tizenhetedik virág

tizenhetedik virág – törött pohár

Az elkövetkezendő órákban Minjoonnal rengeteget beszélek, és, nem csak rólam, hanem róla is. Arról, hogy mennyire sajnáljuk, hogy ennyire távol lettünk egymástól, és, hogy megpróbáljuk a következő hónapokban rendszeresen keresni a másikat. Mind a ketten úgy hiszünk egymásban, mint kisebb korunkban, mikor a legnagyobb probléma köztünk nem az idióta feleségem volt. Minjoon szerint, most amúgy is szükségem van rá, főleg, hogy erről (az ő szavaival élve): „egy lélekhez sem juthat el”. A mi számít megcsalásnak téma mellett, még jókat vigyorgunk Minjoon idióta, s nem csak idióta, hanem egyéjszakás kalandján is, akit most nem az entitás és az egzisztenciakérdésekkel bombázott meg, hanem, mint kiderült, az egyéjszakás kaland csak egy éjszakát akart, nem egy örökkévalóságot. És közösen megbeszéljük: van, akinek nem lesz sohase házastársa. Majd hozzátesszük: lehet, hogy jobb is – már csak a saját házas életemből kiindulva. És itt mind a ketten felröhögünk, kicsit azért, mert tényleg vicces az egész szituáció, kicsit azért, mert ironikus, mi lett.

 

Soyeon telefoncsörgése ébreszt fel a Minjoonnal lévő közös beszélgetésünkből. Szinte dühtől fröcsögő a hangja, hogy már megint hol az istenben vagyok, és én jó férj és családapa révén csak hallgatok és hallgatok, úgy teszek, mintha tényleg érdekelne amit mondana, de valójában még mindig azon gondolkodok, amit a drága húgom vetett fel még jóval fél-egy órával ezelőtt, hogy nem az számít-e megcsalásnak, ha a szerelmem helyett a már-nem-szeretett-feleséget csókolom meg. A már-nem-szeretett-anyát, aki mégis csak az imádnivaló gyerekem anyja.

 

Amikor a kocsiban vagyok, még mindig nem hiszek a húgom szavaiban. Hogy a veterán Kim Namjoon, aki harmincas évei fölött van, s közelebb a negyvenhez, aki imád filozofálni és író, aki házas és családapa, aki egyszer sem lépett félre igazán, de mégis úgy érzi, hogy mióta chatelt egy gyerekkorú lánnyal, félrelépett és megcsalt valaki olyat, akit évek óta nem szeret: szerelmes?

 

Létezhet olyan, hogy egy apa szerelmes legyen egy lányba? Az a szörnyű igazság, hogy azt hittem, ilyen csak a filmekben van, meg azokban az idióta daddykinkes, meg a többi daddy-s fanfictionben.

Hittem én egyáltalán abban, hogy lehetek-e újból szerelmes? Elvégre, itt vagyok, kicsit kiégve, egyáltalán nem rendezett és egészséges családi háttérrel, egy fura feleséggel és egy szerelmes, mások számára még furább, azonban érettebb öt évessel. Talán én sosem hittem abban, hogy egy házasság után valóban lehetek szerelmes, ám nem a fiam anyjába. Viszont tudom, hogy reménykedtem abban, hogy szerelmes legyek.

 

Bár, ha valóban így van – és szerelmes vagyok egy tizenévesbe, aki (ha nyugati szemmel nézzük) a lányom lehetne –, akkor van egy olyan érzésem: Cupido egy kicsit eltévesztette a nyíl irányát. Mert jelenlegi pillanatban, és az elkövetkezendő pillanatokban, biztosan nem fogom helyesnek vélni a tetteimet.

 

Ha esetleg otthagynám Ivory-t, akkor azért, mert tudom, hogy valaki olyat hagynék magam mögött, akit legalább egy kicsit is, igazán szeretek. Úgy, ahogyan felnőtt csak felnőttet szerethet, gyermeken. Mert talán ő az, aki megtanította, hogy egy harmincas éveiben járó férfi is újból lehet szerelmes. Újból lehetek tinédzser, miközben tudom magamról, hogy elég érett vagyok a pusztulásra, már csak a megcsalás-tény miatt is.

 

Ha esetleg Soyeont hagynám ott, nagy valószínűséggel Haneult is veszítem. Elveszítenék egy olyan embert, akihez régen kötődtem, de most már nem, és egy olyat, akinek sok mindent köszönhetek, és aki nekem is köszönheti az életet. Aki a legjobb barátom, egyben a fiam is. Aki Ivory-n kívül azt tanította, hogy hordozhat még a tüdejében harminc éves korában is az ember virágokat, és lehet szerelmes.

