tizenkilencedik virág

tizenkilencedik virág – apuci, kérlek

Az előttem ülő nő arcát figyelem, és igyekszem nem a csókjára gondolni, amit hónapokkal ezelőtt kaptam tőle; vagy arra a csókra, amit az én kis szerelmemtől kaptam, és az ő jelentős „szeretlek”-jére; és még mindig ott vannak a fejemben az óvónő szavai: „Kim Haneul nagyon okos, könnyen tanul dolgokat, de a szabadidejében egyre többet csínykedik, erőszakoskodik, és egyre agresszívabb”.

– Azt hittem, hogy már megbeszéltük: nem akarok veled többet találkozni.

–Muszáj olyan durvának lenned velem, mint egy lópokróc?

–  Muszáj volt aznap megcsókolnod? – húzom fel a szemöldökömet érthetetlenül.

Mintha Haewon most elszégyellné magát, mert lehajtja a fejét, s hidrogén szőke, festett tincsei az arcába hullnak. Belekortyolok a Cappy-be, amit úgy kértem, ő pedig némán iszogatja az alkoholos italát. Egyre inkább arra gondolok, hogy mennyire jó lenne eltűnni előle.

–  Azt hittem, akarod – vallja be. – Nem gondoltam volna, hogy ezzel együtt, el is vesztelek téged.

–  Az ég szerelmére Haewon, családom van!

Majdnem odaokádok, mert akarva-akaratlanul is eszembe jut Sarang. Vajon most mit csinálhat otthon? Kólát szív fel a szívószálán keresztül, miközben olvas és a lábai a magasban vannak? A közös csókunkra gondol? Tanul? A családjával van? Hyeonmival beszélget, vagy Jungkookkal és Jiminnel? Feleségem van, és nekem mégis ott van… Ivory.

–  És Shin Hana? – kérdőn felvonom a szemöldökömet.

–  Miről beszélsz? – játszom az idiótát.

–  Shin Hanáról. Tudod, arról a… – legyint. – Tudod. Kyungjae exe.

–  Kyungjae?

–  A barátom.

–  Ezt kifejtenéd?

Haewon hidrogén szőke haja mögül, észreveszem a gonosz vigyorát. Egy belső hang azt mondja, hogy ne hallgassak rá. Aztán az a srác jut eszembe, akit abban a buliban láttam Hanával együtt – aki abban a pillanatban éppen a derekamat ölelte körül. Ő lenne Kyungjae? Hana volt barátja?

–  Pár hétig voltak együtt. Kyungjae le akart vele feküdni, azzal az indokkal, mert még soha nem volt dagadt lánnyal egy ágyban, de – itt Haewon a körmeit nézegeti. –, persze Hanának nem tetszett a dolog, elvileg sírt is emiatt, mert Kyungjae disznónak hívta.

Összeszorítom a számat, és próbálok nem dühösnek látszani: de az asztal alatt mindenesetre ökölbe szorul a kezem. Nem akarok túl haragos lenni, mert akkor tudom, hogy nyilvánvaló lenne mindaz, ami kettőnk között zajlik – márpedig nem akarom, hogy Haewon többet tudjon róla, mint én, mert még én sem tudom biztosra, hogy mi is ez az egész köztünk.

Haewon majdnem megissza a borát, és kíváncsian fürkészi az arcomat.

–  Nem értem, miért mondod ezt – dőlök hátra a székembe, igyekezve nem kifejezni semmi gyanút, de attól félek, minden a homlokomra van írva. A csók, ami vele történt, vagy éppen az, ahogyan történt.

–   Csak úgy tudom, barátok vagytok, vagy mi – mondja közönyösen. – És vannak róla ilyen-olyan pletykák.

–  Pletykák? – vonom fel a szemöldökömet.

–  Azt hittem, te is hallottad. Hát, elvileg ezért is szopott le már annyi faszt, hiszen a hurkái közé nem férne egy farok se. – Haewon a vállát vonogatja, el-eltűnődő mosollyal.

