tizenhatodik virág

tizenhatodik virág – a „megcsalás” újabb értelmezése

Mind a ketten alig alszunk. Ő azért, mert engem bámul, és beszél, én azért, mert hallgatom őt, és bámulom. Majdnem a karjaimban fekszik, és nagyon-nagyon vissza kell fognom magamat, hogy ne ültessem a csípőmre, ne csókolózzak vele, és ne kapjam le a ruhákat róla. Szinte minden második percben egy kicsit belé szeretek, ahogyan mesél, mesél és mesél, csupa érdektelen, vagy nem érdektelen dologról. Ezért alszunk mind ketten csak egy, vagy két órát, egymás kezébe kapaszkodva, mintha félnénk a másik testéhez bújni. Márpedig én ezt akartam, és ő is elmondta, hogy a legszívesebben a csókjaival kényeztetne (jó, ennél vulgárisabb fejezte ki magát, hogy „miért nem szophatlak le?”, és valljuk be, itt a lepedővel takargatni kellett a szűkölködő nadrágomat), de hozzá tette, hogy fél tőle, és én is, hogy még korainak találom, meg, ugyebár, még mindig úgy éreztem akkor, hogy megcsalom Soyeont. És Haneult is.

Szóval most fáradtan ülünk egymás előtt, törökülésben, hajnali négykor, ő felhúzva az éjszaka lerugdosott pamut zokniját, én pedig nyúzott arccal őt bámulva. A lehető leghamarabb haza kell érnünk, ha úgy van. Úgy értem, neki és nekem is haza kell érnünk, nem pedig együtt. Én a család miatt, ő is a család miatt.

– Most sem fogsz megcsókolni?

Felveszi azt az undorító csizmáját, és látom a lebiggyesztett ajkait a feketeségben. Szendén rámosolygok, de magamban tudom, nem művelhetem vele ezt örökké: hitegetem, hogy elveszem az egyetlenegy ártatlanságát, aztán meg se csókolom egyszer sem.

– Egyszer megcsókollak, ígérem! – mentegetőzök.

– Azt olvastam egy oldalon, hogy az embereknek vannak ilyen neuronjaik, amik segítenek abban, hogy megtalálják egymás ajkát a sötétben. – Szomorúnak tűnik. – Te nem akarod megkeresni?

– Hidd el, hogy nagyon is, de nem hiszem, hogy egy undorító porfészekben akarod elveszteni a nyelved szüzességét.

Erre nem mond semmit, de kidugja a nyelvét. Imádom.

– De ugye nem azért nem csókolsz meg, mert ronda vagyok? Meg kövér? Meg jenki? Meg fiatal?

Nevetve csóválom a fejemet, hogy nincs igaza. De ő azért még így is fancsali képet vág, és egy picit utálom, mert ilyen önbizalomhiányos-szörnyeteg. Épp, hogy hozzányúlok a combjának alsó részéhez, ő máris elpirul. Én azért közelebb hajolok hozzá, de nem, nem csókolom meg, hanem inkább csak egy csókot nyomok a homlokára. Aztán a fülére. Aztán a nyakára. Aztán a járomcsontjára, majd az állára. És körülbelül minden egyes hangos sóhajtással azt adja tudtomra, hogy mennyire élvezi. Majd egy önelégült mosollyal az arcomon eltávolodok tőle, és hatalmas türelemmel pásztázom a csalódott, még így is imádott arcát.

– Azt hittem, megcsókolsz… – duzzog, majd feláll az ágyról. Sértődötten vet rám egy pillantást. Még kettőt is.

– Túléled, ha nem ma csókollak meg – mondom neki nagyot sóhajtva.

– Nem!

Ezt már akkor mondja, mikor én is felállok. Persze felkapom a fejemet erre, mert olyan határozottan, és hisztit-sejtető hanggal mondja, hogy már kezdem kellemetlenül érezni magam. Ijesztően néz rám, és már nem tetszik ez a hangnem.

– Figyelj, ha nem megy, nem megy. Tudsz várni.

– Csak a hülye faszok képtelenek megcsókolni egy lányt.

– Tessék?

Ebben a pillanatban sok mindent a fejéhez tudnék vágni. Például azt, hogy családom van, gyerekem és feleségem. Azt a húsz év korkülönbséget, felhoznék egy srácot, aki egy-két évvel idősebb nála és jobban tisztelné, mint én.

– Igen, jól hallottad! Gyűlöllek!

