huszonegyedik virág

huszonegyedik virág – hát ő?

Idegesen hallgatom a telefonban azt, amit mond, idegesen teszem le az adminisztráció közben a tollamat, idegesen beletúrok a hajamba, és idegesen előre tekintek a személygépkocsi sofőrüléséről. Még legalább öt helyre kell vinnem azokat a hülye citromokat, utána meg elindulni haza, feltenni a kávét, és élvezni azt a francos vasárnapot, amit más családapa a békés családi harmóniában tölt el. Este Vasárnapi Vacsora. Ezeken kattog az agyam, meg azon, hogy mikor tudnék vele találkozni és kibékülni.

̶     Sarang – mondom neki, a szemeimet forgatva, ugyanakkor én is majdhogynem zokogva.

̶     A-akkor is! Itt hagytál! Nem tudom, hogyan jutok el a belvárosba! – korhol hangosan, sírva, el-elakadozó hanggal. Én meg abban a pillanatban még jobban meggyűlölöm magam. Ugyancsak idegesen tekintek a karórámra, hogy mennyi az idő. 10:44.  – Utállak! – teszi hozzá, majd szipogni kezd. Egy ideig hosszas csönd, mert azon gondolkodom, vajon mivel is rukkolhatnék elő, ami mind a kettőnket megment. De aztán rájövök, nem tudok olyat csinálni, ami ne szedje egyikünket se ketté.

̶     Édes, kicsi Sarang, mondtam már, hogy sajnálom. – Egyre ingerültebb vagyok, és kezdek egyre rondábban is beszélni vele. – Nem várhatod el tőlem a hét minden egyes napjának minden egyes másodpercében, hogy ott legyek veled, basszus. Felnőtt ember vagyok, dolgozok. Ha annyira zavar a korom, akkor add vissza Kim Taehyungnak a kulcsot.

Hezitál. Talán én is ugyanezt tenném. Attól félek, hogy ugyanúgy nemet mond, mint én a Soyeonnal lévő csókolózásra. Egy kicsit azonban örülnék neki, hogyha nemet mondana: befejezhetnénk ezt az egészet, minden visszaállna a régi kerékvágásba, újból lenne valamilyen szarnak mondható szexuális életem, újból eljátszhatnám a boldogságot, és senki előtt nem lennék az, aki.

Azért gyűlölöm magamat. Hogy ilyen vagyok vele. Hogy az öngyűlöletemmel csak azt érem el, hogy neki legyen bűntudata. Talán mégsem vagyunk egymáshoz illők. Talán ő mégis jobbat érdemelne nálam. Aztán egyszeriben csak azt kívánom, hogy ne tegyen semmit.

̶     Ne haragudj – mondja, és tudom, hogy most lesüti a szemeit. Már kezdem úgy kiismerni, mint a rossz pénzt.

̶     Nem, az én hibám. Nem kellett volna így beszélnem veled. Te ne haragudj.

̶     De igazad van. Felnőtt vagy. Nem én vagyok az egyetlen neked. Csak olyan rossz volt egyedül felébredni és… nagyon-nagyon hiányzol. – Itt újból hallom, hogy sír.

A szívem szakad meg a hangja hallatán. Hogy ő jobban bánja a dolgokat, mint én, holott őrültség ez az egész. Sőt, ebben az őrült helyzetben én vagyok a legőrültebb, hiszen ez az egész az én hibám.

̶     Iskolában kellene lenned, nem? – döbbenek rá arra, hogy kedd van.

̶     Igen, kellene. De nem baj.

̶     Jobban kéne figyelnem rád – jegyzem meg kicsit halkabban a kelleténél. – Most miattam fognak lecseszni, bassza meg.

̶     Kérlek, ne korhold magad! Nem te tehetsz róla. Én nem ébredtem fel az ébresztőmre. – Hosszas csönd, pakolászás. – Egy pillanat.

Egy kis időre leteszem a telefont magam mellé, hogy tovább folytathassam az adminisztrációk kitöltését. Elvileg fél óra alatt ott kell lennem a citromokkal Gangnamban, a következő klubban, de nem leszek ott. Akkor le kellene tennem a telefont, és nem kellene Saranggal beszélnem, de képtelen vagyok ezt megtenni vele. A mai nap már újból. Megint. Másodszorra.

Hallom azért a másik vonalról, hogy valóban pakolászik. Talán elrendezi az ágyat. Talán a táskáját elpakolja, megint. Talán felhúzza a csizmáját. Arra tudok gondolni, hogy a tüsténkedése mennyire meg tudja nyugtatni a leszívott elmémet.

̶     Itt vagyok – szól bele a telefonba. – Mit csinálsz?

̶     Papírokat töltögetek.

̶     Hát, nem tűnik ez álmaid munkájának.

̶     Amikor az eltűnésed után rám írtál, ugyanezt csináltam.

̶     Rossz emlékek. – Vágja rá, szinte rögtön. – Mindig én vagyok a baj.

̶     Szó sincs erről. Csak néha lehet, hogy jobb lenne hozzád egy fiatalabb srác.

̶     Nem igaz. Te elég jó vagy nekem.

Nem akarok vele szembeszállni, hogy márpedig egyáltalán nincs igaza. Inkább összeszorított fogakkal hallgatom a mondandóját: azt, ahogyan felsorolja az összes létező pozitív tulajdonságomat és őrült butaságaimat. Én pedig egyszerre tudnék zokogni és egyszerre meghálálni neki mindent, kezdve attól, hogy van nekem.

