tizennyolcadik virág

tizennyolcadik virág – kupaktanács

„sürős kup.tan. e.9”

A Vasárnapi Vacsora ezért marad abba kicsit előbb a kelleténél. Hadd ne mondjam el, hogy persze legalább negyed órát kellett gondolkoznom azon, hogy Suga mit is akart írni Kakaotalkon ezzel, majd rájöttem: „sürgős kupaktanács este kilenckor” – legalábbis valami ilyesmit üzenhetett. Biztos voltam vele, hogy amíg én az idióta családi dolgaimat intéztem az idióta feleségemmel és az imádnivaló Haneullel, addig ő vagy lusta volt hosszan írni, vagy pedig túl sokan voltak az Északi Fényben.

–  Én is mehetek a kúptanra?

Felvihogtam Haneul kérdésére, aki belelesett a szöveges üzenetbe, majd elkunyerálta a telefont a kezemből, s így kezdett el beszélgetni a réglátott Min Yoongival, aki egyszerűen rühellte, hogy Haneul Sugarnak szólította, de hát így járt az, aki Sugának nevezteti magát. De azért Haneult szerette. Elmondhatatlanul.

Tehát, most azért kerülök a zártkörű kupaktanács színhelyére: a már régebben bezárt Északi Fényben. Reménykedem abban, hogy mind a hat barátomat ott találom, két összetolt asztal mellett, hét székkel körülötte, amelyikek közül az egyik üres. Ennek ellenére, elég szépen pofára esek, mert valóban hatan vannak ott, de nincs köztük Seokjin. Hatan vannak ott habár Kim Seokjin hiányzik, valaki van helyette, szorosan szorongatva Shin Hana kezét. Amint meglátja a kissé túlöltözött, öltönyös-nyakkendős Min Yoongi az elképedt arcomat (nem az, hogy Shin Hana számomra nem csak Shin Hana, hanem a tudat, hogy Ivory-n alig van ruhának nevezhető valami), Suga sietve hozzám szalad. Iv úgy néz rám, ahogyan én ő rá. A legnagyobb szerencsémre Yoongi kitakarja a testével az önbizalom hiányos, csodálatos szörnyetegemet. De ez nem segít a feszültségoldásomon.

–  Figyu haver – egy pillanatra hátra néz, egyenesen Hanára. – Kurvára tudom, hogy ki vagy akadva Shin Hana miatt, és én sem örültem neki túlzottan, hogy eljön. – A tudattól, hogy ő itt van, bólintok. Igyekszem nem gyanúba keverni őt és engem (vagyis: minket) és próbálok dühösen nézni, vagy ha úgy nem, akkor unottan, és magamban tartom azt, hogy: „bocsi Yoongi, de valójában ennél jobban nem is örülhetnék a látványnak”.

–   Túlélem – biccentek kurtán, de nem teszem hozzá azt, hogy együtt töltöttem vele egy kellemes éjszakát Taehyung apjának a lepukkant moteljében.

– Tuti? – De megint csak biccentek. – Tényleg bocs. Jungkook és Jimin ragaszkodtak a jelenlétéhez.

Viszont erre nem válaszolok semmit, csak követem Yoongit a székek felé. Taehyung felé ülök, akinek a fülébe súgom, hogy nehogy kimerje nyögni Haneul vagy Soyeon pozícióját a családban, majd hosszas pillantást vetek az édes kicsi Sarangom arcára, az alig takaró sötét, egyszerre szexi és elegáns szoknyára, ami persze elég kirívó, főleg azért, mert elég szép betekintést lehet nyerni a két mell elválasztó vonalában. És igazándiból teljesen biztos vagyok abban, hogy nem csak én nézek rá így. A tekintetem akarva-akaratlanul is találkozik a nálamnál sokkal perverzebb Jung Hoseokéval, aki még inkább ruhavetkőztető módba kapcsolt a két szemével.