Így történik az, hogy ő a legnagyobb patáliát csapva kimegy ebből a lakosztályból, és én, mint egy totálisan, még jobban megzakkant idióta, csak bárgyún nézek utána, és ahelyett, hogy utána futnék, inkább előveszek egy cigarettát.

Düh, bűntudat, kétségbeesés, most-mit-tegyek? érzés tör rám, ami bosszantott már körülbelül a chatelés kezdete óta. Mielőtt kilépnék az erkélyre, bevetem az ágyat, és csak most tűnik fel igazán, milyen búskomor ez a lakosztály. Meg üres. Éppen olyan, mint az a Kim Namjoon, aki most vagyok. Még talán a katonaság alatt sem voltam ilyen. Mikor végzek a dohányzással, felveszem a zoknimat, a cipőmet és a kabátomat is, majd, mielőtt bezárnám az ajtót, még elidőzök az ágyban. Nem azért, mert olyan szép lenne, vagy valami.

Később a pult mögött alvó Taehyung elé teszem a kulcsot, a könyve alá. A legnagyobb meglepetésemre, amint a parkoló felé irányítom a lépteimet, Iv ott van a kocsinál, és engem vár. A haja hullámos, ugyanakkor a barna, elképesztően imádott loknik most kócosan hullnak a válla alá. Egy kósza pillanat erejéig még a tekintetünk is találkozik, és ahelyett, hogy kinyögnék valami „sajnálom” szavacskát, inkább kinyitom a sofőr, majd az anyós felőli oldali ajtót is, hogy beszálljon. Persze ő szipogva, de beszáll.

- Nagyon haragszol? – kérdem tőle halkan, és ahogyan oldalnézetből vizslatom az őzike szemét, meg az arcát, itt-ott észreveszek egy pár könnycseppet, és persze a legszívesebben elmondanám neki, hogy mennyire szeretném őt megcsókolni, és igen, igen, azt is szívesen mondanám neki, hogy: „hidd el, szeretném,ha én lennék a lábaid között”, de valahogyan nem vitt erre rá a lélek. Mindenesetre nehéz ez az egész. Kibaszottul.

– Amiatt haragszom rád, hogy úgy érzem, titkolsz valamit.

És abban a pillanatban, valahogy nem akarok neki igazat adni.

***

A félelem összeszorítja a mellkasomat, ahogyan a panellakás bejárata előtt állok. Nem hiszem, hogy szívesen látna több kihagyott hónap (vagy év?) után. Főleg, hogy ez a nő is valamennyire hasonlított Soyeonra: mind a ketten kétségkívül is akaratosak voltak, és mind a ketten befértek volna egyetlenegy szó, mégpedig a „hárpia” alá – annak ellenére, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában.

Kiabálást hallok meg az egyik lakásból. Persze azonnal felismerem az én eszement, harminchárom éves hugicám hangját, ám: ennek ellenére is felcsöngetek hozzá. Persze kell legalább tíz másodperc, hogy egy hangos „ah?” szóval felvegye, és hiába akarok beleszólni a kaputelefonba, ő kiabál, de vélhetően nem nekem, és valami olyasmit mondhat: „tűnj el ebből a házból most rögtön!” vagy: „csak a hülye faszok szopnak lovardát, és te is közéjük tartozol”, vagy: „ne, ne ígérgess nekem semmit te faszszopó!” – és akkor, a következő percben megszólalt, de a lehető legmesterkéltebb hangjával:

– Elnézést, kihez is van szerencsém?

– Az oppádhoz, szóval örülnék, hogyha kinyitnád.

– Jé, Kim Namjoon, te vagy az? – Egyetlenegy másodpercre fellélegzek, hogy végre valahára nem utasít el. Aztán mindez szertefoszlik, mert megint megszólal: – Jót beszéltünk, el is mehetsz, szia.

– Dongsaeng, nemár…

De mondhattam neki már bármit is, mert undorító módon lecsapja a telefont, én meg úgy állok a bejárat előtt, mint a cövek. Egyedül a kiabálást hallom fentről, és az az igazság, hogy még soha nem örültem ennyire egy fiúnak, aki tönkretette a drága húgom szívét – vagy éppen fordítva? Mindenesetre majdhogynem beleroskad az egész épület egy ajtócsapódás miatt, és biztos vagyok benne, hogy a srác, akit a drágalátos húgom az előbb hülye fasznak szólított, most – mivel ebben az épületben soha nem működik a lift –, életét féltve menekül, a lépcsőn futva, feltépve a bejáratot. A válla az enyémnek lökődik, és mialatt ő az orra alatt elhadar egy kétségbeesett bocsit, addig én fellélegezve megragadom a már becsukódó ajtót, majd belépek a panelba.