Oké, tételezzük fel, Haewon valóban szexibb volt, mint Hana, hiszen Haewon éppen megegyezett valamiféle koreai szépségideállal: szép és csinos volt, minden, ami szem-szájnak ingere, de Hanát éppen azért tartom kacérabbnak, szeretetteljesebbnek és csodálatosabbnak Haewonnál, mert ő maga az egyszerűség. Valami olyan van benne, amire nekem szükségem van ebben a depressziós korszakomban. Valami olyan van benne, amit nem találtam meg Haewonban, és legfőképpen Soyeonban nem.

De az, hogy valaki pletykát kreál az éppen, hogy husis bőréről, és a nem létező szexuális életéről, az igen is, egy kicsit felháborít. Leginkább azért, mert habár annak lehet valami valóságalapja, hogy ott volt Kyungjae, és kinézem abból a pasiból azt, hogy igen, Hanának ilyet mondott, és azt is kinézem Hanából, hogy emiatt is akarta annyira elveszteni a szüzességét, de az, hogy több hímnemű egyedet is leszopott… ugyan már! Az én visszahúzódó, ám bizalomba férkőzött, boldog Ivory-m egyáltalán nem ilyen.

–   Csak azért szólok, nehogy te is erre a sorsra juss. Úgy értem, feleséged van, meg gyereked, micsoda nagy szerencsétlenség lenne, ha leszopna!

Nagyon kevés hiányzik ahhoz, hogy valóban felpattanjak, Haewont felpofozzam, és ne rohanjak ki az ajtón, de ehelyett csak ennyit motyogok valamit az orrom alá:

–   Hát, én azért megkérdőjelezném ezeknek az állításoknak valóságalapját, de amíg csak pletykaként terjed a hír, addig jó – megiszom a Cappymet. – Mindenesetre ígérem, vigyázok vele – úgy mondom, hogy valóban érződjön, hogy tényleg vigyázni fogok erre az egész kapcsolatra, arra, hogy Ivory-nak esze ágában se legyen leszopnia, de amint erre gondolok, a nadrágom még inkább összeszűkül, és valahogyan inkább az ellenkezőjére gondolok, hogy bárcsak leszopna. De kizárólag csak engem, és senki mást.

–  Sowon, hogy, s mint?

Úgy döntök, még inkább elmélyítem a beszélgetésünket, nehogy még gyanúsabb legyek – vagy legyünk. Ráadásul ez a gyanú nem lenne szerencsés, főleg, ha Haewonról van szó. Inkább elkezdek építeni valamit ebbe a kapcsolatba, függetlenül attól, hogy tudom, nem lehet belőle semmi érdemleges, ha én ezt nem is akarom. Az elmúlt napokban ugyanis van, amit megtanultam, és ez márpedig az, hogy: minél nagyobb távolságot kellett tartanom Haewontól, ha nem akartam magamat igazán bajba keverni.

***

A vonalat körülbelül két perc beszélgetés után Sarang bontotta, azzal, hogy mennyire akar velem már csókolózni, és, hogy persze, hogy találkozhatunk, na meg: „de akkor egy szoknyát is felveszek”. Függetlenül attól, hogy azért mondtam volna neki, hogy inkább most ne, mert esik az eső. Tudtam, úgy sem figyelt volna rám, de azért egy kicsit aggódtam érte, mikor fél órával később is az eső is még javában kopogott a villamos ablakán, és most a lelkileg elfáradt és kikészült, hamarosan meghaló Kim Namjoon, vagyis én, a metró felé igyekszek, hogy minél hamarabb eljussak Taehyung motelébe.

Nem vagyok képes még hazaindulni. Hogyan is mondhatnám el azt Soyeonnak, hogy gyereknevelésünk teljes csődöt jelentett? Hogyan is mondhatnám el neki, mikor ez az egész kettőnk miatt alakult ki? Hogyan is mondhatnám el azt neki, hogy az óvónő még azon is gondolkozik, hogy pszichiáterhez küldi a fiunkat? Igaz, az óvónő hozzátette, ezzel nincs baj, még kezelhető: bárkivel előfordulhat. De azért mégis csak a híres író, filozófus, Kim Namjoon gyerekéről van szó. Nem másról. Szóval, valamilyen szinten kerülendőnek tartom, hogy pont olyan embernek a fiát akarják betenni pszichiáterhez, aki meg akarja érteni az emberek mélységét. Az emberek jogosan jöhetnek azzal, hogy „ez is csak pampog a pszichológiával, meg a filozófiadiplomájával, ha a saját gyerekét nem tudja nevelni”.

