tizenharmadik virág

tizenharmadik virág – szex

Mikor este hazaérek, természetesen már Soyeon és Haneul is alszik. Ezt onnan tudom, hogy a villanyok le vannak kapcsolva, és teljes sötétség uralkodik a lakásban. Egyedül az étkezőben kapcsolom fel a lámpát, és igyekszem úgy hazaérkezni, hogy lehetőleg ne csapjak nagy zajt. De folyton-folyvást úgy érzem, hogy zajt csapok: a kabátom levételénél, vagy mikor kinyitom a hűtőajtót, vagy mikor előtte levetem a cipőt.

Igazándiból még mindig vissza kell fognom a sírást. Még mindig nem tudom, hol a fejem, és valahogy úgy vagyok vele, hogy mennyire, de mennyire beléptem volna a szobájába, közben meg egyaránt akartam a régi életemet is – nem penészedő falak, szerető feleség, Haneul pedig maradhatna Haneul. Ő az egyetlen hármunk közül, aki jó.

Mikor megiszom a sört – ez szépen csendben történik –, kisírom magamat – ez is ugyanúgy történik –, kilépek az erkélyre, elszívom a legelőször vett cigarettásdobozom utolsó cigarettáját, hogy legyen valami utóérzete a tüdőmnek erről a szomorúságról. Meg akarom mérgezni a virágaimat, amik onnan nőnek. Kezdem elveszíteni a fejemet.

Pedig nem kéne. Sarang – vagyis Ivory –, nem az a lány, akit ki kellene használni, sőt, nem is akarom megtenni. Egy kicsit sem kéne szeretnem. Egy kicsit sem. Egy kicsit sem kéne hozzá kötődnöm, de nem tehetek róla, mert úgy magához láncolt, ahogyan régen Soyeon tette. Istenem, beteg vagy, hogy a legszívesebben vele töltenéd az idődet. Húsz évvel fiatalabb te fasz. Efféle hasonló gondolatokkal marcangolom önmagamat.

Aztán valaki kilép az erkélyre (ilyenkor a cigarettacsikk már nincs a kezemben), de tűnődve ott állok, szorosan megfogva a korlátot, mintha félnék a zuhanástól (vagy inkább a pofára eséstől). Először fel se tűnik, csak mikor észreveszem Soyeon kócos feje búbját mellettem, a maga százhatvannyolc centijével. A hálóing elég lenge rajta, kicsit félek, hogy megfázik, mert most libabőrösen öleli át magát.

– Már azt hittem, soha nem érsz haza – halkan sóhajtja, de ez még nem vág mellbe. Majd a következő, amit mond: – Haneul azt hitte, örökre elmentél, úgy sírt utánad.

Aztán valahogyan ez rosszul – túl rosszul esik. A saját fiam nem utál, hanem igen is, hiányol az életéből. Annyira szeret engem, hogy hiányol és sír értem. Talán haragszom is utána Sarangra, meg úgy összességében magamra is, hogy ennyire őrült voltam, és találkoztam egy online chatelővel.

– Dolgom volt.

– Meló? – kérdezi vissza, előre tekintve, nézve Szöul őrült, éjszakai járását, egyenesen a harmadik emeletről.

Furcsamód Soyeon rettentően örült annak a kezdetek kezdetekor, hogy végre munkát találtam. Még inkább örült annak, hogy végre nem otthon ültem, és nem a hülyeségemmel (vagyis a könyvemmel) foglalkoztam. Azóta egy kicsit – vagy nagyon? – kedvesen viszonyul hozzám. Furcsamód kedvesen, és megőrjít, hogy nem szeretem, és ő egyszer hol azt akarja, hogy szeressem, hol azt, hogy ne. Kiakasztó. Beteges játékot űz velem, ami majd megint Haneulön fog csattani, mert ő is valamilyen úton-módon bekerül ebbe az egészbe. És habár Sarangot játékosnak találtam az elejétől kezdve, ő máshogy játszott velem, mint Soyeon.

