos kenceficéket. Mosolyogva csámcsogjuk el a húsos palacsintát, teljesen maszatos lesz a fiam arca, annyira jóízűen eszik.

̶     Apa, be kell mondanom valami fontos-fontos dolgot – mondja büszkén, kihúzva magát. – Sowon és én szexelünk.

Majdnem kiköpöm az éppen szájüregemben lévő falatokat, egyenesen az arcába. De az ő szemei csak csillognak a boldogságtól.

̶     Hogy mit csináltok?

̶     Hát szexelünk. Tudod, a számat hozzányomom az ő szájához. De ne aggódj, védekezünk is! Így, ni. – És valóban megmutatja: a tenyerét hozzádörzsöli az arcához.

̶     De hát ez nem szex – vigyorgok rá. Nem hiányzik sok ahhoz, hogy elröhögjem magam.

̶     Akkor mi az a szex? – kérdezi, bekapva az utolsó falatokat bekapva, halál komolyan.

Hatásszünet. Haneul gyönyörűen mereszti rám az éjfekete szemeit, miközben a hajába túr a zsíros kezével. Gyorsan kirántom onnan a tenyerét, mert nem akarom, hogy az anyja dühös legyen rá emiatt. Haneul még mindig kíváncsi, látom rajta. Nagy nehezen lenyelem a saját, utolsó falatokat én is.

̶     Igazad van. Ez mégis csak szex.

Nem szeretem megosztani a dolgokat Soyeonnal, ami köztem és a fiam közt történik. De amit muszáj megosztani, azt muszáj. Márpedig ez egy olyan téma, amit nem kerülgethetünk el csak úgy, mint a forró kását. A végén még mind megégetjük magunkat.

̶     Végeztél? – kérdezem, mire bólint. – Mosunk fogat?

̶     Együtt?

̶     Naná!

Haneul majdnem elbotlik a saját lábában, mikor lekászálódik a székről. Egy puszit nyomok a feje búbjára, mire ő gyorsan eltolja tőlem a buksiját, miszerint ő „nem szexel velem”. Versenyt rendezünk a fürdőszobáig, de amikor betoppanunk (és hivatalosan is Haneul nyer, mert engedek neki), Soyeon nem igazán örül annak, hogy a nevetésünkkel zavarjuk őt. Mind a ketten tudjuk, hogyha tovább folytatjuk a röhögést, akkor nagy bajok lesznek velünk.

̶     Siessetek a fogmosással, mert negyed óra, és mennünk kell – kopogtatja meg türelmetlenül Soyeon a karóráját. – Addig csinálok valami kaját Haneulnek.

Egykor még tökéletesnek hittem azt, mikor türelmetlen. Mikor dühös volt. Mikor édesen elmosolyodott. Mikor rám mosolygott. Mikor Haneult a kezei között tartotta. Mikor a képembe vágta néha-néha a „seggfej” szót. Mikor különös rajongással itta be a szavaimat, azt, ahogyan filozofáltam a társadalomról. Vagy mikor kócosan felébredt mellettem. Mikor a mellkasomon sírt, mert meghalt az apukája. Mikor a hosszú haját befonta. Mikor becézgetett – szavakkal, vagy éppen az ajkaival. Kár, hogy mindez egykor volt, és mára már minden kihunyt köztünk.

Haneul anyja kivágtat a fürdőszobából, furcsamód semmit sem szólva Haneul palacsintás pofijára. Egymásra nézünk Haneullel, majd mind a ketten nagyot sóhajtva megvonjuk a vállunkat.

̶     Emlékszel még, hogyan mosunk fogat? – Bólint. Hazudós. Tudom, hogy gyűlöli a fogmosás minden csínját-bínját, ezért kérdezem tőle. – Felül elől-hátul is söprünk, ugyanígy elől is. Hányszor megyünk végig egyenként a zápfogakon és a szemfogakon? – kérdem tőle. Az ujjaival mutatja a tízet, a fogai közé szorítva a vizes fogkefét. – Ügyes! – mosolygok rá. – Versenyezzünk?

Széles vigyorral bólint. Minden egyes alkalommal, mikor megkérdezem tőle, dagad benne a versenyszellem. Akkor kezdjük, mikor az ő fogkeféjén, és az enyémen is van fogkrém. Én vezényelek, hogy „három, kettő, egy”, és a „rajt”-ra kezdjük. Persze csal, de nem mondom neki. Plusz pontokat lehet szerezni akkor, ha beszélsz fogmosás közben, és még többet, ha helyesen mondod ki. Haneul folyamatosan azt mondja, hogy „szénszarvas, szénszarvas, szénszarvas”, és még helytelenül is megkapja tőlem a maximális pontot. Én direkt viccelődök, hogy elnevesse magát, és valamennyi előnyt szerezzek, de tudom, hogy akkor is ő fog nyerni, ha veszít.

És valóban megnyeri, de úgy, hogy veszít. A szívemben ő az első dobogós, de nem úgy, mint Soyeonnál. Soyeon megrögzötten imádja őt, óvja és védi mindentől, ha tehetné, akkor tőlem is óvná. Ha nem lennék az apja.

Annyira játszok Haneullel, hogy sietnünk kell. Végzünk a fogmosással, Haneul felkapja a táskáját, amibe Soyeon már begyömöszölte a reggelit. Soyeon nem örül annak, hogy sietnünk kell, ő szereti időben elvégezni a dolgát. Mindenhová siet. Talán ez vezetett még a kapcsolatunk vesztéhez? Elvégre én mindig is lassan akartam haladni, vele ellentétben.

