huszonharmadik virág

huszonharmadik virág – két randevú

A ház, ami a város szélén található, egyszerűen hatalmas. Látszik a ház külső pompáján, legfőképpen a fehér vakolaton, hogy a tiszteletet itt elvárják, és, a család is jómódú. Egy kicsit talán meg is vagyok szeppenve, hiszen ha Sarangnak valóban a barátja lennék (vagy már az vagyok?), semmit sem tudnék neki felmutatni anyagi szempontból. Igazándiból, mikor meglátom a házat, csak reménykedni tudok benne, hogy ez talán mégsem az övüké, de amint észreveszem, hogy az egyik villany fel van kapcsolva, és pont úgy esik az utcára a fény, ahogyan Sarang mondta, meg kell róla győződnöm, hogy valóban ez a híres-neves Shin család háza.

Egy kicsit megilletődve Hana otthonának a látványától, becsengetek. Azt mondta, hogy most a bátyja egy buliban van, a szülei pedig üzleti úton, így szabad bejárásom van végül is. Nem sok idő telik bele abba, hogy várakozzak és fagyoskodjak, mert Ivory szempillantás alatt a küszöb másik oldalán áll: félig mezítlábasan és félig pamutzoknisan, egy hosszabb, lelógó pólóban és egy alig, ámbár éppen észrevehető francia bugyiban – természetesen az arcán lévő hatalmas mosoly sem mellékes. Fél percet sem ad arra, hogy még jobban megnézhessem magamnak, mert a nyakamba ugrik, és éppen úgy csimpaszkodik belém, ahogyan csak Haneul szokott csimpaszkodni. Sarang a kulcscsontomba nyomja az orcáját, ameddig én mihamarabb becsukom az ajtót.

Mikor bent vagyunk, gyengéden belemarkolok a fenekébe és a falhoz taszítom. Egészen addig, némán bámuljuk egymást, lehetőleg sokáig, ameddig meg nem csókolom, elég hosszan ahhoz, hogy nehezen, vagy egyáltalán ne tudjak ellent állni neki. És tudom, hogy most ő sem akarja, hogy vége legyen ennek az egésznek. Ott csókoljuk egymást, ahol csak tudjuk és érjük a másikat: szájon, orron, homlokon, járomcsonton, a nyakon, és később az egyik kezemmel a pólója alá túrok, és ő is az enyém alá. Már egymás hasát simogatjuk, és tudom, hogy ennek nem lesz jó vége, ha így folytatjuk.

Lassan fejtem le a kezét a hasamról, és eresztik el az ajkaim az övét, majd két lábra kényszerítem. Bocsánatkérőn nézek rá, ő pedig egy kicsit idegesen fújtat – még mindig a számba.

̶     Azt hittem most végre megtörténik – durcáskodik.

̶     Kicsi vagy még hozzá.

̶     Mindig ezt mondod. – Az az idegesítő Sarangos szemforgatás. – Azt hittem, most te is akartad.

̶     Még mindig akarom, Iv – halkan búgom neki. Annyira halkan, hogy szinte némán is megértsen. Ha nem hallja meg, akkor lehet, hogy feleslegesen beszélek neki. – De józannak kell maradnom.

̶     De…

̶     Az nem elég, ha itt vagyok?

Itt megint a nyakamba ugrik, és egy kicsit jobban hozzám simul, mint az előbb.

̶     Ne haragudj – mondja. – Igazad van.

A kulcscsontomba temeti az arcát, és így szorítjuk egymást. Nem tudom, hogy ő miért teszi, de nekem egyszerűen még mindig szükségem van rá, az illatára, a hangjára, arra, hogy kihúzzon ebből a pöcegödörszerűségből, ahol én érzem magam. Most az egyszer, ő szakítja meg a köztünk lévő, túlzottan is kellemes harmóniát, mert egy kicsit eltávolodik tőlem, de éppen annyira, hogy egy rövid csókot nyomjon a számra.