 

A következtetéseket levonva: bárhogyan is döntök, nem lesz helyes. Sőt, lehet, hogy életem legnagyobb baklövését követem el.

 

***

 

Amikor beérek a házba, életem egyik legnagyobb meglepetése történik. Nem az, hogy Haneul ott áll, nagy vigyorral az édes arcocskáján, egy vadonatúj társasjátékkal a kezében, várva élete egyetlenegy apukáját, hanem az, hogy Soyeon kiabálás helyett csak felkínálja ajkait egy rövidke csókra. És valljuk be, megcsókolhatnám, de nem teszem. Nem azért, mert nem szeretem, és nincs kedvem fenntartani ezt az ostoba színjátékot. Illetve: valóban nincs, de régebben úgy éreztem, hogy menthető ez az egész családi dolog. Haneul, én, Soyeon, nem utolsó sorban csak mi ketten, ez a már szétesett házasság, meg az egész hercehurca. De valójában: már beleuntam. És nem csak azért, mert mással akartam csókolózni. Mert mással akartam. És igen, ez az igazság. Ivory-val akartam csókolózni. Mert őt szerettem.

 

Soyeon sértődötten bámul rám, de felkapja a tekintetét, mikor Haneul hozzám szól:

 

–Apa-apa! – kiabálja örömittasan. – Jácunk egyet?

 

És még inkább vigyorogva mutatja fel a társasjátékot, fejjel lefelé tartva, így csak nehezen tudom elolvasni a címet, meg miegymást. Amint meglátom rajta Dél-Korea egy-pár híres épületét, mosolygok. Igyekszem Soyeon sértődöttségét nem komolyan venni, és csak bólintok. Haneul természetesen elszalad a szobájába, lehetőleg úgy, hogy a bábu és a dobókocka kiessen a Monopoly-ból. Csak felnevetek.

 

És igazándiból igyekszem nem nevetni a feleségem irigy arcán. Hogy Haneul többet kap belőlem. Pedig az az igazság, hogy egy ideig biztos, hogy Soyeonnak nem adok semmit addig, ameddig nem muszáj. Amíg Haneul kiabál, hogy menjek, addig összeszedegeti a dolgait. Én pedig azt mondom, hogy mindjárt, mert látom, hogy Soyeon lassacskán robban – és gőzöm sincs, hogy azért, mert Haneul velem akar játszani, vagy azért, mert nem csókoltam meg az előbb.

 

– Mai program? – Kilyukad a gyomrom az éhségből, és előveszem Haneul tegnapi maradékát. Türelmesen várom Soyeon válaszát. Soyeon mániája különböző „programokat” beiktatni a közös gyerekünk életébe.

 

– Ebédet anyunál töltjük, és olyan háromig nála leszünk.

 

Soyeonnak már évek óta meghalt az apukája. Sokszor gondolkodtam azon, hogy mi van, ha emiatt viselkedik már évek óta ilyen furcsán és konzervatívan, de hát az ember nem változhat meg csak úgy egyik napról a másikra. Az apja egyébként szívizomgyulladásba halt bele. És ez gonosz lesz, de gőzöm sincsen, hogy melyik szülő halálával jártunk volna jobban.

 

Percek alatt befalom Haneul ramenjét.

 

– Ha ennyit eszel nem ártana lassan konditerembe járnod. – Próbál viccesen viselkedni, de éppen olyan undorítóan sikerül, mint ahogyan Haewonnak általában. Ő mosolyog, de a bubifrizurás arc mögött nem látok semmit, mint álszentséget. Én nem úgy reagálok, mint ő. Aztán mihamarabb hozzáteszi, hogy mi lesz a teendő a vasárnap: – Arra gondoltam lehetne Vasárnapi Vacsora.

 

Majdnem kihányom a rament a lelkemmel együtt. Vasárnapi Vacsora. Régebben, még évekkel ezelőtt, mikor elkezdtünk járni, majd csókolózni és szexelni, majd egymásnak ígértünk mindent, amit lehetett. Ő az enyém volt, én az övé. A tökéletes összhangban születtek meg ezek a Vasárnapi Vacsorák, legalább kéthetente, vagy havonta. Ezek mindig azok a romantikus vacsorák voltak, amiktől olyan színesen láttam a világot, mint ahogyan Seokjin szokta. Amikről mind a ketten elhittük, hogy boldog gyerekeket fogunk felnevelni (hármat), amiktől elhittük, nem kell párterápiákra járni (de kell), amiktől elhittük, hogy soha, de soha nem lehetünk messze egymástól. Az a furcsa az egészben, hogy utoljára katonaság előtt volt Vasárnapi Vacsora.

 

– És Haneul?

 

– Anyánál lesz – vágja rá, szinte rögvest. – Azt mondta a terapeuta, hogy ez jó ötlet lenne.