Talán félelemből van szükségem Sarangra. Épp olyan módon, mintha drog lenne: kellemes, idegrendszert megváltoztató, bénító – ám a másnaposság rosszabb ilyen téren. Talán ilyen ő is: mint egy üdítő kávé, vagy éppen egy kellemes, társasággal eltöltött dohányzás. A legritkább szenvedélybetegségek egyike. Igen, ehhez hasonlatos dolgokhoz tudnám hasonlítani Sarangot: és nem úgy kell érteni, hogy csak a szexre kell, mert ez őrültség. Sokkal inkább kellett a hangja, a csókja, vagy éppen az ölelése, a mosoly, vagy éppen az eszmefuttatásai a neve őrültségéről, vagy éppen a filofóbiás zoknikról.

Szóval, ilyen gondolatokkal hömpölygök be a metróba, a többi embertömeggel együttvéve. Egyből folytatnám is a gondolatmenetemet, ha nem venném észre a könyvem borítóját azzal a túlontúl ismerős, hullámos hajkoronával. Szabad a hely mellette, tehát leülök oda. Csak a szemem sarkából vetek a lányra egy pillantást, és azon gondolkodok, vajon tényleg ilyen izgalmas lehet-e a könyvem, vagy vajon azért olvassa ilyen elmélyülten, mert az íróval csókolózott a tegnapi nap?

Nem bírom ki, hogy ne pusziljam meg a bal arcát, tehát a könyvet az arcunk elé helyezem, hogy egy kicsit nyílt legyen a csók a maga módján, de azért mégis maradjon kettőnké ez az intim pillanat, mikor az én szám az arcán van, ő pedig egy kicsit összerezzen, mert nem számít rá. Nem sokkal később azonban a döbbenet helyét átveszi valami olyan, amit boldogságnak lehet nevezni: ő szinte a nyakamba ugrik, persze a hónalja alá dugja a könyvet, s a maga módján nem is törődik azzal, hogy jelenleg Dél-Korea egyik íróját ölelgeti, meg azzal sem, hogy figyelmen kívül hagyja a milliónyi rosszmájú tekintetet.

–   Hiányoztál – lihegi a nyakamba izgatottan, majd pár másodperc elteltével elereszt. Meglebegteti előttem a könyvet. – Ez az első, amit a fizetésemből vettem. Most már megbizonyosodhatsz róla, hogy tényleg olvasom.

–  És tetszik?

–   Nos, őszinte leszek, sokszor elkalandozom, de igazándiból mit vársz valaki olyantól, aki a gyereked lehetne? – rám néz, egy szomorkás mosollyal az arcán. – De tetszik, tényleg. Bár sok mindennel nem értek egyet.

–  Mint például? – kérdezem vissza, kicsit jogosan félve a reakciójától.

–   Nietzschével – a könyvet beletuszkolja a táskájába. Csak most tűnik fel, hogy most is az az imádnivaló ribancharisnya van rajta, amit első igazi találkozásunkkor vett fel. – Úgy értem, Übermensch így, Übermensch úgy és hatott Hitlerre.

–  Ne csak a Hitler oldalát nézd – forgatom a szemeimet.

–  De akkor is! Szerintem Schopenhauer jobb volt.

–   Te meg ne légy egy szentimentális idióta, mint amilyen ő volt – de azért mosolygok, ahogyan közelebb húzom magamhoz, hogy a mellkasomra fektethesse a fejét.

–  Igazándiból tök ciki, hogy ezeknek mind utána néztem, nem?