Csak most tűnik fel, hogy mekkora csend van bent ebben a sokkal hatalmasabb házban, mint ami a mienk, és még mindig otthonnak kell neveznem. A csendben is azonban éppolyan dinamikus harmóniát találok, mint abban az ölelésben. Hiába vannak feszültségek ebben a családban is, a csend sokkalta nyugodtabbnak tűnik. Ilyesfajta csendre lenne szükségem otthon, de képtelenség ott bármit is találni, ami a nyugalomhoz köthető.

Sarang újabb csókot nyom a mosolygós számra, és ahogyan hallatszódik a cuppanás, visszhangzódik a falakról.

̶     Megmutatom a szobámat – mondja úgy, mintha nem lenne ez természetes.

Megragadja a kezemet, és szinte csak húz maga után. Nem kapcsolja fel a villanyt, és végig suttog előttem, és tetszik, hogy suttog, tetszik, hogy megbízik bennem. Folyamatosan figyelmeztet, hogy lépjek nagyobbat, vagy kisebbet, vagy: „vigyázz,lépcső jön!”, és én újból és újból beleszeretek a hangjába, abba, amit mond, és közben meglepődök egy kicsit, mert figyelmesebb, mint amilyen a feleségem valaha is volt. És mikor a szobája elé érünk, mondja:

̶     Figyelj, nem valami nagy eresztés, jó?

De én csak mosolygok rá, és szeretném elmondani, szó sincs ilyenről, de már késő lenne megszólalni, mert kinyitja az ajtót, és felkapcsolja a lámpát. A szobája valóban lehet, hogy nem nagy eresztés: talán túlzottan minimalista, de ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem észrevehetőek az egyébként majdhogynem osztályterem nagyságú helyiségben a jellegzetes Ivory-jegyek. Ez azt jelenti, hogy például az íróasztala tele van szétszórt módon a tankönyveivel, vagy éppen ott van legalább öt kólás, félliteres fémdoboz a szoba jobb sarkában. A könyvem a padlón, szinte minden ötödik oldalon egy-egy zöld, illetve sárga címke, fogalmak jelentésével (mint például a nem is olyan régen, pár nappal ezelőtt emlegetett schopenhaueri filozófia, vagy éppen az introvertáltság).

No, nem mintha nekem annyira fontos lenne ezeknek a szavaknak a tudása – Sarang picike, ugyanakkor képes voltam egyaránt nőként tekinteni rá, és így elfogadni őt és gyermeki lényét. Más nekem, mint Haneul.

Aztán még ott van a paplanja: az univerzummal takarja be magát, a háttér fekete, a csillagok, a bolygók meg fehérek. A falak meg bézs színűek, és én senkit sem találok ebben a szobában, csak az én icipici szerelmemet, Ivet, aki most szende mosollyal az arcán fordul felém, és felvonja a két íves szemöldökét, talán egy kicsit félve, hogy mit szólok hozzá.

̶     Kupi van – mondja bűnbánóan. – Ne haragudj.

̶     Szerintem nagyon is Ivory-s szoba ez. Egyszerre komoly, és egyszerre gyereklelkű.

̶     Igazán? – kérdezi vissza, kicsit meghökkenve. – Azt hittem gyerekesnek tűnök majd.

̶     Ugyan. A gyerekesség és a gyereklelkűség közt különbség van.

És a következő pillanatban Sarang felkínálja az ajkait, én pedig boldogan lehajolok hozzá, hogy megint sokáig csókolózhassunk, és megint amolyan nem-bírom-már-nélküled módon. Mindketten akarjuk. Tudom. Érzem. Én már eszeveszettül kívántam őt – ha nem jobban – és tessék, most már megint egymás ajkán függünk, már megint egymás pólója alá nyúlva – annyi különbséggel, hogy most óvatosan felkapom, és elindulok vele az ágy felé, hogy lefektessem oda. Szinte alig veszem észre, hogy együtt vetjük le a pulcsimat, majd a pólómat is, hogy végre-valahára megmutassam neki a már-nem-olyan-kidolgozott, egyáltalán nem kockás felsőtestem. Aztán csak akkor jövök rá, hogy mit csinálunk már megint, mikor az ajkaim az ő pociját érintik, mikor a nyelve később nemcsak a köldököm körül, hanem lejjebb van… Mikor már majdhogynem levenné a nadrágomat, vagy csak egy kicsit is lehúzná, feleszmélek, de nem fejezem be: továbbra is csókolom, de visszamegyek a számmal az arcához, és csak ott puszilgatom.