Talán Haneul, talán egy kicsit Sarang, talán kicsit miattam, a kétségbeesésem miatt is csókolom meg Soyeont, úgy, ahogy. Nem teketóriázok, mert hideg van, tudom, fázik, és tudom, mert én is akarom – ráadásul keményen, hogy ne, ne is gondoljak Sarangra. De mikor neki lököm a falnak, és Soyeon kimondja a keresztnevem első szótagját, megáll bennem az ütő, mert olyan hanglejtésben, és úgy mondja, mintha maga a nem mandulaszemű, apró termetű, kicsit talán husis, ribancharisnyás Ivory tenné. Próbálom, nagyon próbálom, hogy ne őt lássam Soyeonban, ahogyan lehúzom a fehérneműt, ahogyan eltávolodok tőle, és a nyakához emelem az ajkaimat, de nagyon nehezen megy. Soyeon szavait akarom hallani és nem Sarangét, aki most talán otthon ül, arra gondol, hogy az első alkalom milyen lenne velem – miközben én meg itt csinálom a saját feleségemmel, ráadásul az erkélyen, télen, a hidegben, teljesen le nem vetkőzve – csak lehúzott nadrág, lehúzott bokszer, és lehúzott bugyi, miközben egyik kezemben a melle, a másikban a piciny feneke egy része. Érzem a leheletét, hangos, kéjes sóhajtásait, és folyamatosan csak a „Nam” részét hallom ki belőle. Ami még inkább tetézi a rosszullétemet, egészen odáig, hogy egyre durvábban csinálom – és már konkrétan attól félek, hogy fájdalmat okozok Soyeonnak, aki meg sem érdemli ezt a bánásmódod. De annak ellenére, hogy tiltakozna a még sosem látott, kéjes-Namjoon ellen, ő élvezi a dolgot, és több mint élvezi. Az a szörnyű igazság, hogy még sosem dugtunk ilyen vadan, főleg nem az erkélyen és főleg nem télen.

Mikor érzem, hogy hamarosan elmegyek, kiveszem Soyeonból a férfiasságomat, és bepiszkítom. Nem szoktam ilyet csinálni, de nem bízok Soyeonban. Nem akarok egy második gyereket, potyának, főleg úgy, hogy mind a ketten szét vagyunk csúszva és ezt Haneul is látja. Soyeon a hálóingjével törli le spermámat a combjáról, majd lihegve megtámaszkodok a falba. Nem csókol meg engem, és én se őt.

Előbb megyek be az erkélyajtón, ő utánam. Nem kell megfordulnom, hogy tudjam, az erkélyajtó becsukása után leveti magáról a hálóinget, és tudom, hogy utána a hálónkba megy, majd szinte rögtön bebújik az ágyába.

– Te is jössz? – kérdezi mosolyogva, veszélyesen játékos szemekkel.

Én is bemegyek, de a fejemet csóválom. Undorom van, és előbb magamtól, aztán tőle.  A lebiggyesztett ajkak mögött látom azt a valóban veszélyes, incselkedő mosolyát. A szemei csillogásában is ott van. Évekkel ezelőtt még éjszakákat szeretkeztünk végig, de nem akarom ezt látni. Nincsen hozzá idegzetem, se türelmem.

Az a szörnyű igazság, hogy ez a veszélyes, már-már domináns játékosság cseppet sem hasonlított Ivory-éhoz. Ő szimplán kacérkodó volt.

– Ma Haneulnél alszok.

Soyeon ásítva magára húzza az egyáltalán nem spermás hálóinget. Egyszerűen csak nézem őt, de csak nézem. Nem azért legeltetem rajta a szememet, mert olyan gyönyörködtető.

Aztán eljut hozzá az információ, kicsit mintha összehúzná a szemöldökét. Nem igen örülök ennek, hiszen tudom, hogy mit fog mondani. Nem is kell sokat várnom ahhoz, hogy megszólaljon:

– Nem kéne mellé feküdnöd. – A homlokomat ráncolom, és a tarkómat vakarom. –  Már nagyfiú. Szülők nélkül kellene aludnia.