A társaság további tagjai: Jimin és Jungkook most a lehető legjobban szoronganak (gőzöm sincs miért); Yoongin látszik, hogy a legszívesebben elküldené innen az ide nem illő, egyetlenegy női egyedet, aki még csak egy kislány; Hoseok a már említett, legújabb elfoglaltságát űzi, ez pedig Ivory testtájékainak látatlan kivesézése (menthetetlenül irigy és féltékeny vagyok, pedig nem kéne annak lennem); Taehyung  pedig állandóan a telefonját nyomja. És akkor jöhet a joggal feltett kérdés: hol van Kim Seokjin, a csapatunk legidősebb tagja?

Kim Seokjinnal a baráti beszélgetésünk kifulladt a szokásos, értelmetlen és felesleges kérdésekben: hogy vagy?, mit csinálsz?, meg ehhez hasonlatos kérdések, pedig ha valakik régebben jóban voltak, azok mi voltunk. Bűntudat nélkül ezt mondhattam kettőnkről, a még régebben öröknek hitt barátságunkról. Gőzöm sincs, hogy mi történhetett, de amióta megszületett Haneul, egyre kevesebb vágyott a társaságomra. Mondjunk, hiába van úgy, hogy Kim Seokjin szinte az esetek kilencven százalékában igyekezett felépíteni magának egy sokkal rózsaszínesebb világot, amolyan „védőpajzsként”, sosem szerette úgy igazán a gyerekeket.

A társaságon végignézve: Jimin és Jungkook valami nagyon fontosról beszélnek, Taehyung még mindig a telefonját nyomkodja, most valami miatt (talán Hana lehet az oka) Hoseok Yoongihoz fordul. Egymáshoz illenek.

Én pedig hevesen dobogó szívvel nézek a velem szembe ülő Ivory-n, aki szinte ugyanúgy néz rám, majd egy szempillantás alatt előkapja a telefonját, és pötyög bele valamit. Akkor persze rájövök, hogy valami nagyon fontos lehet az, mikor egy hangos csipogás jelzi, hogy furcsamód nekem is üzenetem jött. Ivory pimasz mosolyt vet rám a másik oldalról, és igazándiból nem tudom eldönteni, hogy most merő véletlenségből, vagy direkt tolja a lábát az enyémhez, mikor egy pillantást vetek a Kakaotalkos üzenetre.

shin hana: ne nézz így

Szélesen elmosolyodok, ahogyan Ivory kellemesen simogat a lábával.

namjoon: nem kéne ilyen ruhákban járkálnod.

shin hana: mi a baj ezzel a ruhával?

namjoon: túl sok szem tapad rád így

shin hana: jaj, csak nem féltékeny apuci?

Kész. Végem. Még egy ilyen „apuci”, és tényleg kénytelen leszek ágyba vinni. Enyhe pír önti el az arcát, persze azért kacéran vigyorog, egyenesen rám.

namjoon: nem

namjoon: nem vagyok féltékeny

shin hana: magadra vess

namjoon: ???

shin hana: te nem mertél megcsókolni tegnap

Hana most úgy néz rám, mintha a tegnapi nap életem legnagyobb hibáját vétettem volna. Hoseok helyet cserél Yoongival, azért, hogy még közelebb kerüljön Hanához. Persze ez Yoongit nem érdekli úgy igazán, mert Yoongi türelmetlen várja a nagy bejelentést.

– Milyen bejelentést? – kérdezem tőle.

– Amit Jungkook akar…

A többire nem is igazán figyelek, mert Hoseokra és Hanára nézek. Kétségkívül imádja Hoseok Hana társaságát, és biztos vagyok benne, hogy Hana is az övét. Abban is biztos vagyok, hogy Hoseok rögtön lesmárolná Hanát, majd ágyba vinné, és szent ég, nagyon nem tetszik az a vízió, miszerint Hana apucinak hívja a folyton mosolygó Hoseokot. Jézusom.

Hana teljes egészében elfelejt, mert a kezével nem matat a táskájában, hogy előkeresse a telefonját, és valamit írjon. Igazándiból Hana azt is elfelejti, hogy a lába még mindig az enyémet simogatja. Egyre feljebb és feljebb megy vele, és később már majdnem az ölemben van. De Sarang nem néz rám.