̶     Sarang – a legnagyobb nyomoromban kicsit elkezdek kuncogni. – Fontos vagy nekem, nagyon, eszméletlenül, és hidd el, a kezdetektől fogva levetkőztetnélek, de…

̶     Tudom, nem megy.

Az arcomat simogatja, miközben irul-pirul a testem alatt. Talán csak most ébred rá arra, hogy egy kissé pocakos hapsi van felette. Nem bírok elmozdulni. Nem mintha el akarnék, megnyugtat a közelségével. Túlságosan is.

̶     Visszavegyem, legalább a trikómat? – Felkuncog. Édesen. Látom a mosolygó szemein, hogy mennyire fáradt.

̶     Nem kell. Igazságtalan, hogy csak én vagyok félmeztelen – a hajával takargatva az arcát vigyorog. Eszembe jut, hogy mennyire imádom, így tehát még egyszer magamhoz vonom egy csókra, majd felülök.

Újból szétnézek a szobában. Valamiért sokkal inkább otthonnak merem mondani, mint azt az otthont, ahová még ma vissza kell mennem. Vagy holnap, hajnalban. És gyűlölöm magam, hogy oda vissza kell mennem. Ebben a helyiségben egy nap alatt több életet le tudnék élni. Csodálatos a maga módján.

Sarang behajtja az ajtaját, és a szekrény alatti fiókban matat a következő pillanatban. Úgy hajol le, hogy a loknijai az arcába hullnak, a póló egy kicsit felcsúszik, így megjelenik a halvány rózsaszín csipkés bugyija. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a véletlen műve, de igyekszem egy másik szekrényre összpontosítani, ahol könyvek sorakoznak.

̶     Kérdezhetek valamit? – Most (kicsit komolyabbra véve a szót), leül az ágyára, és felhúz egy pizsamaalsót. Én meg belészeretek. Megint. Hiányzott már ez.  – Miért nem akarsz lefeküdni velem? – Ne. Csak ezt a kérdést ne. – Sok mindenre gondoltam, és a következőkre jutottam. Akarod hallani?

̶     A te szádból még a legdurvább szitokszó is csodálatosnak hangzik. – A szemeit forgatja, de mosolyog. – Na, és, mikre jutottál?

̶     Oké. Az első pár velem kapcsolatos. Az egyik ok azért, mert dagadt vagyok. Vagy jenki. Vagy igazad van, kicsi vagyok. – A fejemet csóválom, hogy egyik se igaz. Oké, maximum az utóbbi. De ennyi. – A többi ok az, hogy vagy családod van – itt lehunyom a szemeimet. –, vagy pedig szifiliszed.

̶     És melyiket tartod a legvalószínűbbnek? – Direkt a könyvek gerincét bámulom, direkt, nehogy lássa rajtam a bűntudatot és a kétségbeesést.

̶     A szifiliszt.

Aztán röhögök. Persze valójában tudom, hogy nem. Nem a szifiliszt tartja a valószínűbbnek, hanem a családot. Csak nem meri kimondani – a tudatlanság boldogít, szokták mondani mások. Később ő is nevetni kezd – Sarang az ágyán fekve, én a könyves polca előtt ülve.

̶     Ó, akkor nem lesz senki, aki szeretkezzen veled – válaszolom rá, egy könyvet kihúzva a második polcról. Persze ilyenkor is nyakamat hátranyújtva őt bámulom.

̶     Hát, lehet Hoseok megtenné.

A gunyoros somolygásával kicsit kétségbe ejt. Leginkább azért, mert ebből a mosolyából látom, hogy történt köztük valami. Hoseok és Sarang között. És ez ejt kétségbe. Nem akartam, hogy Sarang Hoseoké legyen.

̶     Ma utalgatott rá.

̶     Találkoztatok? – kérdem tőle, kicsit flegmán, sértődötten.