Egyenesen az ötödik szintre trappolok, hol gyorsabban, hol lassabban, hogy minél hamarabb beérjek a húgomhoz. Igen, ez volt a tervem. Sürgősen segítséget kellett tőle kérnem. Egyedül ő volt az, akinek kibeszélhettem ezt a mocskot magamból.

Éppen ezért csengetek és kopogok egyszerre, már-már szétszakadva az idegtől. Türelmetlenül mondja, hogy „megyek”, és fél perc sem telik bele abba, hogy kinyissa az ajtót. De amint meglát, a szemeit forgatja, és becsapja… illetve becsapná a nyílászárót, ha nem tenném a küszöb mellé a lábamat.

– Beszélnünk kell – úgy mondom, hogy fontos legyen neki is, legalább csak egy kicsit, de csak szemforgatást kapok. Megint. – Kérlek, Minjoon, érts meg! – Értetlen szemöldökfelvonás. – A feleségemről van szó. Illetve… Nem csak róla. Hanem ott a fiam is, meg… meg egy másik nő.

Ó szent szar! Kimondva még inkább megtébolyultabban hangzik, mint amúgy. De a mondatom utolsó felét meghallván, Minjoon elkerekedett szemekkel néz rám. És több sem kell ahhoz, hogy teljességgel beengedjen a birodalmába.

Az emberek többsége meglepődne a lakásban található kuplerájon. Meg Minjoon „mi a faszt tettél, Namjoon?” kijelentésén is, de állítása szerint az intelligens emberek sokat káromkodnak, és igen, a legnagyobb rendetlenség nem csak a szívükben, hanem a saját birodalmukban is van. És lusták. A húgom tökéletesen törekedett arra, hogy lusta legyen, és megnyerje a köztünk lévő „melyik testvér az intelligensebb?” versenyt, mind az én, mind a szüleim szemében. Egy kicsit mindig is zavarta, hogy én vagyok anyuék elsőszülöttje. Engem a féltékenykedése zavart.

Meg persze ott volt az a hülye versengés is, de ez nem gátolt meg minket abban, hogy ne éljünk-haljunk egymásért. Ez persze totálisan azt jelentette, hogy amíg anyák előtt egymás megsiratása, meg piszkálása ment, addig én segítettem neki az angolban, ő meg segített a legeslegelső barátnőm megszerzésében (fél éves kapcsolat). Segítettünk egymásnak. Olyanok voltunk, mint egy tipikus testvérpár: a lehető legtöbbet martuk egymást, de soha nem feledkeztünk meg egymásról. Ő számíthatott rám, én pedig rá. Egészen addig, ameddig fel nem tűnt az életemben Soyeon.

Már az első perctől ki nem állhatták egymást. Minjoon szeretett volna meggyőzni róla, hogy ő a legrosszabb feleségjelölt az életemben, de nem hallgattam rá. Hogyan is hallgattam volna rá? Én elvakult voltam és halálosan szerelmes. Szerintem azt sem vettem észre, hogy manipulatív módon belementem a házasságba, és a gyerekvállalásba – feladva körülbelül mindent. Próbáltam Minjoont és Soyeont kibékíteni még régebben egymással, de nem sikerült. Utálták egymást. Sőt, mi több: ez már puszta gyűlölet volt. Aztán megszületett Haneul, és akkor valamennyire kezdett megenyhülni Minjoon (sok mindenre jó egy gyerek), de Soyeon még mindig ki nem állhatta őt, főleg, mikor a húgom az aligha két éves Haneul előtt káromkodott. Akkor ott eltört a mécses, és én – mint mindig – jó férjként természetesen Soyeon mellett álltam ki. Azóta nem is igazán beszéltem Minjoonnal, ha igen, akkor is csak azért történt meg, mert a szüleink miatt rákényszerültünk. De Soyeon és Minjoon igyekeztek nem összefutni egymással. Ezzel együtt pedig az is várható volt, hogy Soyeon eltiltja Minjoontól a gyereket. Nos, ez fájt azért a húgomnak, mert biztos voltam benne, hogy Haneult még nálam is jobban szerette.