És én azért mégis csak azt akarom, hogy rám nézzen, szóval ezért is húzom meg a lábát, mert így lejjebb csúszik a székén, és egy picit legalább rám néz. És az a szörnyű igazság, hogy utána el is kapja a lábát az enyémtől, Hoseok kiröhögi, és nem is sejt semmit. A szörnyű igazság másik része, hogy Iv már akadt ki rám, Iv mosolygott rám, Iv ölelgetett is, adott puszit – de ilyen rondán még soha nem is nézett. Makacskodva felhúzza az orrát, majd úgy tesz, mintha nem történt volna semmi, pedig a vörös arcocskája nem egészen erről árulkodik; maga is zavarban van, de Hoseoknak ez plusz kapu, mert most nagy vigyorral az arcán fogja pár hajtincsét az én imádott Sarangomnak. Tudom, hogy a két lába közé akar férkőzni, és azzal is tisztában vagyok, hogy Hana hagyná, mert nyilván ez volt kezdetek kezdetétől fogva a terve.

Folytatnám a dühöngésemet, mikor Jungkook talán még idegesebben megcsöngeti az üvegpoharát a másikkal, hogy végre rá figyeljünk. Így is lesz. Hana csodálva nézi a barátomat, én pedig még inkább csodálva őt.

– Nos, azért gyűltünk ma össze, hogy elmondjam az itt lévő hallgatóság…

– Haver, a lényegre, ez nem egy szentmisa – szól közbe Suga.

–  Az nem misa, hanem mise, te igen ész – forgatja a szemeit Taehyung, de úgy, hogy még mindig a telefonját nyomkodja. Igen, Kim Taehyung tehetséges abban, hogy sok mindent meg tud csinálni – egyszerre.

– Befognátok? – most Jimin az, aki közbe szól.

– Nem tehetünk róla, hogy unalmas az evangélium – megint Suga flegmázik. Meg kellene lepődnöm?

– Hé, srácok…

–  Hagyjad Hana, hadd rendezzék le – legyint egyet Hoseok, a szeretőm/barátnőm/szerelmem/több-éjszakás-kalandom/nem-tudom-kicsodám megszólalására.

Én hümmögve figyelem a vitatárgyát és látom Jiminen, hogy egyre idegesebb. Jungkook jobban próbál higgadtabb lenni, mint ChimChim, de elég nehéz a legjobb barátja mellett. Hana meg haragos tekintettel mered a többi srácra – kivétel rám, mert én vagyok az egyetlen, aki nem száll a többiekkel szemben. Aztán mindenki mindenkivel vitatkozik (és fogadjunk, ez is Ivory jelenléte miatt van: nem vagyunk hozzá szokva a női hallgatósághoz). Mindenki mindenkivel vitatkozik, Taehyung mélyen belesüpped a telefonjába, Hoseok röhög a markába, és én vagyok a másik, aki nem szól semmit, és igyekszek szemkontaktust felvenni Saranggal, aki hol Jiminre, hol Jungkookra néz kétségbeesetten. Csak nem…? – kérdem magamtól, megkérdőjelezve azt, hogy Sarangnak valóban nincs-e senkije.

–  Befognátok? – emeli fel Jimin a hangját, úgy vélem, tök jogosan. Sarang segítségkérően bámul rám, hogy csináljak valamit, de csak a vállamat vonom. Még nagyobb parádé kerekedik az összetolt asztalok körül. – Oké, én itt fejeztem be.

– Majd én elmondom – nyugtázza halkabban Jungkook, majd nagy vehemenciával feláll az asztaltól. – Meleg vagyok. – Kiguvadt szemekkel nézek Jungkookra, majd Jimin arcára, sőt, majdnem mindenki kiguvadt szemekkel néz rá. Az én édes kicsi Sarangom és Taehyung az egyedüli, aki nem. – Akarom mondani… Melegek vagyunk. Úgy értem – itt Kook lehunyja a szemeit. –, én meg Chim együtt vagyunk.

–   Nyilvánvalóan nem vagyok vak – forgatja meg a szemeit megkönnyebbülten Taehyung, és csak most teszi el a telefont.