A jobb kezemben van Rilke könyve: így indulok el az ágy felé. Sarang elpirul, ahogyan mellé fekszek.

̶     Szerinte ez randi volt.

Köpni-nyelni nem tudok. Sarang és Hoseok. Hoseok és Sarang. Elképzelem a közös csókjukat, a közös szeretkezésüket, azt, ahogyan együtt vannak, és Hoseok sokkalta boldogabb nálam, mert Hoseok az világéletben sokkal jobban tudott nevetni. Én mindig egy kicsit kilógtam ilyen téren. Hoseoknak nincsen családja.

̶     Kérdezte, van-e barátom – folytatja Sarang.

Erre felkönyökölök az ágyon, és egy kicsit követelődzve meredek Ivory-ra. Ijedten szétnyílnak az ajkaim. Ha azt mondta, hogy van… ha azt mondta, hogy én vagyok, akkor nekem, akarom mondani, nekünk végünk. Mert akkor Hoseok…

̶     Azt mondtam, nincs.

Nem számít. Már nem.

̶     Úgy értem, soha nem beszéltünk arról, hogy mik vagyunk egymásnak.

̶     És, zavar?

Ivory rám néz, ujjait a csípőmbe nyomja és elmosolyodik.

̶     Jó lenne, ha ki lennénk mondva valaminek. De tekintve, hogy egyikünk sem használta még a „szeretlek” szakkifejezést, nem hiszem, hogy ki kellene mondani. – Csend.  A kicsi ujjaival beletúr a hajamba. – Zavar, Nami? – A fejemet csóválom.

̶     Nem. Igazad van. – Haloványan mosolyog rám, és egy röpke csókot nyom a számra.

Aprót, óvatosat. Mintha benne lenne az, hogy mennyire fél elveszíteni, ez pedig furcsa, legfőképpen azért, mert most úgy érzem, ebben a momentumban ő vigyáz rám, nem pedig fordítva. Ez pedig több mint furcsa. Nem is az – inkább: ismeretlen. Talán azért, mert rám eddig soha nem vigyázott senki.

̶     Ma Taehyung is beszélt velem – mondja óvatosabban. Talán előre fél, hogy kiakadok. Rémülten felkapom a fejemet. – Szerinte vigyáznom kéne veled.

̶     Szerinted?

̶     Nem tudom.

Újból csönd. Az a zavart csend, amit annyira megoldanánk, illetve: próbáljuk megoldani, de képtelenek vagyunk rá. Talán én azok miatt a kimondatlanoktól, neki pedig túl sok kérdése van felém, és mégis. Csend. Folyton-folyvást a hajamba túr, a kezeimben az a könyv, ami előtt egy kicsit értetlenül állok. Mozgolódások, halk neszek, kimondjuk azt, amit mégsem lehet.

̶     Elvihetem ezt a könyvet? – kérdem tőle, a homlokomat ráncolva. Az ő kezei megállnak a hajamban, újabb csók, újabb puszi, rövidek. Egy néma „persze” a szájából. Csak onnan tudom, hogy ezt mondja, mert a lehelete simogatja az államat. – El kellene indulnom.

̶     Haza?

̶     Haza.

̶     Kikísérlek – határozza el, mikor mind a ketten felkelünk. Kicsit boldogabb találkozásra számítottam. Érzem a hangjában, hogy ő is.

̶     Nem marasztalsz?

̶     Szeretnéd?

Felkuncogunk, mind a ketten, a lámpa fényében kicsit jobban látom az arcát. Lehajolok, hogy most is megpusziljam. Nem ellenkezik. Mikor eltávolodok tőle, megint, újból megszólalok:

̶     Igazándiból, lányos hisztire számítottam, hogy maradjak.

̶     Te is tudod, hogy nem szeretem, ha lánynak nézel.

̶     Igazad van. Ne haragudj – mondom, hosszasan ránézve.

A kezembe van az ő keze. Bájos vigyorral tekint le a két összefonódott tenyérre, mire én magamhoz húzom az ő kézfejét, és megcsókolom azt. Vigyorogva néz rám. Több mint vigyorogva. Szeretem a mosolyát. Mindennél jobban.