második virágszirom

MÁSODIK NOVELLA: melyben Hana rájön arra, hogy ki is valójában nj.

IVY SZEMSZÖGE

Öt perc. Hyeonminak öt perce ott kellene lennie hapkido órán, és még nem hívott fel.

Persze, nincs időm annyit idegesedni, mert a sötétbarna hajú, dirigálós Min Yoonginak, alias Sugának megint nem jó ez se, meg az se. Vigyem ki a hármas asztalhoz a két koktélt, majd a másikhoz a sört, és a pezsgőt, ha nem végzek a „dagadt csülkeimmel” két tizedmásodpercen belül a két asztallal, és nem állok készen a következőhöz, ki vagyok rúgva. Tulajdonképpen Suga már huszonnyolcszor megkockáztatta azt, hogy kirúg, de persze a hír egyből vagy Jungkook, vagy Jimin fülébe jutott, ők mentek „hisztizni”, hogy Min Yoongi nem teheti ezt az édes Shin Hanával.

Miután kiadom az italokat egy műmájer, eléggé ideges vigyorral az arcomon, elmegyek pisilni, persze szólok Sugának is. Természetesen, nem a pisi az elsődleges, hanem egy SMS, vagy egy telefonhívás, amit Hyeonmi beígért, mikor eltávozott Namjoonnal.

Szent. Ég.

Újból és újból magam elé képzelem Kim Namjoon, az író, a férfi, a harminchat éves férfi szívdöglesztő mosolyát, azt, ahogyan beszél, a gesztikulálását, a kedvességét, azt a pár perc beszélgetést, amit rövid idő alatt a szívembe zártam.

Ott van az a titokzatos nj is. Mennyiszer és mennyiszer írtam neki azt, hogy „apuci”, mit sem sejtve valódi kinézetéről, vagy valódi életkorának számáról. Ő hívott először Sarangnak, ő volt az, akinek beismertem, lehet, hogy nincs tehetségem semmihez sem. Ő volt az, akiről annyit, annyit álmodoztam, akinek azt hazudtam, huszonéves vagyok.

Lehetséges, hogy egy és ugyanazon személy lenne? Végül is; nj egyenlő Namjoonnal, illetve, nj is leírta már a kezdetek kezdetekor, hogy harminchat éves. A vécé ülőkén ülve, még mindig reszketve várom Hyeonmi SMS-ét, mikor végre-valahára megcsörren a telefon a kezemben. SMS-t jelez.

„nagyon rosszul esik neki. de miért is fontos ez?”

Nagyot nyelek, és igyekszem nem sírni – a megkönnyebbüléstől? Az iránta érzett szeretetemtől? Arra, hogy mind végig itt volt előttem az az ember, akinek folyamatosan azt írogattam, hogy „apuci”, miközben benedvesedtem, miközben tudom, hogy őt is begerjesztettem vele, hiszen élvezte ezt? Jé-zu-som. A levegővételeim száma legalább a triplájára emelkednek az elkövetkezendő percekben.

Namjoon lenne nj, aki az apucim?

nj, mint Kim Namjoon, a híres dél-koreai író?

Te idióta! – korholom magam. Te idióta! Nj, mint a Namjoon szótagkezdő betűi!

A legszívesebben igyekszem nem kirohanni, nem arrébb tenni a köténykét, nem elbúcsúzni Sugától, hogy mínuszba legyen a mai napi fizetésem. Megőrizni a méltóságom ahhoz, hogy ne kérjem el sírva Jungkooktól Kim Namjoon számát, hogy „ne haragudj”, vagy, hogy benyögjek egy „apuci” kifejezést a vonalon túlra. Ugyanakkor féltem, ha elmondom: mi van, ha el is veszítem? Mi van, ha mégsem nj Namjoon? Mi van, ha mégis ő az? Mi van, ha ezzel együtt megutál?

Kételyek között mosom meg az arcomat a tükör előtt, és úgy bámulok bele, hogy még mindig ugyanolyan rondának tartom magam, mint tegnap, vagy tegnapelőtt, vagy napokkal ezelőtt.

Vajon Kim Namjoon szebbnek találna?