huszonkettedik virág

huszonkettedik virág – telefonszex

Egyszerűen még mindig nem bírom kiverni a fejemből Hyeonmi kíváncsiságát, a hazugságomat, amikor együtt vacsorázok, a boldog, családi harmóniámban. Miután elmentem Soyeonért Haneullel, még beugortunk a boltba.

Megkértem a feleségem, hogy légy szíves vegyen dohányt, mert kellően szükségem van rá. Persze, Soyeon nem örült ennek, és mondta, hogy mivel rettentően büdös vagyok tőle, ezért felejtsem el, ráadásul még tüdőrákot is okoz. Gondolatban arra jutottam, hogy akkor marad a cigarettavevés titokban. Még vettünk valamennyi élelmiszert, illetve valami másnapi vacsoránakvalót, például előre elkészített tenger gyümölcseit (nagyritkán veszünk, mert Haneul él-hal az ilyenért, Soyeon pedig gyűlöli, elmondhatatlanul, de arra jutunk, hogy most az egyszer vacsorára túléli a feleségem). Haneulnek még vettünk csokoládét, ami most kizárólag töményebb, mint a koreaiak. Utána utunk hazatartott, a szülők közti beszélgetés pedig kifulladt a hogylétről való kérdés után. Nem nevezném magamat túlzottan vallásosnak, de eszméletlenül áldom az eget, hogy Haneul nem vesz észre semmit Soyeon és a köztem lévő súrlódásból. Akkor lehet, hogy megszűnne az a tökéletes családi idill. (Bár aztán lehet, hogy Haneul többet vesz észre ebből, mint én, vagy Soyeon.)

Miután Soyeon elviszi Haneult lefektetni, és ad az orrára egy „anyamaci-puszit”, Haneul szinte rögvest elalszik. Soyeon lekapcsolja a szobájában a villanyt, egyedül a konyhában ég, és egy pillanatra azt kívánom, hogy bárcsak úgy égne köztünk az a kémiának nem nevezhető valami, mint régen. Soyeon elteszi a mosogatógépbe a koszos tányérokat, és meglepetten konstatálja, hogy most mégsem voltak olyan rosszak az icipici rákok és a polipok.

Amikor elintézi a mosogatógépben a dolgokat, próbál szóval tartani, de elég nehezen jön össze, ha még mindig Hyeonmira gondolok, és a beszélgetésünk lehetséges következményeire.

̶     Ő a keresztfiam – mondtam neki, remélhetőleg elég mélyen tartva a szemkontaktust, nehogy gyanúba keveredjek. Reméltem, hogy Haneul nem húzza le az ablakot Hyeonmi előtt, és nem szól ki, hogy: „mi lesz már apu?! Mikor megyünk?”.

̶     Ó. Nagyon aranyos. – felelte még mindig széles vigyorral. – Akkor most gondolom, nem érsz rá. – A fejemet csóváltam. – Azért megtaláltad a múltkor Shin Hanát, ugye? – Itt meg bólintottam. És mivel nem akartam, hogy a cica elvigye a nyelvemet, valamit hozzáfűztem remegő lábakkal és gyomorral. A fene se emlékszik már rá, hogy mit.

̶     Min gondolkozol ennyire? – a gondolataimból Soyeon ébreszt fel.

̶     Hát ööööh – azon agyalok, vajon mit is mondhatnék. Mert tényleg gőzöm sincs róla. – A… régi emlékeinken.

̶     Miken? – most először mosolyog rám. És egy kicsit megáll a munkálkodásban. Rám néz azokkal a régen sokkal szebbnek tartott szemekkel, és én egy picit azt hiszem újból elvesztem bennük. A múltban. Hogy milyen jó párt alkottunk. – A közös államalapításunkon?

̶     Igen! – hirtelen azt sem tudom mit beszélek. Ez az igazság, mert arról sincs sok tudomásom, hogy ő mire gondol a közös államalapításról. – Azok voltak a szép idők – a hazugság vízfolyásként ömlik ki a számból. Soyeon arcán egyre inkább szélesebb a mosoly.

̶     Néha én is sokat gondolok rá. Főleg arra. Mikor elterveztük, hogy létrehozunk valami hülyeséget.

Bármi is legyen ez a közös államalapítás, biztosan nem volt hülyeség. Ebben még akkor is biztos vagyok, mikor szétnyílt ajkakkal igyekszem visszagondolni erre a bizonyára tényleg kedves emlékre. Még akkor is hevesen kapálózok gondolatban ezekért a régi pillanatokért, mikor már az arca ott van előttem, szorosan a szájam közelében, és valahogy csak úgy megtörténik, mint az erkélyen. És én meg – nem is tudom mit csinálhatnék.