De most csak leülök az étkezőasztalhoz, ami tele van mesebeli irka-firkákkal. A húgom – épp úgy, mint én – a művészet szerelmese volt, ám egészen más irányzat érdekelte. Ez azt jelentette, hogy ő illusztrátor volt: különböző mesekönyvekhez illusztrált, és ha kellett, akkor egy-egy művészkönyvbe is besegédkezett.

– Mondd, hogy rosszul hallottam. – És ebben a pillanatban elém húzza a széket, mert szerinte az ilyen eseteket csak akkor lehet igazán megérteni, ha egy: megfelelően tartják a szemkontaktust; kettő: csak így kerülhet ember-ember pszichoanalitikus viszonyba egymással.

– De – szemlesütve mondom neki.

– Neked… van egy másik nő az életedben?

Nos, így utólag örülök, hogy ők ketten sosem voltak jó viszonyban, mert így valakinek őszintén kitárulkozhatok, függetlenül attól, hogy mennyire gyűlölöm magamat még most is. Ezt az egészet szégyellve bólintok, de a szemem sarkából látom Minjoon arcáról leírható megkönnyebbülést, illetve azért – döbbenetet is. És én abban a pillanatban: még jobban gyűlöltem magam.

– Illetve… – itt egy kicsit megakadok, mert nem tudom, hogy kimerjem-e mondani. – Nem is annyira nő…

– Mennyi? Húsz? – kérdezősködik türelmetlenül.

– Tizenhét – mondom ki, halkan.

És akkor abban a momentumban az én hugicám még döbbenten bámul rám, nem hisz a fülének. Én se hinnék, ha ő mondaná. Kim Minjoon feláll a székről, és fel-alá kezd járkálni, mintha a gondolkodás még inkább előre vinné ebben az egészben.

– És? – néz rám hirtelen olyan tekintettel, amiről azt hinné az ember, hogy mindent le tud olvasni. De nem, szó sincs ilyenről. – Lefeküdtetek?

– Nem, dehogy! Jézusom, basszus, ne nézz ennyire idiótának! – torkollom le rögtön.

– Azt mondtad, viszonyod van vele.

– Nem – fújtatok dühösen. – Én csak azt mondom, hogy van egy másik nő az életemben.

– De basszusom, Kim Namjoon! Ő csak egy kis pisis tizenhét éves!

– Nem! – Csapok az asztalra még dühösebben a vártnál. – Ha még egyszer ezt mondod rá, én esküszöm…

Nem fejezem be a mondatot, mert ő a hosszas fel-alájárkálás után, most áll meg igazán, előttem. Szerintem most magában megkérdezi a maga sajátos és tökéletesen egyedi módján, hogy mi a fasz van velem. Igazándiból én is megkérdezném magamtól, mert gőzöm sincs, hogy mi ez a felháborodás.

– Várj! – ezzel elviharzik, abba a már megszokott, Kim Minjoonos kuplerájba, és biztosra merném venni, hogy ruhák tömkelege röpköd a feje felett. – Mi is a neve a lánynak? – kiabál az étkezőbe.

- Hát, tudod, ő angol. Ivory, de itthon csak Shin Hanának becézik. Persze, annyira nem szereti, de mindenki így hívja. – Legközelebb már megint itt van előttem, a széken ül, és telefon van a kezében. – Mit művelsz? – kérdem tőle, de a vállát vonja.

– Csak megnézem, elérhető-e az SNS-en. Valahol biztos fent van.

– Jungkook és Jimin közös barátja. Szóval, ha rajtuk keresztül keresed, lehet, hogy meglesz.

- Közben pedig mesélj, hogy mi ez az egész, mert egyelőre olyan, mintha rébuszokban beszélnél. – Nem néz rám, hanem megszállottan keresi Shin Hana profilját. Az én Sarangomét.

Elmondok mindent, lehetőleg semmit sem kihagyva. Azzal kezdem, hogy mennyire magányos vagyok ebben az életfogytiglan-házasságban, persze hozzáteszem azt, hogy: „egykor még szerettem és tudom, hogy én is viszontszeretve voltam, de ma már Haneul az egyetlen, akire családon belül számíthatok”. És utána elmondom, hogy mi volt az Északi fényben. Az első, akkor még jelentéktelennek hitt beszélgetésem Shin Hanával, pedig visszatekintve, több, sokkal több volt annál; és azok a fránya szórólapok. Egy kicsit beszélek Haewonról is, hogy „volt egy lány, aki megcsókolt”, és a csók után bűntudatom volt, de nem tehettem mást: megszakítottam vele a kapcsolatot. Beszélek neki arról az alkalmazásról, meg a regisztrációról, és arról a jelentős-kérésről is, hogy vegyem el egy lány szüzességét. Beszélek neki a beszélgetésekről is: arról, hogy ő szinte mindig apucinak hívott, de ez elsősorban nem az a manapság agyonhype-olt „apucizás” volt, hanem: annál több. Mindig annál több. És akkor ott volt az a pár perces harag, amit iránta éreztem, mert ő többet tudott rólam, mint én róla; meg ugye csak a találkozásunkkor derült ki igazán, hogy kicsoda is valójában Sarang – és ki hitte volna, hogy egy necc harisnyás tizenhét is lehet lehengerlő?

