tizenötödik virág

tizenötödik virág – a 347-es szobában nincsenek dementorok



Nem is értem, hogy művelhettem ezt vele. Nem is értem, hogy egyáltalán miért műveltem ezt vele. Úgy értem, jézusom, tiszta őrült vagyok. De akárhogyan is igyekeztem, az elmémben nem sikerült rendet tenni: a szívem gyorsvonatként száguldozik valahol a mellkasom mögött. Még a nyakamban is érzem a vérem idegőrlő pulzálását.

És csakis őt bámulom, a kitágult pilláit, és később azt veszem észre, hogy a keze az enyémben van. Sokáig fel se tűnik. Azt hiszem – de csak azt hiszem –, hogy még egyszer megismétli a kérdését, de csak ajkainak mozgását érzem.

Eszméletlenül meg akartam csókolni. Minden egyes ízét ízlelni akartam. Még azt is, amit eddig soha senkinél nem találtam.

Aztán – szinte váratlanul –, de egyik pillanatról a másikra visszahúzódok, és úgy teszek, mintha az ég adta világon semmi sem történt volna.

̶     Ezt – mondom majdhogynem szemrebbenés nélkül – azért, mert kevésnek érzed magad. És azért, mert elegem van az önbizalomhiányodból. Nincs miért annak lenned. Te így vagy Ivory, Ivy, és Sarang – az én pici Sarangom. Én kedvellek, és nagyon-nagyon sokat jelentesz nekem. Ne hallgass rájuk.

 Már éppen kötném be magam, mikor hirtelen megérzem magam körül az ölelését. Őrült módon fúrja a fejét az oldalamban, és csak később tűnik fel, vállai rázkódása miatt, hogy zokog. Nehézkesen veszi a levegőket, és hirtelen nem is tudom kezelni a helyzetet. Hogyan vigasztaljak meg egy tizenhat éves leányzót?

Mivel úgy érzem, a szavakhoz nem igazán értek (Soyeon sokszor a fejemhez vágta, mennyire nem vagyok vele kommunitatív), ezért csak kényelmesen hátra dőlök, és még jobban magamhoz húzom őt. Hagyom, hogy kísértsen, és hagyom, hogy olyan közel legyen hozzám, mint soha senki más. Testileg, és lelkileg egyaránt.

Talán éppen ezért veszem később teljes egészében az ölemben. A mellkasomra fektetve a fejét, halkan szipog, én pedig próbálok nem arra gondolni, hogy ez nem számít megcsalásnak. Nem is Soyeonra gondolok, hanem a megcsalásra, mint gondolatra. Talán éppen ezért igyekszem őt úgy ölelni, mintha tudnám, hogy én vagyok az egyetlen, akire számíthat, mert nekem is ő az, akire számíthatok – hiába vannak ott még többen, akiket barátnak mondhatok, de Sarang… Sarang teljesen más.

Még akkor is egymást öleljük, mikor már nem sír. Ajka a fülemnél, és érzem, hogy szemei is nyitva vannak. Akármikor rám vetemedhetne, de nem teszi. Csak a jobb kicsi tenyerével a kabátom cipzárrészét piszkálja.

̶     Most én kérdezzem meg, hogy „ezt most miért?” – aztán egy kicsit elmosolyogja magát, majd lesüti a pilláit, mintha félne a választól:

̶     Csak… te vagy az első férfi, aki ilyet mondott nekem.

̶     És igazam is van.

̶     Nem.

̶     De. – A szemeit forgatja. – Mi lenne, ha egyszer hinnél nekem, te önbizalom-hiányos szörnyeteg?

̶     Nem is vagyok önbizalom-hiányos szörnyeteg! – háborog, felemelve a fejét a vállamról, épp úgy, hogy rám nézzen a barna pislogóival. Jelenlegi pillanatban egy magasságban van a tekintetünk, és igyekszem palástolni az érzelmeimet, miszerint ez csak a szívem egy bugyuta játéka. De annyira hosszú ideig nézem a barna pislogókat, hogy teljesen elfeledkezek arról, hogy valóban egy légből kapott játék lenne.

̶     Min gondolkozol? – szakítom félbe az agyának járását. Aztán vigyorogva visszaölel, és nem húzódik el tőlem.

̶     Azon, hogy hogyan kell csókolózni – halkan mondja, úgy, hogy alig értsem meg, de így is felröhögök.