– Úgy érted, hogy ti… ketten… – Min Yoongi összevissza mutogat, szerintem még a saját hangján is meglepődve. Shin Hana kineveti. – Meg akarsz halni? – lendíti meg a karját Yoongi, majd Hana is visszafogja magát. Egy pillanatra mintha találkozna a tekintetünk.

– Daebak! – mondja Hoseok valóban örülve a hírnek.

– És ezt miért csak most mondtátok? – vonja fel a szemöldökét értetlenül Yoongi.

– Mert… féltünk – vallja be Jimin halkabban. – És te, hyung?

Kíváncsiskodó arcok néznek, egyenesen rám. Köztük van a fura Taehyungé, a manapság folyton-folyvást pörgő Sugáé, az állandóan csajozós Jung Hosoeké, az újdonsült páré, Jiminé, Jungkooké, és nem utolsó sorban Sarangé. Egyetlenegy valaki hiányzik, az pedig Kim Seokjin. Nagy nehezen sikerül visszatalálni magamhoz.

– Hogyne örülnék? Ti is jól tudjátok, hogy támogatom a melegeket – mosolygok tiszta idétlenül. Mindenki ujjong.

– Ünneplünk! – kiáltja Yoongi elégedetten. – Mit kértek?

–  Szerintem mindenkinek jöhet valami tömény – javasolja Hoseok, fél pillantást vetve az egymást smároló Jiminre és Jungkookra.

–  Shin Hana? – kérdezi Yoongi, és már mondanám azt, hogy „kóla”, mikor Sarang valami mást mond:

– Vizet.

– Tessék?

Hoseok felkapja a fejét, és kérdőn néz kettőnkre. Hol rám, hol Hanára. Sarang igyekszik nem érdeklődni a kijelentésem után. Majd a lehető legszexibb módon az állát a kezeibe veszi, így támaszkodik az asztalra, és így néz rám a kis őzgida szemeivel.

– Kólát szoktál inni. – Erre már Taehyung is ránk bámul.

– Fogyózok.

– Mi? – háborodok fel, tök jogosan.

Na, ez az, amire mindenki felnéz, és még Jungkook, meg Jimin (Sarang közeli barátai) is felkapja a fejét, mikor már nem smárolnak. Ivory olyan, mintha bosszús lenne, mert tényleg úgy néz ki, majd megforgatja a szemeit, úgy, ahogyan Soyeon szokta, de ez viszont beindítja a fantáziámat, és akarva-akaratlan is elképzelem a lábaim előtt térdepelve, apró kezeivel a bokszerembe nyúlva és… elég Namjoon, ez nem az a pillanat!

– Ugyan már Namjoon, nem baj a kis fogyókúra – vonja meg a vállait Min Yoongi, kissé gúnyosan. Sarangon látszik, hogy nem esik jól neki, amit Suga mond. – Fellendítené a kocsmát, és végre több lenne errefelé a vendégem.

– Beszélnem kell veled Shin Hana.

– Tessék?

– Kifelé.

– De…

– Most.

Dühödten felpattanok a helyemről, és érzem, hogy a hátamba ezernyi tekintet fúródik. Aztán később meghallom Sarang sóhaját (basszuskám, vajon így sóhajtozna alattam fekve is?), aki úgy tesz mint én. Hallom Jungkook hangos kérdését, hogy: „ez meg mi a fene volt?”. A kocsma egyik sarkába megyek, ahol szerencsére észrevétlenek tudunk maradni.

Sarang kérdőn és ártatlanul néz rám, úgy, ahogyan még sohasem, és mintha folyton azt kérné a tekintetével, hogy: „gyere, tégy magadévá”. Istenem, hogyan lehet valaki ilyen megigéző?

–  Elmondanád, hogy mi a baj? –a perverz gondolataimból Hana vérfagyasztóan rideg hangja ébreszt fel.

– Ez az egész. Mi az, hogy nem iszol kólát?

– Ezen mit kell magadat felhúzni?