És folytatnám, ha Minjoon nem kiáltana fel:

– Daebak! Woah! Ő az? – és a képembe tolja valamelyik közösségi oldalát, és akarva-akaratlanul is gombóc kerül a torkomba, és igyekszem magam nem elsírni.

– Mi a véleményed róla? – kérdezem tőle, miközben lejjebb görgetek a közösségi oldalán.

– Érdekes. Sosem gondoltam volna, hogy neked bejönnek az ilyen lányok – az „ilyen” alatt tudom, hogy azt érti, hogy husis. Megvonom a vállamat. –, de ennek ellenére, nagyon aranyos pofija van. Olyan fura, hogy Soyeon után egy sokkal fiatalabb. Te is tudod, hogy utálom a nagyon nagy korkülönbséget, de jaj. Ha Soyeon és közte kellene választani, biztos, hogy őt választanám.

A többire nem is figyelek, mert a pár feltöltött képet nézem róla, meg azokról, akik feltöltötték a fotókat. Van egy Jungkookos, Jimines kép (abban a kávézóban, ahol másodszor találkoztam Shin Hanával); egy kép Hyeonmival; majd egy másik kép egy lánytársasággal, akik közül csak őt, és Hyeonmit ismerem. A szívem zavarodottan dobog, majd’ kiszakad a mellkasom mögül.

– Akkor végül is találkoztál vele, ugye?

– Igen, egy hónap után. Kétszer is.

– De nem feküdtél le vele.

– Nem. Még csókolózni se csókolóztunk.

A húgom meglepetten néz rám. Akkor most miért is van bűntudatom? Csak az ölemben volt, egyszer. Sírt a vállamon, egyszer. Puszit adott, egyszer. Vettem neki hamburgert, ő meg meghívott engem kólára. Cigarettáztam előtte. Kibéreltem egy szobát kettőnknek (a 347-eset, ahol nincsenek dementorok, se ogrék, se semmi furcsa lények, csak egy házas férfi, meg egy önbizalom hiányos szörnyeteg). És hajnalban sem csókoltam meg, csak puszilgattam. És csak a saját gondolataimban lovagolt meg. Valójában semmi intim kapcsolat nem volt köztünk. Akkor? Már kezdek megijedni magamtól és az érzéseimtől is.

Egy hangos sóhajtás közepette a telefont visszanyomom a kezébe.

– És tudod, ez az egész helyzet olyan abszurd. Tudod, ő még az a tipikus tinédzser, aki naiv, és szerinte a szex az egy olyan dolog, amin muszáj neki átesnie, mert a mai világban, úgy értem, az ő világában ez menő. És megígértem neki, hogy elveszem a szüzességét, de még megcsókolni sem merem igazán. Nem bírom kiverni a fejemből azt, hogy családom van – egy széthullott családom. És gőzöm sincs, mit tehetnék.

- És ő tudja? – A fejemet rázom. Csönd, és megint nagyon magába roskadva gondolkodik. – Tudod, mi a véleményem ezeket a nőket megcsalós dologról. A szentséges házasságtörésekről, meg minden, de Namjoon, nem lehet, hogy te szerelmes lettél belé?

Beleremeg a kérdésbe minden porcikám. Már ő is…? És ebben a pillanatban valahogyan megint nagyon el tudtam volna szégyellni magamat. Meg kifutni a világból, ugyebár.

– Ez ostobaság – legyintek egyet majdnem ironikusan felnevetve a helyzet miatt. De ő a fejét csóválja.

– Szerintem az az ostobaság, hogy azt hiszed, egy olyan nőt csalsz meg, akit te nem szeretsz már. Én úgy gondolom, Hanát előbb csalod meg a feleségeddel. És ezt nem azért mondom, mert utálom Soyeont. Hanem azért, mert te szerelmes vagy.