̶     Te most komolyan meg akartál csókolni? – hitetlenkedve kérdezem tőle, felé fordítva az arcomat, de ő elbújik a kabátom gallérja mögött.

̶     És, ha igen? – Kicsit félve néz rám, ugyanakkor ott van az a kacérság a tekintetében, amit annyira imádok.

̶     Akkor miért nem tetted?

̶     Mert nem tudom, hogy hogyan kell – mosolygok rá.

̶     Ezt úgy mondod, mintha egy harmincöt éves Adonisznak nem kellett volna csókolni tanulni.

̶     Nem is vagy Adonisz – csap gyengéden a vállamra egy kicsikét.

Hosszú csend, a karjai a derekam körül, a feje most a másik vállamon. Minden egyes kis apró szeretetével rajtam csüng, és hiába zsibbadnak már a lábaim, én ugyanúgy ölelem őt, mint eddig.

̶     Nem akarok mindig kocsiban lenni – szakítom meg az újbóli csöndet. Enyhén felkapja a fejét, de a lélegzetével még mindig az államat cirógatja.

̶     Mire gondolsz? Ki menjünk?

̶     Nem, ahhoz… – most ahelyett, hogy az arcára néznék, a fedetlen lábaira pislantok. Te szent ég! Minél hamarabb le kell, hogy vakarjam az ölemből, mert ezt az állapotot nem fogom tüzetesen bírni! – túl hideg van. Ha gondolod, mehetnénk motelbe.

 

***

Erőteljesen, félve fogja a könyökhajlatomat a motel előterében.

Szerencse, hogy eszembe jutott egy újabb legjobb barátom, Taehyung, akinek az apukája tulajdonában állt ez a vityilló, motelnek nevezett valami. Azt hiszem, hogyha Ivory nem csalódott volna még bennem, akkor most biztosan ezt teszi. De hát, mit mondhatnék arra, hogy a pénzem fogyóban, kell fizetni otthon is, és ez a legolcsóbb hely – pluszban ott van az a párszáz won levonás, ami a protekcióval járhat.

̶     Te tiszta őrült vagy – súgja a fülembe, abban a ronda csizmába felemelkedve, egészen a fülemig, ahogyan Kim Taehyung – a legjobb barátomnak nevezett srác, igen – éppen magában fütyürészik, amint hátat fordít nekünk, és az apjával beszél.

̶     Bízz benne, érti a dolgát – súgom vissza neki, majd tüzetesen megvizsgálom a fehér, kerek arcát, oldalnézetből. Igyekeztem magamat megfékezni az újabb puszi-adástól, ám igazán nehéz ez, mikor az ember szeplőket vél felfedezni a párja mellett, valahol a füle kezdeténél. A szeplőbámulástól Taehyung hangja ment ki:

̶     Itt is van! – csap a pultra a kulccsal egyetemben. Aztán hozzáteszi, amint meglátja az én kis Sarangom ijedt arcát, és remegő, belém kapaszkodott kezeit: – Jaj, a hölgynek nem kell félnie! A 347-es szobában nincsenek dementorok, bálnák, bálnavadászok, ogrék, Harry Potterek, baglyok, koboldok, sárkányok és…

̶     Oké, Tae, elég lesz! Teljesen rá hozod a frászt. – Még inkább röhögök, ahogyan meglátom Ivory meglepett arcát. – Mennyibe fog kerülni?

̶     Kétezer-ötszáz.

̶     Tae, ne már…

̶     Csak vicceltem tesa! – kacarászik boldogan. – Ezernyolcszáz lesz.

̶     Tae…

̶     Elhitted mi? – Még mindig röhög. – Csak ezerötszáz. De ez már tényleg.

A fejemet csóválom, miközben a zsebemben kotorászok a pénz után. Sarang olyan erőteljesen kapaszkodik a karomba, hogy az már fáj, de nem szólok semmit. Szerintem Tae megijesztette. Lerí róla. Istenkém, de még mennyire!