– Az előbb mondtad azt, hogy hiányolt. Sírt utánam. Te is tudod, hogy nem szeretem, ha sír a gyerekünk, főleg nem azt, hogyha utánam sír.

– Jól van. Akkor menj.

Úgy mondja, hogy lehetőleg azt éreztesse velem, hogy mennyire gyűlöl. De sajnos nem tudott úgy gyűlölni, mint én, saját magamat. A takarómat és a párnámat is beviszem Haneul szobájába, és természetesen a telefonomat is magammal viszem. Egyelőre nem fekszek be Haneul mellé, hanem leülök a nappali kanapéjába, és elindítom azt az alkalmazást, aminek azt a kétségbeesett Namjoont köszönhetem, aki most vagyok. Rámegyek az ivy-vel folytatott beszélgetésünkre.

ivy: szia nam! arra gondoltam, hogy mivel már tudom, hogy ki vagy, és te is tudod, hogy a nevem valójában ivory, és még így sem vagyunk biztosak a dolgunkban, szeretnék tőled elbúcsúzni.

Mi? Kezdek megijedni. Te szent szar, ha Ivory minden kapcsolatot megszakít velem, én abba belehalok. Ő az egyetlenegy esélyem ebben a számomra teljesen elkorcsosult világban. Ő az egyetlen, akire számíthatok. Ő az egyetlen, aki elfeledteti velem Soyeont, aki mellett valahogyan megáll az idő.

ivy: jaj, most biztos félreértesz

ivy: úgy értem, hogy letörlöm ezt az alkalmazást, de ha bármi van, akkor szólj. de tényleg. úgy gondolom, hogy ezek után teljes egészében számíthatsz rám, bár tudom, nem igen fogod keresni a társaságomat, de, ha úgy alakulna, akkor szívesen beszélgetek veled. igazándiból bármiről. még a béna nevemről is.

Ráklikkelek a profiljára.

úgy tűnik, ez a felhasználó nem létezik, vagy letörölte magát.

Azt hiszem, kicsit nyugodt szívvel törlöm le az alkalmazást, és azért mégis mosolygok. Nem tudom miért, pedig azért szomorú is vagyok a kialakult helyzet miatt. Folyton-folyvást Sarang jár az eszemben. Megint eszembe jut a csókja az arcomon, vagy éppen a kólás lehelete, a ribancharisnyás talpak az ülésen.

Nem tudom elmagyarázni, hogy ez most szerelem-e, vagy sem. Szerintem annak kéne nevezni, de nem merem ezt kikiáltani, még magamban sem. Hiszen családom van – tudom, sokszor mondtam már –, és mi ketten – Sarang és én – alig ismerjük egymást. Nem tudom, mit tehetnék a kapcsolatunk ellen.

Boldogan, mégis szomorúan fekszek be az éjszaka Haneul mellé, akinek szinte meg se kottyan az, hogy ezt teszem.

***

Másnap reggel a kocsiban eléggé feszült a hangulat. Ha ott lett volna Soyeon, teljesen érthető lett volna, de nem. Kettőnk között, Haneul és köztem olyan. Nem tudom miért, pedig általában mindig beszélni szoktunk. Úgy általában, ha kocsiban voltunk, mindig hülyeségeken vitatkoztunk, emlékszem, mikor három évesen meg akarta nekem magyarázni, hogy a sértés a sertés, és ez fordítva.

–   Mi a helyzet Sowonnal, Haneul? – Hátrapislantok, de ő csak kitekint az ablakon.

–   Hát. Nem tudom – megvonja a piciny vállait. – Kezdünk olyan lenni, mint te meg anyu.

– Tessék? – kérdem vissza meglepetten.

– Nem tudom – újabb vállvonás. – Csak kezdem magam távolban érezni Sowontól. – Az ujját szopja. – És ti is ilyenek vagytok.

