huszadik virág | egy

huszadik virág – bevezetés a szexbe

Aztán a hosszas, idegőrlő percek után azonban azt kell észrevennem, hogy hiába simogatja a bokszeremet, a felső combomat, továbblépni nem mer. Türelmetlenül felsóhajtok, majd felkönyökölök, és csak annyit látok, hogy Sarang kínos mosollyal az arcán, szinte hajával takargatva azt felém néz, majd annyit mond:

̶     Ne haragudj, nem tudom, hogyan kell. – Majd a legnagyobb zavarában lesüti a szemeit, én azonban, miután felülök, egy röpke csókot nyomok az ajkaira, nem sokkal később magamhoz húzva őt, röhögök.

̶     Béna vagy.

̶     Tudom. Bocsi – válaszolja a mellkasomnak szinte már szipogva. – Tök ciki. Meg szar. De nem megy. É-én tényleg meg akartam tenni, de nem ment. Már nagyon m-meg akartam tenni, majdnem sikerült lehúznom, de megijedtem.

A nevetésemmel próbálom palástolni a csalódottságomat. Basszus. Ugyanakkor valamennyire örülök is, hogy nem tette meg: kicsi hozzá és gyerek még. Amúgy sem túlzottan helyes, hogy megrontom őt – te pedofil –, hogy csókolózok vele, hogy én mégis őt akarom boldoggá tenni, nem pedig mást. Hiányzik az, hogy szeressen valaki, úgy igazán. Ezért szeretek Saranggal lenni. Ezért fontos nekem annyira. Ezért nem érdekel az, hogy ma teszi-e meg, vagy sem. Ezért is csókolgatom a nyakát, míg ő a mellkasomon pityereg.

̶     N-nem is haragszol? – kérdezi halkabban, mint ahogyan szokott beszélni. Eltolom magamtól, hogy rendesen lássa az arcomat, amint megrázom. – D-de…

̶     Nem minden harmincon felüli csak dugni akar – vonom meg a vállamat, igyekezve nem gondolni a kielégítetlen férfiasságomra. A francba.

̶     De azért gondolom csalódott vagy.

̶     Sarang, még van két kezem. Másrészt, te több vagy annál, minthogy beleerőszakoljalak valamibe, amit te nem akarsz.

̶     Ó – mondja, de még mindig a hajával takargatja az orcáját. Jól láthatóan szégyelli magát, és egy kicsit így én is szégyellem magam, hogy így alakult. Elkezdem magamat átkozni, hiszen figyelhettem rá volna jobban is.

̶     Figyelhettem volna rád – súgom a fülébe, miközben visszahúzom a sliccemet, a nadrágom felhúzása után. – De legalább nincs igaza Haewonnak.

Furcsán néz rám. Kétségbeesetten, és nem érti ezt az egészet, hogy mi van Haewonnal? Mivel kapcsolatban nincs igaza? Eltávolodik tőlem, eléggé ahhoz, hogy felmérjem, valami rosszat szóltam. Meg akarom érinteni a kezét, de elhúzza azt.

̶     Mit mondott Haewon?

Lehajtom a fejemet, mert elképzelem, mennyire szégyellheti magát, ha elmondom majd, milyen pletykát tudtam meg róla. A hangja szomorú, és tudom, hogy még szomorúbb lesz majd a válaszomtól. Talán már émelyeg is attól a névtől. Egy kicsit én is.

̶     Csak pletyka.

̶     Kérlek, mondd el! – rivall rám idegeskedve. – Kérlek, apuci!

̶     Szeretem, mikor ezt mondod – mosolygok rá haloványan. – Szóval, azt mondják rólad, hogy mást orálisan kényeztetsz, mert nem fér be a hurkáid közé.

Még soha nem láttam olyan szomorúnak, mint most. Most lehetőleg még jobban szégyelli magát, mint az előbb, és nem tudom, hogy ilyenkor mit érdemes mondani. Úgy értem, jézusom, gőzöm sincsen, hogyan kell viselkedni egy tinédzserrel, hogy míg egyik kezemmel adok neki, az tényleg adás legyen, ne pedig elvétel. Kis gyerek kis baj, nagy gyerek nagy baj.

̶     Sarang – felé nyúlok, de elhúzza a combját.

̶     Egy kurva vagyok.

̶     Ez nem igaz – a fejemet csóválom.

̶     De az vagyok – szipogja halkan. – Vagyis most mindenki ezt gondolja rólam, holott…

Most már én is szomorúan bámulom a síró arcát. Némán bámulok rá, és mivel képtelen közelebb bújni hozzám, ezért én teszem meg, hogy jobban felülök, megfogom a kezét, és igyekszem az arcába nézni.

̶     De ne sírj emiatt, Sarang – a tenyerét hozzányomom a számhoz. Láthatólag elpirul, de aztán kierőszakolja a kezét a szorításomból. Sóhajtok.

̶     De akkor is, Nam – a könnyeit törölgeti, de megállíthatatlanul zokog. – Velem soha senki nem fog szexelni, mert igazuk van: hájas picsa vagyok, és…

̶     Sarang…

̶     De nézz rám, Nam…

Nem bírom ki, hogy ne fogjam közre az arcát a tenyeremmel, és ne csókoljam meg erőteljesen úgy, hogy ne tudjon tőlem szabadulni. Szerintem olyan nagy vehemenciával csókolom meg őt, mint még soha senkit. Később mintha a vérének vas ízét érezném a számban. A legmeglepőbb módon ő is ugyanígy csókol vissza, mintha nem akarná, mintha félne, félne mindentől, amit az előbb mondtam neki. Újból az ölembe ül, majd az arcomhoz közel hajolva lihegve megtorpan. Az arcát leírhatatlan nyugtalanság és kétségbeesettség járja át, majd azt felváltja a reménykedés. Nem ereszt el magától, karjait a nyakam köré fonja.