***

A munka után még több munkát vállalok magamra: egyrészt mert a főnök kiakad rám (és mikor kiakad rám, a maga tíz tonnás súlyfeleslegével az irodájában ül, és virsli ujjaival mutogat felém), másrészt pedig pénz is kell (ennek oka van: tarts el egy családot, és tartsd el a szeret… úgy értem, a szerelmedet), harmadrészről: ez az egyébként, borzalmas és felettébb unalmas munka valamilyen szinten kikapcsolja az agyamat Sarangról és Soyeonról. Persze, azért munkavégzés közben folyamatosan a magam fejéhez kell vágni, mekkora fasz vagyok. És effélék.

Miután végzek a munkával, jó apa révén, elmegyek kocsival Haneulért. Haneul most örül a rémes szagú, állítása szerint óriásira növekedett autónak, és imádja hogy a lába nem lóg le a hátulsó ülésen. A munkáltatómmal megbeszéltem, hogy hadd menjek el a fiamért, mert az anyja dolgozik. Persze, engedték, feltéve, ha Haneul jól viselkedik.

Szóval, az utolsó két helyre már nem egyedül megyek, hanem Haneult is magammal viszem, aki a legeslegutolsó helyen teljes egészében az ujja köré csavarja a bárban lévő, fiatal, dohányszagú és melles lányokat, akik Sarangnál csak pár évvel lehetnek idősebbek. Haneul élvezi a pár percig tartó rivaldafényt, majd a lányok röhögve továbbállnak, a fiam pedig ugyanolyan mosollyal kéri azt, hogy igyon egy kis kólát – én meg engedek neki.

Amikor választunk egy tökéletes helyet a kocsmában, éppen azt ecsetelem Haneulnek, hogy azért gyorsan igya meg, és utána pisiljen (mert ugye, a kóla elsősorban a vesére hat, mint másra), és menjünk, mert ennek az anyja nem fog örülni.

̶     Okézsoké – mondja dallamosan.

̶     Közben pedig mesélj, mi volt az oviban – vigyorgok rá, mindeközben lehúzza a kólájának a felét.

Amikor a kocsiban voltunk, Haneul nem bírta eléggé ámulni-bámulni azt az autót, teljesen bele volt szerelmesedve. Szerintem most eltervezte, hogy filós helyett citromkihordó lesz. (Végtére is igaza lenne, mert alkohollal és lányokkal jobban jár, mint egy könyvvel és üres gondolatokkal.)

̶     Sowonnal elváltunk – mondja, de még mindig mosolyogva.

̶     Tessék? – nyögök fel, mert a fülem valamiért nem képes befogadni az „elváltunk” szócskát. Bár én is megtehetném.

̶     A fánk túl kemény volt.

Az arcába röhögök, de egyáltalán nem rosszindulatúan. Erre Haneul még inkább kiissza a kóláját, és sértődötten fintorog. Mindenesetre azért a hónalja alá dugja a szénszarvasát, aztán a sértődött szemekből szimplán gonoszak lesznek.

̶     Apa! – szól rám, a szemeit forgatva, és később nyögve a kezeibe temeti az arcát. (Általában ezzel fejezi ki azt, hogy „ezt nem hiszem el!”) – Nem lehet kilyukasztani egy kemény fánkot! Így hogyan húzhatnám az ujjára? Tudod. Kell a jűrű egy házassághoz, ami olyan, mint a tietek.

̶     Micsoda isteni sorscsapás lehetett – mondom neki, mélyen a szemébe nézve. Ujját szopva bólint, majd felém tolja a kóláját, hogy igyam meg én az utolját, majd együtt megyünk vécére, de én csak elkísérem őt, nehogy valami baja essék.

Visszafele is a kezemet fogja, és vidáman csacsog az óvodáról, hogy akivel régen rosszba volt, azzal most barátok lettek. Nem győzök betelni a szavaival, főleg, ahogyan kérdezi, hogy mit gondolok a hóemberek haláláról, de nincs időm válaszolni, mert ő egyből közbevág, hogy mennyire „tjagikusz”. Ezt akkor mondja, mikor már bent ülünk a kocsiban.

Aztán történik valami, ami tényleg tragikus. És ennél tragikusabb nem is lehetne. Az a legborzasztóbb az egészben, hogy Haneul még nagy vigyorral az arcán reagál rá, mint ahogyan nekem kéne tennem, de egyelőre csak ott ülök, teljesen letaglózva a kormány előtt.

Egy lány integet nekem, és egyáltalán nem fejezi be, még akkor se, mikor észreveszi a hátam mögött, az ugyancsak visszaintegető kisfiamat. Aztán egyre közelebb jön az autóhoz, és bekopog az ablakon keresztül. Haneul csodálkozik, hogy bekopog, én pedig most tartok ott, hogy mennyire nem hiszem el.

̶     Apa, ki ez? – kérdezi Haneul elbűvölve.

Hát, hogyha nem ilyen szituációban találkoznánk, jobban el lennék én is bűvölve. De nem. Nagyot sóhajtva kinyitom az ajtót, és kiszállok a kocsiból. Haneulnek elmondom, hogy maradjon bent, ameddig én beszélek az egyik ismerősömmel.

̶     Hát te? – kérdezi a lány, aki továbbra is Haneulre mosolyog. Haneul is rá.

̶     Éppen most végeztem a munkával.

̶     És ő?

Úgy kérdezi, hogy a hátam mögé mutat. Én pedig mindenáron kerülöm a tekintetét, hogy ne is lássa bennem a szégyent, amit jelenleg érzek.

De a lány továbbra is várakozón és kíváncsian néz rám.