Azon gondolkodom, hogy mit mondhatnék, hiszen tagadnom kéne. Soyeonnal megállapodtunk abban, hogy Haneulnek muszáj szerető szülőket látnia. De képtelen vagyok hazudni neki. Képtelen vagyok hazudni arról, hogy „igen, szeretem anyádat”. Úgy döntök, nem mondok semmit, mert nem. Inkább azon gondolkodok továbbra is, hogy a tagadás helyett mit mondhatnék inkább. „Nos, hát tudod Haneul, vannak olyan pillanatok, mikor az ember eltávolodik attól az embertől, akit egykor nagyon szeretett.”. Vagy: „hát, az az igazság, hogy anyád előbb kiszeretett belőlem.”. Vagy: „tudod, van egy lány, akit interneten ismertem meg, és nagyon úgy tűnik, hogy egy kicsit – hogyan is mondjam, hogy ne érts félre? – belé szerettem.”. És: „Igazándiból nem koreai, és kicsit husis is, és soha nem is voltam együtt vele testileg, nem is csókolóztam vele. Igazándiból Haneul, a testvéred is lehetne.”

– Mit szólnál ahhoz, hogyha késnél az oviból?

– Nem tudom – mondja kedvetlenül, és az ujját szopja.

–  És ha elmesélek neked egy titkot? – Ránézek a tükrön keresztül, a piros lámpa előtt. Ő visszanéz rám, mosolyog, felcsillannak a szemei. Tudom, ez még nem elég neki. – Gyümölcsözhetünk is, veszek neked plüssállatot, ha kell, és bazsalyoghatsz is.

Tudom jól, ezeknek nem tud ellenállni.

***

Jelentem a munkáltatómnak, hogy késni fogok, bizonyos okok miatt. Nos, nem kell mondanom, hogy mennyire örültek neki: semennyire sem. De legalább Haneullel vagyok, és beszélünk a kocsi hátsó ülésén két új legjobb barát társaságában, akik nem rénszarvasok, hanem szénszarvasok; illetve banánt eszünk, és éppen azon vitatkozunk, hogy kié legyen az ötödik banán. Én nem akarok többet enni, de Haneul igazságtalanságnak tartja, hogyha ő enné meg, így az egészet nekem adná, én meg azt akarom, hogy ő egye meg – ő a gyerek, ő az, akinek egy kicsit többet kell adni. De aztán felezünk. Illetve, bemesélem neki, hogy az is felezés, ha neki több jut, nekem meg kevesebb.

– Muszáj erről beszélnünk? – csámcsog. És fogadjunk, hogy direkt, most, hogy mindent megengedtem neki. – Nem akajok. – Türtőztetem magam, hogy ne szóljak be most az egyszer a bazsalygásáért, de nehezen megy.

– Csak annyit kérdeztem Haneul, hogy miért látod azt, hogy nem szeretjük egymást?

– Én meg csak mondtam, hogy nem akarok erről beszéni – kidugja a nyelvét.

 –   Ne feleselj velem, kérlek. – Higgadtan mondom, túlzottan higgadtan.  Talán ezért is ijed meg egy kicsit.

– Egyszerűen csak fuják vagytok. – Szopja az ujját. – És most Sowon is az. Mintha… mintha nem is szejetne, és mintha anya se szeretne téged és nem tudom. Olyan mintha utálnátok, denem. És nem akajom, hogy elázzatok, mernem.

Meg akarom kérdezni Haneult, hogy mit ért az elázás alatt, mikor rájövök, hogy „elválás”-t takar alatta. Megborzongok. Ezek szerint látja, hogy a kapcsolatunk nincs rendben, és azt is látja, hogy az anyja elvileg nem szeret engem. És akkor ott van – igen, ott van – az, hogy nem akarja, hogy elváljunk egymástól. Ó, Haneul! Meg akarom őt nyugtatni, de béna mosolygáson kívül semmit sem tudok kinyögni.

– De ap! – direkt nem tesz hozzá még egy „a”-t. Értetlenül kitágulnak a szemeim, majd hirtelen kicsi tenyerébe veszi az én husis államat. – Ígérd meg, hogy soha, de soha nem beszélsz erről anyunak! – A tekintete megkeményedik, komolyan néz rám. Bólintok, és egy puszit nyomok az arcára.