̶     Annyira közel nőttél hozzám! – sóhajtja, én pedig ebben a pillanatban a legszívesebben lelökném magamról, és most a legrosszabb értelemben gondolom így. – Nem akarlak elveszíteni.

̶     Nem fogsz – a fejemet csóválom. – Egy szavát sem hiszem Haewonnak.

És ahogyan a fejét a vállamra hajtja, akarva-akaratlanul is eszembe jut Soyeon néhai hosszú hajának illata, vagy pedig az első közös szex élményünk, amikor ő volt a virgonc, amikor ő nem bírt magával, amikor rengeteget mosolygott – most meg a bank, a pénzügy teljes egészében elvette az eszét: felismerhetetlenné vált. És nem csak a bubihajról van szó, hanem alapjába véve arról, hogy teljesen kifordult önmagából. Ő nem a feleségem.

És akárhogyan is nézem, tapasztalom és érzem, akárhogyan is jut eszembe Soyeon, azért Ivory Ivory marad ebben a pillanatban. Az én kis, csodálatos szívszerelmem, az egyetlen, kimondatlanom, aki fiatal, szép, és még sokat fog változni. A fejemet üti a félelem. A megváltozás az a megváltozás lesz, ami Soyeonnál lépett hatályba?

Akkor józanodok ki a gondolkodásból, mikor Sarang – az én édes kicsikém – az őzgida szemeivel bámul rám egy hosszas ajak-puszi után. Az ujjai a hajamba tévednek, és csodálattal mered minden egyes fekete hajszálamra, amit lát.

̶     Annyi mindent el akarok mondani – súgja halkan, alig érthetően.

̶     Mikre gondolsz?

̶     Nem tudom – mondja ugyanolyan hangszínnel. – Ezeket nem tudom, hogyan mondhatnám ki.

̶     Lehet, hogy jobb is. A gyomrom nem tűri mostanában a kimondatlanokat. – Most az egyszer rosszallóan bámul rám, nem igazán repes az örömtől, hogy ezt mondom neki.

̶     Elmondod, mi történt közted és Haewon között?

Nyugtalanul feltornázom magamat az ágyon, Saranggal egyetemben. Nem igazán örülök ennek a kérdésnek, mert csak ő, Haneul, és Soyeon jár a fejemben. Csak ebben a sorrendben. Haewon egyáltalán nem. Nagyot sóhajtok, és elmondom a történetet.

̶     Csókolóztunk.

̶     És?

̶     Csak csókolóztunk. Ennyi. Ő akarta, én nem. – Persze, hazugság volt mindez. Vagyis, csak a féligazság. Akartam, én is, egy kicsit, egy aprót, csak a család visszahúzott akkor, abban a pillanatban. Pedig egy jó szexet halasztottam el.  Hana nehezen akarja ezt elhinni, látom rajta. – És te? Mi történt pontosan Kyungjae, és te közted?

̶     Muszáj? – sóhajtja, megint úgy, hogy kerüli a tekintetemet. Megpuszilom. Megcsókolom. A hajánál fogva közelebb vonom magamhoz. Közel szorítom, olyan, olyan közel, ahogyan még soha senkit sem, úgy igazán. Nem tudom, mit adhatnék neki, hogy én is éreztessem vele, hogy nem akarlak elveszíteni.

̶     A te szádból akarom hallani, nem Haewonéból – mondom neki, az ajkaihoz közel.

̶     Hát, jártunk vagy mi, de mindig kézfogásig jutottunk. Igazándiból akkor, amikor le akart velem feküdni, meg is csókolt majdnem, de disznónak hívott. Olyan megalázó volt! – Lehajtja a fejét, és elmondhatatlanul szégyelli magát. – Azóta egy kicsit félek, hogy sohasem fogom elveszteni a szüzességem, úgy, hogy ne gondoljanak disznónak. Ugye, te nem gondolsz annak? – Hevesen csóválom a fejemet.

̶     Ilyenről szó sincs. Nem azért akarok veled kefélni, vagy szeretkezni, vagy kufircolni, mert disznó lennél. – Itt felemeli az arcát, felém. Csak most látom, hogy egy kicsit piros pozsgásos, és már megint sírásra áll a szája. – Többet szeretnék egy kiadós dugásnál, mert tudom, hogy te annál többet érdemelsz. És én is.

̶     Miért gondolod így?

̶     Mert egy kicsit te, és én is kirekesztettek vagyunk.

Szétnyílt ajkakkal néz rám, és csak most jövök rá, mennyire kócos a haja. Hogy mennyire szerettem volna ebben a pillanatban letépni róla a szoknyát, hogy mennyire szerettem volna magamévá tenni, vagy, hogy mennyire szerettem volna őt tenni boldoggá Soyeon helyett. Hogy mennyire, de mennyire számított már nekem is – rengeteget –, hogy mennyire többnek éreztem őt, mint egy Vladimir Nabokov-féle Lolitának.

Te idióta! Húsz generáció, te jó ég! A családod, te fasz!

̶     Min gondolkodsz? – Újból a barna hajamba túr. Éppúgy, ahogyan Haneul szokta tenni.

̶     A kimondatlanokon – szomorkás mosoly fut át az arcomon. –, hogy mennyi mindent kell még elmondanom neked.