A fejemet csóválom, hogy szó sincs ilyenről. Ő azonban nagyot sóhajt, és mintha egy kicsit csalódott lenne, ahogyan a kezeivel éppen, hogy a combomat kezdi piszkálni. Lassan le kell szállnunk – nézek fel a metró térképére.

–   Amúgy – néz fel rám azokkal az édes, őzgida szemekkel. –, miért hívtál? Azt mondtad, fontos beszélnünk.

–  Majd a motelben – mosolygok rá haloványan.

***

Taehyung – miután persze Sarang nagy boldogan elslisszol a szokásos szobánk kulcsával –, ugyanolyan fapofával mered rám, mint a múltkori alkalommal. Nem igen tetszik neki, hogy Sarang megint itt van – velem együtt, egy házas családapával, egy húsz évvel idősebbel… fejezd már be! Annyiszor átrágtad már magad rajta! – sipítozza a belső énem fáradhatatlanul.

–  Mikor mondod el neki? – kérdezi türelmetlenül, jogosan aggódva Sarangért. – Namjoon…

–  Tartom a szavam. El fogom neki majd mondani, ne aggódj – csitítom el, legyintve.

Láthatóan dühöng ezen az egészen. Hogy ilyen vagyok, nem csak Saranggal, hanem a családdal szemben is. De aztán megembereli magát, és azt mondja:

–  Jó. Te tudod. De ha nem tőled tudja meg, el fogom neki mondani.

–  Kim Tae…

–   Tudom, hogy nem kéne beleszólnom. De ez nem egy olyan dolog, ami mellett csak lazán elmehetnék. Sajnálom. – Taehyung bosszúsan fújja ki-be a levegőt – Ha annyira fontosak vagytok egymásnak, ne hozzátok vissza a kulcsot.

–  Tessék?

–   Legyen nálatok a kulcs addig, ameddig nem készítitek ki egymást. – Gőzöm sincs, hogy most a fizikai, vagy a lelki dologra, érti, de nem vág olyan furcsán pajzán fintort sem. – Van nekem pótkulcsom a szobához, szóval… – Újabb hosszas farkas szemezés. – Menj már. Shin Hana biztosan vár már.

Elkezdek menni a szobánk felé, annak ellenére, hogy meg szerettem volna kérdezni Taehyungtól, hogy bízik-e bennem. De amire már választ tudott volna adni, addigra én már ott állok a szoba előtt, ahol nincsenek dementorok, ogrék, se semmilyen ijesztő szörnyeteg – csak Sarang. Nagy levegőt véve benyitok, és Sarang ott fekszik az ágyon, necc harisnyás, levegőbe emelt lábakkal, kissé fellibbent szoknyarésszel – most Ivory lapoz egyet a könyvemben (eddig fogalmam sem volt arról, milyen szexi is az, hogyha valaki a könyvemet olvassa). Egészen addig azt hiszem, hogy észre sem vesz, ameddig az arcát rám nem emelve elmosolyodik – tündéri mosollyal –, és meg nem szólal:

–  Már azt hittem, hogy nem is jössz – mondja, kicsit kacéran.

Mosolyogva levetem magamról a kabátot és a cipőt, majd beakasztom az egyik fogasra, a beépített szekrények egyikébe. Sarang éppen olyan fejet vág, amitől a nadrág szűkebb lesz. Alig tudom levenni a szemeimet a formás, ribancharisnyás combokról – majd türtőztetve magamat, igyekszem csak Ivy kerek arcára, kedves mosolyára bámulni, ám a mosolya is pontosan olyan kacér, mint az a francos ribancharisnya. És nem arra kéne gondolnom, hogy mennyire szétszakítnám és betenném – ó, jesszus! –, mert biztosan drága lehetett.

–   Ne nézz rám így! – a fejemet elfordítom, és a legnagyobb szégyenemre biztos is vagyok benne, hogy most elpirultam. Sarang kiröhög.

–  Miért ne? – kuncog továbbra is.

–  Mert beindítod a fantáziám.