Mikor megeszi a banánt, elmondom neki, hogy elmegyünk az oviba. Nem igazán örül a hírnek, de azért újból bekapcsolja az övét, én pedig ezernyi puszit nyomok az arcára. Egészen addig puszilgatom, ameddig a kis ujjaival bele nem kapaszkodik a hajamba, hogy elég volt. Kicsit sértődötten nézek rá, majd azt mondja, hogy adjak puszit az ő szénszarvasainak is.

Miután megtettem a puszi-adást a szénszarvasoknak, beülök a kormány mögé, hogy mind a ketten elinduljunk az oviba. Haneul most azt kérdi, hadd menjen be egyedül, én pedig bólintok, de külön kikötöm, hogy adnia kell egy puszit és egy ölelést, mielőtt befelé indulna. Illetve felvázolom neki a cipőcserét, az elnézéskérést, amit majd az óvónőnek átad. Alapvető kézfertőtlenítés, légy-jó-gyerek mantrát adom elő neki. Később megölel a két szénszarvassal együtt, majd egy hatalmas, cuppanós puszi után elindul befelé, természetesen a plüssállatokkal együtt.

Mosolyogva nézek rá, ahogyan leejti véletlenül az egyiket, majd egy „hoppá” kíséretében felveszi, és leporolja. Utána jobban a kicsiny hónalja alá gyömöszöli. Egy ideig még ott várok az óvoda előtt – nem tudom, készen állok-e az indulásra, mert folyton-folyvást Haneulön jár az eszem.

Aztán eszembe jut az, hogy ki csillapíthatná a szomorúságomat. Az egyetlenegy fénysugár az életemben, és ez nem más, mint Ivory. Mihamarabb találkoznom kell vele.

Rögvest felhívom, de túl sokáig kicseng. Basszus, iskolában van. Mire letenném, ő éppen beleszól. Csak egy halovány sziára telik tőle, egy halk suttogás. Egy ideig csak kamillázok, és hallgatom a háttérzajt. Gyerekek kiabálnak, és a tanár szövegel, az egyetemes történelemről valamit. Elképzelem, hogy Ivory a homlokával támaszkodik a táskáján. Valahol az utolsó padban ül, felhúzott lábakkal, egyenruhában. Azért beszélhet velem halkan, mert óra van.

– Nam? – érzem a mosolyát. Majd a kuncogását. Hallok a telefonban egy ismerős hangot (talán Hyeonmi lehet az), aki valami olyasmit kérdezhet, hogy „ki az?”, erre az édes kis szerelmem csak hanyagul mondja „csak egy fiú, nem fontos”. – Hahó! Itt vagy még?

– Igen, persze – eszmélek fel szinte rögtön. – Izé, ne haragudj.

– Mi az? – még mindig mosolyog. Érzem rajta. Nem kell látni, elég érezni.

– Ma tudunk valamikor találkozni? – Mintha valami „pfúúúú”-t mondana. Hyeonmitól kérdez valamit, aki majdnem lecsap egy hisztit.

– Ma? – nyögi Ivory. Igazándiból, ahogyan nyög, úgy képzelem el azt, hogy én alattam van, és úgy nyög. Istenkém. – Hát, ami azt illeti, ma buliba megyek. Nem hiszem, hogy…

– Mondd, hogy hol lesz.

– Ennyire sürgős?

„Jaj, Ivory, képzeld, akkora fasz vagyok! Totálisan beléd szerettem, azt hiszem, de tudod, van egy feleségem. Képzeld, még van egy öt éves gyerkőc is az életemben, aki a fiam. De azért szívesen veled töltenék egy éjszakát, sőt, még többet is, de tudod, mi a helyzet a válásokkal, pénzbe kerül, meg minden, és elvennék tőlem Haneult, akit ugye szeretek, és kurvára úgy érzem, szükségem van rád.” – ezt akarom neki mondani, most azonnal, de nem merem. Szóval csak ennyit mondok, szükségem-van-rád mentességgel:

– Továbbra is el akarok veled beszélgetni a neved szépségeiről.

Persze egyáltalán nem erről van szó. Annál többről.