Igaza van. Miért is vagyok ideges emiatt? Vár, vár, türelmesen, hogy mondjak valami hasznos érvet, de nem jut eszembe semmi hasznos sem. Már nyitnám a számat, mikor Sarang éppen menne vissza, a helyére. De nem engedem, marasztalom azzal, hogy meg fogom a csuklóját, és közelebb rántom magamhoz.

– Ha nem a kóla a bajod, akkor mi? Hoseok? – Az arcomra van írva a kétségbeesés és a féltékenység. Hangosan felnyög, azzal a „tudtam” kifejezéssel az arcán. – Ennyire ne süllyedj le a szememben, kérlek.

– És ha baszottul féltékeny vagyok, akkor mi van?

– Nincs hozzá jogod, hogy az légy. Nem vagy az apám.

– Az előbb te hívtál apucinak. – Legyint.

– Te nem mersz megcsókolni.

Enyhe pír kúszik az arcára, majd kierőszakolja magát az amúgy egyáltalán nem erős szorításomból. Már messzebb lenne tőlem, mint az előbb, ha nem rántanám vissza, megint. És mint mindig, Hana idegesen megszólalt volna, hogy mi a fasz bajom van.

Én pedig biztosan azt válaszolnám, hogy az, hogy miért vagyunk ilyen messze a másiktól. És azt, hogy ne haragudjon, és, hogy mennyire sajnálom az egészet. Azt, hogy igyon kólát, mert én így szeretem – ilyen husisan, ilyen őzgida szemekkel, ilyen tökéletlenül, ilyen szoknyákban, és legfőképpen a ribancharisnya látványát.

De mivel nem kérdez, nem válaszolok. Inkább erőteljesen hozzányomom az ajkaimat az övéhez, mert már nem bírtam nélküle. Döbbenten néz rám a csók alatt, azonban hagyja magát, olyannyira, hogy két karját a nyakam köré fonja, így még közelebb van hozzám, mint Soyeon az elmúlt évek alatt. Úgy csókolom, mint ahogyan soha senkit. Úgy szorítom magamhoz, mintha ez lenne az első és utolsó igazi, szerelmes csókom. Úgy csókolom vissza, hogy nem zavar az az analfabétaság, amit, ahogyan ő csinálja. Mikor tudatosul bennem, hogy nincs elég levegője ahhoz, hogy bírjon még egy-két percet, elhúzódok, de ő a lehető legboldogabb vigyorral az arcán bámul rám, és még mindig úgy ölel, ahogyan még senki.

–  Bénán csókolsz. – Elpirul, mire én újabb puszit nyomok az ajkaira. – És jobb, ha nem tudod, milyen dolgokon gondolkozok – ezt a fülébe súgom, majd gunyoros mosollyal az arcomon eltolom magamtól, és kilépek a sarokból. Sarang a kezdetleges sokktól csak pár másodperc után követ. – Yoongi, kólát is hozz.

Yoongi a szemeit forgatja, majd ugrik is a pult mögé, és kiszolgálja Hanát. Sarang előveszi a telefonját a táskájából, és én is, mert tudom, hogy valamit írni akar nekem.

shin hana: ugye lesz ismétlés?

namjoon: egész végig az ajkaidra fogok figyelni. az ismétlés a minimum

shin hana: túl jól csókolsz, apuci

namjoon: te meg béna vagy

shin hana: annyira nem is

namjoon: legédesebb béna

shin hana: szeretlek

Egy ideig csak némán ülök a helyemen, és meredten bámulok a kijelzőre. Annyi mindent visszaírtam volna neki, de inkább csak elteszem a telefonomat a zsebem mélyére. A szemem sarkából látom Sarang vigyorgását, azt, hogy mennyiszer idézheti fel azt a csókjelenetet, mennyiszer vágyhat rám. Annyi mindent írtam volna én is, kezdve azzal, hogy „én is szeretlek”. Befejezve azzal, hogy: „sajnálom”.

Mert igen, sajnáltam.

Sajnáltam azt a köztünk lévő húsz generációs szakadékot, sajnáltam azt, hogy nem tudott Hana a feleségemről és a fiamról. El kell neki mondanom. De hogyan?