Mert egy kicsit – be kellett vallanom magamnak – akartam. Igen is akartam. Egyrészt azért, mert férfiból faragtak, és igen, lehet, hogy van valami tényállítás abban, hogy a férfiak esze a farkukban rejlik: hiányzott a szex. Másrészről most egy kicsit Soyeon olyan volt, mint régen. Igen, mert ismertem azt a mosolyt, amivel az előbb rám nézett. És ezt a mosolyt régebben nagyon is szerettem.

Soyeon megcsókol, majd hozzám simul. Éppen eléggé ahhoz, hogy tudjam, mire megy ki a játék. Én meg persze, hogy még jobban magamhoz szorítom – bár, leginkább a múltamat fogom magamhoz, mint mást –, és amint ez megtörténik, egy kicsit jobban utálom magam a kelleténél. Akkor lesz több szimpla utálatnál az egész, mikor eszembe jut a tegnapi nap vállamon síró Sarang, az a Sarang, aki le akart szopni, az a Sarang, aki nemes egyszerűséggel többet akart belőlem, és aki milliónyi arcát mutatta meg nekem. Aki az ölemben ült, egyszerre akart, és egyszerre mégsem.

Sarang volt az, aki őrületbe kergetett. Sarang volt az, aki filofóbiás zoknikat vett fel, Sarang volt az, aki utánanézett az olyan kifejezéseknek, mint übermensch, vagy schopenhaueri filozófia. Sarang volt az, aki türelmetlenül csókolt meg, aki zokogva hívott fel, hogy hol vagyok mellette. Sarang volt az, aki bevallotta, igaz, csak Kakaotalkon keresztül, hogy szeret. Sarang volt az, aki azon a kupaktanácson a lábaival az enyéimet simogatta.

És Soyeon… Soyeon nem Sarang volt. Nem az, akit én akartam magam mellé.

Az érzelmeim felismerésétől ellököm magamtól, és meglehetősen meglepődik. Nem érti. Én sem érteném, ha ő tenné ezt velem úgy, hogy akarom. Soyeon újból próbál közeledni, de a kezeit lefejtem magamról, a férfiasságomról. Akármennyire is akartam szexelni, nem ment.

̶     Sajnálom.

̶     Azt hittem, te is akarod – lihegi, kicsit dühösen. Látom a haragot a szemeiben. Istenem, mennyire utáltam ezt a tekintetet egészen sokáig! Még ma is. Még most is.

̶     Sajnálom – mondom újból, elszégyellve magamat.

̶     Csak ezt tudod mondani?

Nem merek a szemeibe nézni. Talán azért, mert attól félek, hogyha most ránézek, akkor tudni fogja, hogy van más is az életemben. Aki több. Aki talán Haneulnek is többet jelenthet.

Soyeon nagyot nyel, és mivel nem mondok semmit, elgondolkodva elnéz a másik irányba. A tüdejét még mindig szétfeszíti a düh, hogy most nincs, ki kielégítse.

̶     Te nem akarod megmenteni a kapcsolatunkat.

̶     Mintha te annyira azt csinálnád – forgatom a szemeimet. Ezzel még dühösebb lesz.

̶     Észre se veszed magad.

̶     És te? Basszus, egyik percben úgy viselkedsz velem, mint álmaid férfijával, de a másikban pedig mintha én lennék a világ legnagyobb szégyene!

És itt felpofoz. Nem tudom eldönteni, hogy attól, mert vérig van sértve, vagy attól, hogy igazat mondok. Valami olyasmit mondok, hogy ma kint alszom a kanapén, erre ő középső ujját mutatja fel nekem, és valami olyasmit motyog az orra alatt, hogy: „bassza meg”. Elindulok a szoba felé, hogy kihozzam a paplant egy kisebb párnával együtt. És eltervezem, hogy soha többet nem fekszek mellé. Boszorkány. Börtön – ilyen szavak jutnak eszembe róla, még akkor is, mikor negyed órával később lekapcsolja a villanyt a szobájában, jobb oldalára fordul, majd alszik. Régen mindig így csinálta, mikor szorosan hozzám bújt. Szinte ilyenkor egyből el szokott aludni.

De most nem izgat. Inkább azon gondolkodom, hogy most mennyire kényelmetlen a kanapém, és mennyire is hiányzik Sarang. Persze nem csak a kényelmes ágy, meg Iv hiányzik, hanem a szex is. Éppen ezért – csak mert nem tudok ennél nyomorultabb lenni már –, egészen csendben, minél gyorsabb önkielégítést végzek, de az az igazság, hogy egy kicsit bűntudatom van, mert Sarang arca és meztelen teste lebeg az enyém előtt valamiféle furcsa vízióként. Szinte rögvest elszégyellem magam, ahogyan egy zsebkendőbe piszkítom a testnedvemet.