A pultra teszem a papírpénzt. Taehyung hülyeségei közé nemcsak az a jelentős „hármas humor” tartozik, hanem az, hogy beleszagol a papírpénzbe, ha azt megkapja. Ez most is így van. Most meg kellene lepődnöm a barátomon, aki most azzal akarja lenyűgözni az én Ivory-mat, hogy nők számára elbűvölő módon beletúr a világosas hajába, és mélyen Iv szemeibe néz? Természetesen a vadonatúj kontaklencsékkel – virító kékek –, mondanom sem kell, hogy Ivory ettől még inkább megijed. Ha tudná, hogy Kim Taehyung, a világ egyik legnagyobb szabvány holdkórosa, a világon az egyik legőrültebb ember, akit ismerek, valójában egy csupa szív srác!

Aztán Taehyung belegyömöszöli a farzsebébe a pénzt, és az előbb pultra tett kulcsot most felkapja, és int, hogy kövessük. Sarang még mindig a karomban kapaszkodik, és van egy olyan érzésem, hogy nem is fog elereszteni. Legalábbis ameddig meg nem szabadulunk ettől a szabvány holdkóros Taehyungtól, aki elég ijesztő Sarangnak.

Taehyung hol fütyülget, hol pedig elmagyarázza, hogy mire számítsunk:

̶     A 347-es szoba nem a legnagyobb, a fűtés tűrhető, a mikró és a hűtő jó, a víz ingyen van, de csak mert tele van dínókkal. – Itt hátranéz, egyenesen Hanára, aki nem tudja hová tenni a viselkedését. – Nem, csak vicceltem, dinoszauruszok nem léteznek. Illetve, valahol igen, csak nem itt, mert kihaltak. De egy másik idősíkban biztosan sokkal boldogabbak, mint én vagyok! Visszatérve a vízre: mivel Namjoon te a barátom vagy, és apám is bír téged, ingyen van. A tévé üzemel, a távirányítót meg kell csapkodni, ha nem működik. Takarót meg paplant találtok a szekrényben, ha úgy van. – Aztán megállunk egy ajtó előtt, ahol már a hármas szám leesett, és csak azt lehetett látni, hogy: 47. – Itt is vagyunk! Még valami?

̶     Biztonság esetén, még annyit – de látom, Sarang a fejét csóválja, hogy menjünk már be, és szabaduljunk meg Taehyungtól. –, hogy mennyien vannak most?

̶     Pangás van. Mint általában. Inkább az első, meg a földszinten van a többi vendég. De jobb, ha inkább itt maradtok, legalábbis éjszaka a hölgy nem mászkál – mondja Taehyung, a kék szemeivel komoran vetve egy pillantást Ivyre. Ivy – ha még nem kapaszkodott volna bennem eléggé –, még inkább körülöleli a karomat az övével.

̶     Oké, köszi.

Taehyung a kezembe nyomja a kulcsot, és én kinyitom az ajtót. Sarangra vetek egy pillantást, és a 347-es szoba felé biccentek, míg Taehyunggal szemben állok, aki értetlenül néz rám. Nem csodálom, én sem érteném magamat.

̶     Mindjárt megyek, Iv, oké? – Ivy tétovázva bólint, és még inkább tétovázva lép be a lakosztályba.

Taehyung felvonja a szemöldökét. Nyilvánvalóan nem érti, hogy egy felnőtt férfi mit keres itt egy tinédzserrel, akiből piaszag árad. Igazándiból most azt gondolja, biztos vagyok benne, hogy tökéletes éjszakám lesz ezzel a leányzóval. Szerintem meg marcangolni fogom önmagamat miatta.

̶     Ne nézz rám így – zavartan lesütöm a pilláimat. Utoljára akkor lehettem ilyen szégyenlős, mikor megettem Taehyung elől az összes csokit, ami az övé volt. Ha nem téved az emlékezetem, az is öt év körül volt.

̶     Tudja?

̶     Hogy feleségem van? – Helyeslően biccent. Az az igazság, hogy mindig is gyűlöltem a komoly Taehyungot, aki egy cseppet sem volt szabvány holdkóros. – Nem.

̶     Nam…

̶     Még nem tudom, hogy hogyan közöljem vele, oké?

̶     De el kell neki mondanod, Namjoon! Basszus, csak gyerek! Te szent ég, teljesen megvagy zakkanva? Kérlek, ne kövesd el azt a hibát, amit az apám! – Sóhajt. De olyan nyomorult sóhajtás ez, hogy nyomaszt az utolsó mondata. Meg úgy alapjába véve az egész, de kurvára az egész helyzet.