És abban a pillanatban Sarang hozzám siet, hogy lábujjhegyre ereszkedve megcsókoljon. Lehajolok hozzá, és a kezeim közé veszem a teljesen elvörösödött arcát, hogy még mélyebben meg tudjam őt csókolni. Istenem, milyen kis gyengéden, ragaszkodóan csókolt vissza! Úgy, ahogyan még soha senki: járatlanul, ám mégis ebben a csókban több szeretetet vélek felfedezni, mint bármelyikben.

–  Amatőr –jegyzem meg halkan, a szájába lihegve.

Vág egy fintort, de azért hagyja, hogy a következő pillanatban a fenekénél fogva felemeljem. Segítek abban, hogy a derekam köré fonja a rövidke, ribancharisnyás lábakat. Most én vagyok az, aki megcsókolja őt, és most már sokkal gyakorlatiasabban csinálja.  Kis szörnyeteg. Vele együtt indulok el az ágy felé, és még akkor is csókoljuk a másikat – mint két totális idióta –, mikor föléje magasodok, igyekezve abban, hogy nehogy összepaszírozzam.

Valahogyan – már magam sem értem, miképpen –, de változtatunk a helyzeten: ő fölül, én alul. Folyamatosan érzem Sarang testének melegét, a piciny lábait az enyémen, a heves csókolózástól felduzzadt ajkait az én számon, és még életemben nem éreztem magam csókolózás közben ilyen jól. Kellemesen. Vagy ha éreztem volna magamat is, már nem emlékszem rá.

Egyszer csak lihegve fölém magasodik: beletúr a hajamba, míg a kezemmel a fenekét simogatom.

–  Apuci? – kérdezi, az én szemeim meg szinte rögtön kipattannak. A szívem és a pulzusom is mintha egy kicsit szaporábban reagálna erre a szóra. Mindenesetre kíváncsian nézek rá. – Le akarlak szopni.

A kijelentés határozottan cseng a szájából.

–  Mi?

–  Kérlek! – kérlel buja szemekkel. Talán mégis igaz lenne az, amit Haewon mondott?

–  Te komolyan le akarsz szopni úgy, hogy még csókolózni se tudsz rendesen? – A haja mögül kiölti rám a nyelvét, majd bólogatni kezd. A szemei csillognak az izgatottságtól, annak ellenére, hogy mit is mondtam neki. – Sarang…

Meg akarom neki említeni, hogy nem szükséges. Hogy nekem nem a szex és nem az orális kielégítés az elsődleges. Persze, azért ne áltassuk magunkat, szükségem van rá, és hiányzik is az egészséges szexuális életem, amit tényleg élvezek, de Sarang még túl kicsi ehhez az egészhez. Meg amúgy is… ott van Soyeon, meg a fiam…

– Apuci, kérlek – és azokkal az őrjítően gyönyörű őzgida szemekkel bámul rám, amiknek annyira nehezen tudok ellenállni. Illetve az ellenállás is könnyebben menne, ha nem a nadrágövemnél kajtatna a kezével.

–  Bosszantó vagy – sóhajtom.

Sarang a feltérdel az ágyon, és kicsit zavartan, de lehajol, hogy kibontsa a nadrágomat az öv fogságából. Nehezen sikerül neki, olyannyira, hogy a türelmetlenkedéstől felkönyökölök, hogy lássam, Iv mit művészkedik. Amint észreveszem, hogy az övtől sikerült megszabadítani, felemelem a csípőmet, és a következő pillanatban a nadrág is félig-meddig lekerül rólam. Jéghideg keze van Ivory-nak, éppen ezért rázkódom meg, mikor egy kicsit hozzá ér a combomhoz.

Egyre szaporábban veszem a levegőket, ahogyan feltűnik Ivory keze a férfiasságom közelében. Már csak a bokszer levétele hiányzik, és nem lennék meglepve, ha tényleg kibújtatná onnan azt, amit ilyenkor ki kell.

Ó, szent szar, Sarang, csináld már!

Megfogja a bokszerem szélét, ami még jobban tetőzi a türelmetlenségemet, és teljes egészében lihegek attól, hogy ő fogja megtenni nekem.