A kocsiban mintha megfagyna a levegő. Olyan lényegtelen kérdéseket teszek fel Soyeonnak, mint például „mikor érsz haza?”; „menjek majd én Haneulért?”; „otthon majd meg kell beszélnünk valami fontos dolgot”; s a többi. Mindenre hümmögés, vagy egy „aha” a válasz. Néha a kormányon fekvő helyezi az övét, de én elhúzom onnan. Régen hittem azt, hogy megmenthet az érintése is, de most már tudom, hogy a szex sem tudja megmenteni a dolgokat. Valamikor reménykedem benne, hogy ő is érzi azt, amit én, hogy az ég leszakadt már felettünk, de sokszor téves a reménykedésem. Néha azt is elhiszem, hogy Haneul nem tud semmit, de mindig, mikor az éjfekete hajú és éjfekete szemű kissrácra nézek, látom benne a szülei iránti kétségbeesést. Tudom, színlelnem kéne előtte a boldogságot, de egyszerűen nem tudnék hazudni a fiamnak. Meg tudnám ölni Soyeont azért, mert ő játszani akarja a saját boldogságát ebben a kapcsolatban.

Húsz perccel később végre kiteszem a munkahelye előtt. Mielőtt elbúcsúzna, az ajkaimra lehel egy csókot. Nem tetszik, hogy ennyire fent akarja tartani a tökéletes látszatot. Fellélegzek, mikor elhúzódik tőlem.

̶     Mire érsz haza? – kérdem tőle, már a lehúzott ablakon keresztül.

̶     Tízre gyere értem.

̶     Rendben van. Ma úgy is beszélnünk kell.

Integet Haneulnek, nekem már nem. Dob egy puszit Haneulnek, de nekem nem. Csak haloványan mosolygok, de csak a fiamra. A visszapillantó tükröt úgy helyezem, hogy vezetés közben is a fiamra tudjak nézni. Azon nyomban tudunk beszélgetni, mikor elhajtunk az épület előtt a kocsival, egyenesen az óvoda irányába.

̶     Apa, én mikor ülhetek melléd? – biggyeszti le az ajkait szomorúan.

̶     Majd, ha nagyobb leszel és férfi – mosolygok rá. Mindig mosolyt varázsol az arcomra.

̶     De már férfi vagyok! – kiált fel valamennyire felháborodottan és bazsalyogva. – Nőtt a fütyim! – kidugja a nyelvét. – Nagyobb, mint a tiéd!

Kiröhögöm.

̶     Na és mennyit nőtt?

̶     Ötven deciméteret! – Újabb nyelvkidugás.

Együtt nevetünk és röhögünk, butaságokon. Szeretem, ha megosztja velem a dolgokat, és szeretem, ha az élettapasztalatait meséli nekem. Ismerni akarom őt, a legeslegjobban. A legszívesebben belemennék az agyába, és kinyitnék ott minden egyes kiskaput, főleg a tudatalattiját. Még akkor is nagyokat kacagunk és vitatkozunk, mikor betérünk az óvoda előterébe.

Már van ott valaki. Illetve valakik. Először Haneul köszön, puszit dob a kislánynak, aki rögtön integet neki, és ő is visszadobja a puszit. Haneul tisztelettudóan meghajol a kislány hozzátartozója előtt, aki egy fiatal hölgyemény. A fiatal hölgy rám mosolyog, egy picit meghajol, közben segít a kislánynak lehúzni a cipőjét – gondolom Sowonnak –, és, ha ez még nem lenne elég, közben még telefonon beszél valakivel. Őt nézem, a körülbelül százhetven centis, vékony alakját, a hosszú haját, és a valamennyire dús kebleket, a formájukat.

Akkor nézek Haneulre, mikor megkocogtatja a vállamat. Egyből tudom, hogy papucskérdés lesz, szóval rászólok, hogy ez kacsaláb. A tarkóját vakarja, majd sóhajtva kicseréli a papucsokat.

̶     Na, mész? – kérdem tőle mosolyogva, de megrázza a fejét, miközben Sowont nézi.

̶     Megvárom – feleli fülig érő szájjal, Sowonra mutatva. A fiatal hölgy csak kineveti Haneult, de még mindig beszélget valakivel telefonon keresztül. Kihallok valami olyasmit, hogy „Hsfifdhfidrázd le, unni”, vagy: „pörgesd tovább, tuti fake”, és: „de lehet, hogy nekem is fel kéne regisztrálnom arra az appra?” – Adsz puszit?

̶     Publikus helyen vagyunk – fintorog rám, majd újból és újból belefeledkezik Sowon nézésébe.

̶     Szeretnéd, ha kora délután eljönnék érted?

̶     Apa! – Ne, ezt már nem igazán szeretem. Mindjárt jön a hiszti-fázis. – Sowon.

̶     Jó-jó-jó, felfogtam!

Tagadólag felemelem a kezeimet a magasba, mire gyorsan megölel, egyenesen a lábaimba csimpaszkodik. Majdnem orra esek, de szerencsére még gyorsan megkapaszkodok a falban.

̶     Aztán jó legyél – simogatom meg a buksiját, azért mégis csak egy puszit nyomva rá.

Kicsit félek, mi van, ha megró emiatt (hiszen mindig, mindig a gyereknek van igaza!), de e helyett inkább elenged, egy puszit ad Sowonnak, majd megfogja a kezét. Igazi herceg. Az én fiam! Sowon nővére, és én mosolyogva összenézünk. Leteszi a telefonját.

̶     Nagyon aranyosak együtt, nemde? – kérdezi, a telefonját a zsebébe dugva. De folyamatosan jönnek az értesítések.

̶     De-de. – Egy ideig csak bámuljuk a másikat, vigyorogva. – Kim Namjoon.

̶     Wang Haeweon.

Imádok új embereket megismerni.