̶     Én nem… – Azt akartam mondani, hogy nem vagyok olyan, mint az apja, aki megcsalta a feleségét fél Szöullal. De amint észreveszem Taehyung bús, mégis valamilyen szinten dühös tekintetét, még inkább elszégyellem magamat. Nem teszek hozzá semmit, ezen kívül: – Ne szólj neki, kérlek. És a többieknek se.

Hosszú csönd, tekintet-vitatkozás. Ő dühös rám, mert úgy érzi, azt csinálom most, mint az apja gyerekkorában, én pedig csak szeretetet akarok. És ha nem tudok szeretetet kapni Soyeontól, akkor kitől kapjak? De igaza van Taetaenek… Azért mégsem használhatok ki egy lányt – aki azért mégis csak a gyerekem lehetne.

Aztán Taehyung megadja magát.

̶     Jó, legyen. – A hajába túr. – De majd, ha nem is most, mondd el neki, kérlek!

̶     Egyszer biztosan elmondom neki, Taehyung.

Taehyung sóhajt – megint –, és valami fájdalmat veszek észre a sötétbarna, mosolygós tekintetben. Mintha mindjárt bőgésbe kezdene, úgy figyeli most a rezzenéstelen arcomat. Soha nem bírt túllépni igazán azon, hogy az apja kiszeretett az anyjából, és fűvel-fával összefeküdt. De én nem voltam ilyen.

Vagy mégis?

Még akkor is ezen kattogok, mikor egy halk „szia” után elköszönök tőle, és belépek a lakosztályba. Emlékképek pörögnek le előttem, ahogyan Ivory csak úgy ül ott, magába révedve, egyszerre létezve és élve, az ágy szélén.

Soyeonra gondolok. Azon, hogy mi mindenen mentünk keresztül, és mégis ez lett belőlünk. Belőlem valami érzelmi roncs, belőle meg… tudom én azt? Nem.

Emlékszem, a nászutunk egy európai országban volt, Ljubjanában. Soyeonnak nem igazán tetszett, mert, hogy kisebb, mint Szöul, nekem pedig azonnal a szívembe lopta magát. Talán azért, mert kicsi volt, Szlovénia pedig eldugott, titokzatos, hegyek közötti világ volt. Nekem tetszett a kultúra, és az emberek mentalitása – Soyeonnak már akkor hiányzott valami, és én akkor azt hittem, hogy csak a koreaiak maximalizmusa. Tévedtem, mert visszagondolván, ő szerintem tudta, előre sejtette, hogy ez lesz velünk, hogy öt év múlva majd hiányozni fog belőlünk, kettőnkből valami.

Emlékszem az első, csodálatos éjszakánkra is. Akkor az volt. Életem egyik legjobb szexuális élményében volt részem Ljubjanában töltött első éjszakáján, majd az azt követő másnap. Soyeon szerette azt a lakosztályt – szép volt, nem evilági, és mesés –, szerette akkor azt a combfixet, szerette magát abban mutogatni, nekem és szerette, ha levetkőztetem. Én is szerettem őt, a teste minden részét, szerettem róla lehámozni a ruhát, szerettem, mikor direkt el akart csábítani. Vagy mikor véletlenül tette. Szerettem vele lenni, még abban az egy hétben is, még akkor is, ha ő nem szerette Szlovéniát. Ő csak azért szerette, mert velem lehetett. Ő csak a lakosztályt szerette, sosem Ljubjana, vagy Szlovénia egész valóját.

Tisztán emlékszem arra a pillanatra, mikor félmeztelenül, egy szál törülközőben kiléptem a szobánkba, és ő azzal a kéjes mosollyal várt, az ágy szélén ülve, amit általában szex közben szokott vágni. És amiért régen oda, meg vissza voltam. Fekete combfix, melltartó nélkül, hosszú lábak, vékony testalkat – ha még valamit éreznék iránta, akkor biztos, hogy most összeszűkülne a nadrágom. De nem történik meg. Az az igazság, hogy most már egyáltalán nem tartom őt annyira csodálatosnak, mint akkor.

Sarang – az én édes, kicsi Sarangom! – kissé félve ül az ágy szélén. Szerintem még az ágyhoz is fél hozzáérni, és ezt is csak onnan veszem le, hogy a fél feneke lelóg. Haloványan elmosolyodom, ugyanakkor nem tudok nem Soyeonra gondolni – fejezd be, elmúlt! –, meg ugye akarva-akaratlanul is eszembe jutnak Taehyung szavai. Hogy mennyire igaza van, hogy nem kéne ezt csinálnom vele.