Lihegve dőlök vissza a párnára, és még mindig Sarang jár a fejemben. Már-már dühítő, és eléggé bosszant, hogy meztelenül jár-kel az elmémben. Nem is ő tűnik piszkosnak, hanem a tudat, hogy én gondolom róla ezt.

Ebben a pillanatban egy értesítés jön a telefonomra, és a legnagyobb meglepetésemre Sarang az. Nem gondoltam volna, hogy ilyenkor még ébren van. Mindenesetre azért mosolyogva megnyitom az üzenetét, és egy cuki, mosolygós, lehunyt szemű orcát látok, azzal a képleírással, hogy: „hiányzol. jössz nekem eggyel.”

namjoon: miért is jövök neked?

shin hana: inkább mentsd le a képet.

namjoon: lementem, ne aggódj. aranyos vagy. meg szép.

shin hana: olyan asdfghjkl szép?

namjoon: éppolyan szép, hogy elakad a lélegzetem, mikor meglátlak.

Elmosolyodom. Visszanézek a képre: a hullámosabb loknijai néhol a szemébe, vagy az arcába hullnak, az ajkai majdhogynem eltűnnek a nagy mosolyban, és mintha – istenkém! – mintha szeplői lennének. Csak most veszem észre íves szemöldökét, hogy mennyire szép, a pisze orrát, és ebben a pillanatban rájövök, mennyire eszméletlenül hiányzik. Mintha a lelkem egy része lenne más helyen.

shin hana: tényleg?

namjoon: nem hiszel nekem?

shin hana: kéne?

namjoon: igen, kellene. inkább, mesélj arról, mivel is kellene jönnöm neked eggyel.

shin hana: telefonszex?

Kiguvadnak a szemeim. Mi? Ez most… komoly? Most vertem ki magamnak, erre telefonszexet akar? Te szent szar. Jesszusom.

namjoon: nem.

shin hana: apa lebaszott

namjoon: kimosom a szádat szappannal

shin hana: szerintem nem azzal mosnád

A szemeimet forgatom, és a férfiasságom megint éledezni kezd. Ha nem koncentrálok arra, hogy ne, most ne álljon fel, akkor megint ugyanott tartok, ahol fél órával ezelőtt, és lehet, hogy nem egyedül, hanem Saranggal csinálnám – akár chaten, akár telefonon keresztül.

Aztán arra jutok, hogy így nem fogunk semmire sem menni. Bármit mondok neki, ő visszavág, és játszadozik velem. Felhívom – így talán egy kicsit majd azt hiszi, hogy meggondoltam magam, és szexelni akarok és fogok vele telefonon keresztül.

̶     Azt hittem, már sosem hívsz fel – mondja, kicsit kéjesen, kicsit határozatlanul, kicsit szemtelenül. Kicsit mindenhogyan úgy, hogy imádjam.

̶     Nem fogok telefonszexelni.

̶     Mi? Miért nem? – kérdezi vissza megrökönyödve. – Ne már apuci, most nedves vagyok.

̶     Kérlek, ne idegesíts fel – szólom le kicsit dühösebben a kelleténél. – Nagyon fontos vagy nekem, de még kicsi vagy. Egy kicsit szeretnék még vele várni.

̶     Utálom, hogy mindig igazad van – válaszolja, de úgy, hogy egy kicsit érezzem a csalódottságot a hangján. Vagy nagyon. Mintha egy kicsit meg lenne sértve. Mielőtt kinyomná a telefont, gyorsan beleszólok a telefonba:

̶     Inkább mondj valami mást, amivel ki tudnálak engesztelni, és mondd el, hogy mi a fene történt. Kezdek aggódni.

̶     Csak aputól szobabüntetést kaptam. Valószínűleg nem tudunk találkozni ezen a héten.

Nem.

Azt nem tudom kibírni. Egy-két napot talán igen, de jézusom, azért egy hét – vagy, ki tudja, amennyit hallottam az apjáról, kinézem belőle, hogy még két hetet is ad. Vagy hármat. Akár egy hónapot, egészen addig, ameddig iskolába nem megy. És ez is az én hibám. Ha kellőképpen vigyáztam volna rá, nem lenne most ez.

̶     És dolgozni mehetsz?

̶     Szerintem lemondom erre a hétre. Maximum Suga levon egy kicsit a nettóból.

̶     Ne már – nyögöm elégedetlenül.

̶     Nam? – kérdi kicsit halkabban. – Telefonszex helyett inkább nem akarsz átugrani?

Szerintem nem teljesen fél percet gondolkodom a kérdésén. Kibaszottul szükségem volt rá most, hogy egy kicsit kilépjek ebből a börtönnek nevezett lakásból, amit most talán, de csak talán Haneul békés szuszogása sem tudott olyan békéssé tenni, mint kellett volna.

Sietősen kapom fel a ruháimat magamra, mintha félnék attól, hogy Soyeon – vagy legrosszabb esetben Haneul – észrevenne.