 

Gyűlöltem azt a terapeutát. Éppen ezért: Soyeon adta neki az ötleteket, de Soyeon általában bizonytalan, ha ötletelésről van szó. Azt hiszem, ebben a pillanatban gyűlölöm, mert tudom, hogy a terapeuta is csak rábólintott erre az egész faszságra, anélkül, hogy meggondolta, ez mit és mennyit jelent a férjnek.

 

Pont, mikor eltervezem, hogy megváltozok, hogy nem fekszek le vele többet, hogy nem csókolózok vele, hiszen én mást szeretek, erre beállít egy ilyennel.

 

– Hétfőn délután ötkor szülői, Haneulnek. Első emelet, ötös terem.

 

– Mi van, ha nem akarok menni? – Soyeon gyilkos tekintettel mered rám. – Úgy értem, erre a vasárnapi vacsorára. – Úgy mondom, hogy jelentéktelennek hangozzék. Régen szerettem ezeket a Vasárnapi Vacsorákat, de te szent ég – ez régen volt. Ne keverjük össze a múltat a jelennel.

 

– Te nem akarod megmenteni a kapcsolatunkat?

 

Eltörik egy törékeny pohár, szilánkosra, és a darabok egyszerűen csak szétszóródnak a padlón. Épp úgy, mint amilyenek magunkat látom. Kettőnket. Ez a pohár sem lesz menthető, mint ahogy mi sem. Mindenesetre azért Soyeon ideges lesz. Valami olyasmit mond, hogy: „basszus, a kedvenc poharam!”.

 

Válaszolni akarok, és egyszerre túl sok mindennel. A helyzetből egy kis kéz ment ki, ami egyszerűen csak rátekeredik az egyik ujjamra. És azt hiszem, most vagyok a leghálásabb Haneulnek.

 

***

 

Én állok nyerésre.

 

Illetve: valójában Haneul áll nyerésre, és igyekszem nem elkalandozni azon, amit Minjoon mondott. Meg amit Soyeon. Igyekszem nem gondolni az ostoba Vasárnapi Vacsorákra, a szülői értekezleten/fogadón (bánom is én, hogy mi az), meg az összes többi létező programon, ami csak keresztbe tesz nekem és… Ivnek. Igen, kettőnknek.

 

Utálom kimondani, de ez az igazság. Az az igazság, hogy Soyeont még mindig megfojtanám egy kanál vízben, és az a legmeghökkentőbb igazság, hogy azt az édes, aranyos és túl nagyszívű kisfiút is figyelmen kívül hagynám, aki a fiam. De csak pár másodpercig gondolom így, hogy Haneul csak teher a szerelmi életemnek, holott nem őt kéne hibáztatni.

 

Hanem a fogamzásgátlót, meg Soyeont. Haneul nem tehet róla. Nem tehet róla, nem tehet róla, nem tehet róla – kontrázom magamban, éppen akkor, mikor Haneul mondja, hogy kétezer wont kell fizetnem, mert muszáj adóznom. Majd feszült vigyorral az arcomon kijavítom, hogy rosszul számol, mert az nem kétezer, hanem kétszázezer – ezzel pedig elúszott a harmadik emeletes ház építésének a lehetősége. Haneul tizenegyest dob, vagyis belépett a telkemre. Rögtön feloldódok, amint leolvassa a kártyáról, hogy mennyit kell fizetnie nekem – persze hibásan. Na de egyik filozófus sem született matematikusnak, tehát ez megbocsájtható.

 

Már éppen számolnánk a pénzt, mikor Haneul anyja tűnik fel a fiam szobájában. Vissza kell fognom magam, nehogy fejbe dobjam egy párnával. Olyan mosoly terül szét az arcán, ami már-már műnek mondható, mint valósnak.

 

Aztán valami eszembe jut. Valami, amivel kivédhetném ezt az egész romantikus programot. Most már én is felszabadultabbnak érzem magam, ahogyan erre gondolok.

 

– Arra gondoltam, mégis lehetne Vasárnapi Vacsora – mondom most úgy, hogy lehetőleg jelentős lehessen neki, és nekem is. Haneul nem sok mindent ért belőle, de a szemei felcsillognak, ahogyan Soyeon mellé ül, így a fiam az ölébe teszi magát. – De ne kísértsük a múltat. A Vasárnapi Vacsora most már épp úgy Haneulé, mint a miénk.

 

Soyeon dühösnek látszik, hogy nem engedem, hogy ő vezessen, de nem tehettem róla. Ez az egyetlen, amivel magamhoz tudom láncolni Haneult, miközben nem keltek feltűnést azzal a család számára, hogy kettős életet élek.