De… én egyáltalán hasonlítok most Taehyung apjára?

Egyelőre? Nem. Eddig nem csaltam meg Soyeont – ugyan, két puszi, egy hosszú ölelés még nem a világ vége –, és csak jól érzem magam valakivel. Jól érzem magam? Kim Namjoon, annál azért többről van szó. Tételezzük fel, hogy egy kicsit szeretek Saranggal lenni. Nem, nem csak egy kicsit. Nagyon. Azt hiszem – ki merem én ezt mondani? –, virágok vannak a tüdőmben. Azok lennének?

Taehyung apja több nővel összefeküdt, én meg még eggyel sem a házasságom eddigi ideje alatt. Lehet, hogy soha nem is kerülök ágyba Saranggal. Vagy: mi van, ha ő lesz az egyetlen nő az életemben Soyeon után?

Vagy, mi van akkor, ha a sztereotípia úgy tartja, hogy aki egyszer megcsalja a párját, másodszor is meg fogja? Mi van, ha egyszer én is megteszem, és Sarangot is megcsalom? Ugyan már. Én, Kim Namjoon filozófus vagyok; író; nem egy naiv, majdhogynem negyven éves férfi, családapa, aki nem képes gondolkodni. Gondolkodok, tehát nem követek el őrültségeket.

Vagy igen? Mi van, ha ez is egy nagy, egy hatalmas nagy őrültség volt? Találkozni vele, elhívni, megölelni és megpuszilni, engedni, hogy apucinak hívjon?

Kétségek közt őrlődve figyelem őt, egy kicsit szomorúan, másrészt azt hiszem elég szerelmesen, ahogyan félig zoknis – félig mezítelen talpával éppen hogy csak az ágy felszínét érinti. Nézem, amint barna, őzgida-tekintetével végigpislog a majdnem-penészedő falakon, nézem és bámulom, beiszom a látványát, a szétnyíló ajkait, azt, ahogyan a haja újfent a homlokába hull (épp úgy, mint a kocsmában), és azt hiszem, megint beleszeretek (nem, nem beleszerelmesedés), és gondolatban ezerszer csókolom az arcát. Meg a száját. Meg mindenét. Ezt a szobát is csak ő teszi olyan széppé, hogy nekem is tetsszen.

̶     Mit beszéltetek? – Furcsállom, hogy csak most kérdi, és légszomjas tüdővel – virágok? hát ilyen érzés lenne újból szerelmesnek lenni? – tekintek rá.

̶     Csak megkérdeztem, hogy-hogy itt van most, az apja helyett. – hazudom, a tarkómat vakarva, közelebb lépve hozzá.

Az a mosolygós csend, amikor csak ő mosolyog, én meg a gondolataim miatt nem tudom ezt tenni. Jaj, istenkém, pedig mennyire szeretnék most önfeledten viccelődni vele! Olyan szívesen rámásznék, csókolóznék vele, ráfeküdnék a mellkasára, és őszintén nevetnék vele. Egyre közelebb megyek hozzá, egészen annyira, hogy leülök mellé, törökülésbe. Aztán ő is felveszi a testhelyzetemet, széles mosoly az arcán. Sőt, egyre szélesebb.

̶     Mit fogunk itt csinálni? – Kacérkodik. Tudom, hogy a szex jár a fejében, de a fejemet csóválom.

̶     Ma még nem fogok veled lefeküdni.

̶     Ahj már – lebiggyeszti az ajkait.

Látom rajta, hogy csalódott, de csak kiröhögöm. Legalább van, ami elfeledteti velem Taehyung szavait, meg Soyeont is. A térdeink összeérnek, és nem tudom, hogy csak véletlen, vagy direkt. Aztán észreveszem, hogy a bal talpán nincsen zokni.

̶     A másik bent maradt a csizmába – hüvelykujjammal végigsimítok a nagy lábujján.

̶     Nem – a fejét rázza, és látva felvont szemöldökömet, hozzá teszi: – Ezek filofóbiás zoknik.

̶     Hogy milyenek? – ráncolom a homlokomat.

Sarang imádnivalón néz rám, úgy, mintha imádna minden egyes ráncot a homlokomon. Igazándiból azt is kimerem nézni belőle, hogy most az ölembe csücsül, és mellkasomba nyomja a fejét. De csak mosolyog rám.

̶     Félnek a szerelemtől.

̶     Te is félsz a szerelemtől?

Itt a lehető legédesebben, a legmosolygósabban megcsóválja a fejét. Igyekszem nem csak a száját nézni. Annyira, annyira de annyira megcsókolnám! A feje búbjától csókolnám a nagy lábujja hegyéig.

̶     Nem, inkább az olyan szerelmektől irtózom, ahol a másik fél egy lehetetlen alak. – Az értetlen arcomat látván, hozzáteszi: – Tudod, a plátói szerelem olyan, mintha valaki kívülről nyalogatna egy lekváros üveget. Akármennyire is meg akarod ízlelni, soha nem fogod megtapasztalni, hogy a lekvár édes, vagy keserű-e.

Pezseg a vérem, és nem tudom eldönteni, hogy a szavaitól, vagy a hangjától szédülök, úgy igazán. Akarva-akaratlanul is felállok, kérdezek valami olyasmit, hogy: „megengeded, hogy rágyújtsak?”, erre ő bólint, és valljuk be: egy kicsit meglepődik. Legközelebbi beszélgetésünk kint folytatódik, az erkélyen, és nem is tudom hirtelen, hogy mi a fészkes fenét keresünk ott, ketten a hidegben, ő azzal az édes pamut zoknijában, meg teljesen mezítláb, én pedig cipőben. A cigaretta lazán áll a számban, néha-néha krákogok, de csak azért, mert rosszul tüdőzöm le.

Sarang, az egyetlenem, a támaszom, most értetlenül bámul rám, és én nem merek rámeredni, szörnyen félve attól, hogy az értetlenség mellett még aggodalmat is látok a szemeiben. Igyekszem nem sírni, igyekszem csak fogak közé szorított cigarettával lélegezni, de aligha sikerül.

̶     Sajnálom – nyögöm ki egyszer csak, és én is alig ismerem fel a saját hangomat.

̶     Semmi baj – gyengéden megérint, halovány mosollyal az arcán.

Ott érint meg, ahol sosem gondoltam volna, hogy olyan megnyugtató. Ez pedig az oldalam. Soyeon mindig mást érintett meg, az ajkaimat, vagy tök más helyet keresett a tenyereivel. És istenem, még most is érzem a számban a leheletét, a nyálát, ahogyan eszembe ötlik az a hideg, jéghideg éjszaka, mikor az erkélyen keféltünk.

̶     Csak nem értem, mi a baj ilyenkor. És rossz, hogy úgy érzem, nem tudok segíteni.

Itt elmosolyodok, halványan, egyenesen rá, a cigarettával a számban. Nem tudom, miért ölne előbb Soyeon: azért, mert itt vagyok egy tinédzserrel (és mi tagadás, tényleg, de tényleg le akarok vele feküdni), vagy az, hogy cigaretta van a számban?

̶     Ugye nem mondtam semmi rosszat? – kérdezi kicsit aggódva. Vagy: nagyon is aggódva.

A fejemet csóválom, mert persze nem miatta van problémám, hanem a szavai miatt. Nem akarom, hogy belém szeressen, mint én belé, egy nagyon kicsit is. Nem akarom, hogy kiderüljön, családom van. Nem akarom, hogy utáljon. Nem akarom, hogy érzelmes csókokat váltsunk egymással, és nem akarok számára lehetetlen alak sem lenni. De tudom, hogy minden „nem akarom” mögött egy nagyon is szerelmes, szeretetteljes belső én van, aki egy kicsit is szeretni akarja ezt a… kislányt? Az az igazság, hogy egyáltalán nem úgy láttam, hogy ő egy kislány lenne. Valakinek igen, de nekem később, ahogyan megérinti az oldalam, majd lassacskán, egyik lábát a másik követve rálép a cipőmre, hogy ne fázzon fel, majd – ahogyan a kezei végigfutnak a felsőtestemen, hogy így öleljen meg – nos, én ebben a pillanatban ízig-vérig egy nőt látok, aki valahogyan, valamilyen okból többet nyújt, mint a saját feleségem.

Ugyanakkor nem voltam szerelmes.

̶     Namjoon, te olyan… olyan furcsa vagy. – Csönd. Nem akarok, félek neki igazat adni. Mert igaza van. – Attól félek, titkolsz valamit.